Ez a mostani csók szenvedélyes, talán még a nyelvek is előkerülnek, ha utcán lát ilyet az ember, szemérmesen félrefordul. Jéger Zsombor és Pálya Pampónia kettőse úgy bújik el a nyilvánosság elől, hogy minden figyelmet magára von. Apróság ez a jelenet, alig bír jelentőséggel a cselekmény szempontjából, mégis tükrözi a színpadra állítás hatalmas munkáját. Ebben a darabban a részletek végletekig kidolgozottak, Znamenák István rendező precízen mozgatja színészeit, ők pedig, ha kell, ügyesen pattogtatják a kosárlabdát, szerelik szét, illetve rakják össze a díszlet legfontosabb elemeit, a rácsokat.

Tudom: az aktuálpolitika, a rácsok! Le kellene írnom, mennyire időszerű a darabválasztás, de a produkció, a végtermék, ennél többet követel. A néző elhiszi, hogy elmegyógyintézetet lát, a világtól rettegő, gyávaságukat vállaló emberekkel, és ez a néző nem akar felkelni a székéből, hogy az utcájában megkeresse elkóborló szabadságát. Sok dicséret illeti az előadást, de talán ez a legnagyobb: a rácsok, a kerítések között nem jajgatnak, csak elmondanak valamit.

Hogy miként? Olykor dadogva, olykor harsányan, a minőség sokszínűsége sem árt az összképnek. Az ápoltak: Nagy Dániel Viktor, Máttyási Bence, Jéger Zsombor, Róbert Gábor, Keresztény Tamás, és Csémy Balázs közül senki sem emelhető ki. Berúgják a motort, csúcsra járatják, és pörgetik. Hat színész, hat egymástól jól megkülönböztethető karakter, az őrület (?) hat arca.

Tragikusak, ha kell komikusak, ráadásul dohányosok. Annyi füstöt, mint itt, ebben a két órában csak a szülészetek folyosóin lehetett látni, még a cigi stop bevezetése előtt. Nem csodálkoznék, ha a tűzoltóság csak felemelt órabérért vállalná az ügyeletet. (Színházi közlemény: gyógyfű helyettesíti a dohányt. A kritikus kérdése: ki szereti az alkoholmentes sört?)

Ha valaki nem tudná, egy tébolyda a világ, házirenddel, betegekkel, ápolókkal. Persze, hogy van hasonlóság, már az első pillanat sugallja, kilóg a csupasz seggünk a köpenyből, aztán az elhíresült mondat dramatizált változata, hogy, ki mennyit ér, szóval a vasárnapi boltbezárás emlegetése nélkül is elhelyezhető a bolondokháza, de ehhez inkább kell a rossz közérzet, mint a térkép. Beilleszkedni vagy nem beilleszkedni, zakatol a kérdés, ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy magyarok, migránsok, rokkantsági nyugdíjasok, fekete ruhás ápolók közül ki a megszólított.

A díszlet tökéletes. Nem panaszkodom, de ez évben három hetet kórházban töltöttem, szerencsés betegként jó helyen, amikor a színen feltűnt az első nővér, már-már kértem a gyógyszeremet.

A dráma filmes és színpadi változata három pilléres: a gonosz Ratched főnővér, a lázadó McMurphy, valamint a szunnyadó őserő, Bromden törzsfőnök, a mindenkori sikerfelelős. Az alkotói szándék ez, de a pesti Belvárosiban belekavarnak a levesbe. A három főszereplő nem annyira hangsúlyos, mint, ahogy a többi karakter sem háttérember. Ezen a tablón nincsenek elől és hátul állók, mindenki képben van, közülük bárki kiemelhető, szerethető, és szerepe szerint, de csak is azért, utálható. Talán azért is, mert a klasszikusnak gondolt hármas, nem klasszikus.

Péterfy Bori például nem az a született aljas. Mintha nőként, emberként tiltakoznék a szerepe ellen. Nem rossz, csak kétségbeesett. Gyengesége a határozatlansága, fegyvere a szabályzat. Elhiszem neki, hogy a házirend a mindene, hogy férfi helyett azzal alszik, élvezkedik, vészhelyzetben annak tanácsait követi. Ezt a főnővért inkább lehet sajnálni, mint szívből gyűlölni.

Kocsis Pál indiánja sem idézi a rezervátumot. Inkább nyolcadik kerületi vagány talán, nem az ősi földet, hanem a szanálásra ítélt kocsmát sirathatja. Folyton az erejét kérik számon, de mintha a felesége faggatná, hogy apukám, te ittál? Úgy óriás, hogy egy pillanatra sem látszanak mellette a törpék. Talán ilyen a szerep: torony és nem kútfúró, külsőségekre épít, nem kíván mélységet, de akkor is, a rezzenéstelen arc kevés, a vihar előtti csendnek is lehetnek hangjai.

McMurphy: Szabó Kimmel Tamás. Jó. Ahogyan jó a Hair Bergereként, ahogyan jó a sikerfilm, a Made in Hungaria főszereplőjeként. Fiatalosan harsány, lehet meztelen, viselhet farmert, a maga skatulyájában ő diktálja a divatot. A darab végén betolják a betegágyát, fekszik benne és mégsem. Szellemileg kasztrálva, az idiotizmust érzékeltetve, de nem hangsúlyozva néz ki a fejéből. Mintha palástra cserélnék a farmert.

Mehet mindenki keresgélni a maga szabadságát!

 

Budapest, Belvárosi Színház (VII., Károly krt. 3/a.

Írta:  Dale Wassermann Ken Kesey „Száll a kakukk fészkére” című regénye alapján. Fordította: Zöldi Gergely.

Szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Kocsis Pál, Péterfy Bori, Makranczi Zalán. Nagy Dániel Viktor, Csémy Balázs, Formán Bálint, Keresztény Tamás, Róbert Gábor, Mátyássy Bence,Jéger Zsombor / Dékány Barnabás, Grisnik Petra/Pálya Pompónia, Boros Anna, Ficzere Béla,Takács Zalán.

Jelmez: Cselényi Nóra.

Díszlet: Znamenák István / Szalai József.

Plakát: Csáfordi László.

Rendező: Znamenák István.

Producer: Orlai Tibor.