Mindenekelőtt rövid magyarázat a Wikipediából, hogy napjaink magyar nemzedéke is megtudja, ki volt Leni Riefenstahl (1902–2003), német filmrendező. „A szépség szörnyetege” – mondta róla Susan Sontag (1933–2004) amerikai író, filmrendező, aktivista.) „Leni Riefensahl művészetét beszennyezi szoros kapcsolata a nemzetiszocializmussal, amit súlyosbít, hogy a háború után sem volt hajlandó szembenézni azzal, hogy munkásságával mennyire kiszolgálta az embertelen náci propagandát, és hogy mennyire közel volt Hitler rezsimjéhez”. – Ez Christina Weiss, német kulturális miniszter véleménye. „…övé a legtöbbet elemzett (sok száz monográfia, 44 600 cikk az interneten) és a legtöbbször félremagyarázott életmű” – ezt Schubert Gusztáv (1955–2024) Balázs Béla-díjas magyar filmkritikus, szakíró, tanár írta róla tanulmányában.(A nyitó képhez: Riefenstahl „fénykorában”‘ Hitlerrel.)

A híres-hírhedt filmrendezőnő haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy ő mindvégig független volt, semmilyen ideológiát nem követett és egész életművében kizárólag művészeti szempontok vezérelték. Önmagát a háború utáni propaganda és a zsidóság áldozatának tekintette és ezt olyan gyakran hangoztatta, hogy a szakmában is sokan elhitték. A tévék talk-show-inak koronázatlan királynője, Sandra Maischberger 2002-ben meginterjúvolta az akkor 100 éves Leni Riefenstahlt és mindvégig képtelen volt rávenni az élethazugságaihoz ragaszkodó matrónát a tények elismerésére.

A „Riefenstahl” címen ma a német mozikba programjában megjelent monumentális dokumentumfilmet Sandra Maischberger tette lehetővé. Amikor a 700 dobozt tartalmazó hagyaték a Stiftung Prussischer Kulturbesitz tulajdonába került, a riporternő elvállalta az anyag aprólékosan figyelmes leltározását. Ellentételezésként biztosította magának a megfilmesítés jogát, majd felkérte Andres Veielt a filmes feldolgozásra. A legjelesebb német dokumentumfilm-rendező rövid betekintés után eldöntötte, hogy érdemes az anyaggal foglalkozni, amit aztán három éven keresztül kutatott.

Veielt nem a színésznő és filmrendező személyes sorsa érdekelte, hanem az önéletrajz és az interjúk alapján a korra jellemző azokat a sztereotípiákat kereste, amelyek az ú.n. prefasiszta porosz nevelési felfogást jellemezték, illetve az ebből levont konzekvenciák mai párhuzamait. Az 1. világháború túlélői kétfélék voltak: azok, akik megtörtek az élmények alatt – a korabeli felfogás szerint a gyengék, a vesztesek – és a túlélők, a veteránok, a hősök, akiket az élmény megedzett. A háború után nem a francia az ellenség, hanem a hegycsúcs. Az a drill, aminek Riefenstahl kiskorától ki volt téve, jellemző volt a korra: ha nincs ellenség, akkor keresünk magunknak, pl. a természetben. Cél: az ember igájába hajtani mindent, megmászni embertelen viszonyok között a legmagasabb hegyeket, az extrém körülmények közötti túlélés. Ebben Leni Riefenstahl már fiatalon színésznőként jeleskedett: soha nem használt dublőrt, rendszeresen életveszélyeknek tette ki magát gleccsereken, hegyháton és mindenütt. Akkor fedezte fel őt a náci vezérkar.

Riefenstahl a Führerrel az 1934. évi nürnbergi náci pártkongresszuson. (Foto: imago)

A riefenstahli esztétika, az általa először alkalmazott művészeti trükk, az alulról fényképezett hős, példaértékű maradt a háború utáni rendezői nemzedék számára. Konkrét párhuzamokat látni az ukrajnai invázió utáni Putyin-fényképeken, az ú.n. „liftfelvételnél”, ahogy Riefenstahl maga nevezte, a moszkvai katonák előre tolt állal alulról fényképezve vagy a 2022-i olimpia megnyitó ünnepségének felvételei, a dresszírozott atléták teste: itt visszaköszön a „Triumph des Willens”, az akarat diadala, az 1936-i olimpiáról készült Riefenstahl-esztétika.

A dokumentumfilm tételesen mutatja a riefenstahli legendaképzést: például azt az állítását, hogy a „Tiefland” című filmben mutatott szintik és romák túlélték a Maxglan koncentrációs tábort, holott az igazolásként bemutatott névsor az elhunytak jegyzéke. A rendező ezt fontosnak tartja, mert Riefenstahl prototípus. A feldolgozott dokumentumokból válik világossá, hogyan működik a hazugsággyártás, és ha a hazugságot elég gyakran ismétlik, akkor azt el is hiszik. Andy Warholt, Walt Disney-t, F.F. Copollát, Tarantinot Riefenstahl meg tudta győzni. George Lucas (Star Wars) egyenesen a legmodernebb rendezőnek nevezte.

A dokumentumfilm részletesen foglalkozik a háború utáni adaptációjával. Riefenstahl tagadta, hogy tudott volna a holokausztról, ugyanakkor a hagyatékban találhatók dokumentumok, amik szerint személyesen is felelős volt.

Minden egyes alkalommal, amikor szembesítik a hazugságokkal, vehemensen tiltakozik. Egy 1976-i tévéinterjúban a még mindig behegedni nem akaró sebekről beszél, amiket kritikusai ejtettek rajta. Erre 500, lelkesen helyeslő levelet kap.

A legendaképzés jelensége és problémája családi okokból is foglalkoztatja a rendezőt. A film rámutat a civiltársadalom kudarcára: ott ül pl. az ország nyilvánossága előtt egy tévéműsor-vezető, aki nem helyesbíti Rifenstahl történelmi ferdítéseit. Konkrét hazugság ugyanis, hogy a háború után Riefenstahl 3 évet ült volna lágerben és börtönben – csak egy példa a sokból.

Sandra Maischberger, a film producere többet akart ezzel a dokumentumfilmmel, mint egy egyszerű életrajzot készíteni. Azt mondja: „Ma sok Leni Riefenstahl van. Manipulátorok, propagandisták, álhírek kitalálói. Ő egyfajta mintát adott pontosan ehhez a – mondhatni – szemérmetlen módon történő megrendezéshez, de a hazugsághoz is.”

A mai világban az általános elégedetlenség sokakat visz a szélsőjobb felé, tesz fogékonnyá fasisztoid ideológiákra. A rendező a hagyatékkal való foglalkozás három éve alatt a miértre és a hogyanra keresett választ. Valamint arra, hogyan lehet a morális felháborodáson túl konkrétan fellépni ez ellen. Egyben reméli, hogy a film elegendő betekintést enged mechanizmusokba, amiket a néző ennek alapján a gyakorlatban remélhetőleg maga is felismer majd.