Sosem éreztem, hogy sok ésszel áldott meg a jóisten, de a meglévő kevéssel is észrevettem, hogy amikor szeretett vezéreink a szájukkal előre menetelnek, akkor a lábuk visszafelé viszi őket.
Miniszterelnökünk, Magyarország szinkronhangján Orbán Viktor, például az mondta, hogy az alapvető élelmiszerek árának befagyasztása maga a jövő, miközben én, a meglévő kevés ésszel, arra gondolok, hogy a tavalyi forint, bizony a múlt, ezért veszem elő egy régi írásomat, tanulsága nincs, az pedig, hogy az ismétlés a tudás anyja lenne, kitagadottként, cáfolom.
A közbeszédben Rákosi Mátyás neve egyre gyakrabban keveredik Orbán Viktoréval. Diktátorok, esetleg tekintélyelvű vezetők, látszólag olyanok, mint az értelmező szótárban a kukorica meg a tengeri; O. és R. fizimiskája (most még) más-más, a vallása, meg a világnézete is. Ami az egyiknél a proletárdiktatúra, az a másiknál – fékezett habzással – a „nemzeti együttműködés rendszere”. Hibáikkal, erényeikkel egészítik ki egymást. Rákosi a gazdagságot tagadja, Orbán a szegénységet.
Gyerekként szeretik a kisvasutat, de nem maradnak meg a terepasztalnál, előbb Hűvösvölgyben az úttörők kapnak egy igazit, aztán meg Fejér megyében a Vál-völgyiek. A dicső múlt Rákosinak a Tanácsköztársaság, Orbánnak a két háborút átívelő Magyarország.
Mindketten Londonban tanultak, Rákosi főiskolai gyakornok, Orbán Soros-ösztöndíjas, de miniszterelnökként már szitokszóként emlegetik egykori jótevőiket. Rákosi nem szereti szülőhelyét: Ada bácskai település, a láncos kutya, Tito Jugoszláviájában. Orbán Felcsútja Magyarország pénzmágnese, vonzza a beruházókat, de hiába a stadion, a kisvasút, nincs néző, nincs utas. Rákosi a békekölcsönnel tömködi a költségvetés lyukait, Orbán barátai a letelepedési kötvényen nyerészkednek. Rákosi idejében fociválogatottunk egyetlen méltó ellenfele, a magyar B-csapat, Orbán kedvenceit a picurka Andorra meg Luxemburg is veri. Rákosi Népstadiont épít, Orbán arénákat. Rákosinál munkásgyűléseken, Orbánnál békemenetben éltetik a szeretett vezért. Rákosinál az emberek hetente 6 napot dolgoznak, és a szocialista műszakban dicséretért, önként túlóráznak. Orbánnál a pedagógusok, az egészségügyiek a lelkiismeretük foglyai. R. és O. rádiója csak jó híreket közöl. Rákosi rendjére az ÁVH vigyáz, Orbánt a kétharmad meg a TEK védi. Ja, meg az alkotmány: mindketten reformálják, testre szabják. Így lesz az egyik szovjet mintájú, a másik gránitszilárdságú.
Amikor Moszkvában osztják az észt, mindkettő ott áll a sorban, és amikor hibáznak, nem veszik észre. Az ügyészséget a saját céljaikra használják, Rákosinál támad a testület, csak 1950–53 között egymillió embert von eljárás alá, Orbánnál véd az intézmény: még a nyilvánvaló bűnügyekben sem emel vádat, ha benne van a NER-ben.
Politikai ellenfeleik a koncepciós pereket sokallják, a demokráciát hiányolják. A hatalom megszállottjai: Rákosi száműzetésében, Orbán ellenzékiként is országos elsőnek hiszi magát. Orbán a vidéki létből fakadó kisebbségi szorongással, Rákosi megtorlóként érkezik a közéletbe. Orbán bizonyit, megtanulja a protokollt, a pávatáncot, már a nyakkendőjét is egyedül köti meg és egyedül igazgatja is másodpercenként, tőle félni kell, nem lenézni. Rákosi édesapja, és két testvére Auschwitzban, a gázkamrákban végzi, a Moszkvában túlélő gyermek, testvér mindenkiben a hóhért látja. Orbán és Rákosi tudja: hatalmuk megtartásához ellenség kell, hogy védelmezők lehessenek. Rákosi egykori elvtársait, Orbán a múltját árulja el: Soros György után, ’56 miniszterelnökét…
…Már nem az újratemetésen mondott beszédére, egy ifjú forradalmár feltűnésére emlékezünk, hanem a Nagy Imre szobor elszállíttatójára. Rákosi tévedhetetlenként hal meg, Orbán tévedhetetlenként él. Csasztuskájukban vörös a lobogó, piros a paradicsom…