Egy szimbolikus táska, Mianmar, az orosz–ukrán háború, a Prigozsin-féle lázadás – ezek nemcsak az elmúlt hetek-hónapok szalagcímeinek, hanem Steven Soderbergh kémthrillerjének, a Fekete táskának is fontos elemei. A nálunk is jól ismert amerikai rendező, a Szex, hazugság, videó, az Erin Brockovich, a Traffic és az Ocean-sorozat alkotója persze új filmje elkészítésekor mit sem tudhatott még egy bizonyos krokodilbőr-retikülről vagy a burmai földrengésről, annál többet viszont a bonyolult cselekményszál, a fokozatos feszültségkeltés és a tökéletes szereplőválasztás helyes arányairól.

A jelenlegi kusza világpolitikai helyzetben nem lehet könnyű manapság kémtörténetet írni, mivel a Jó és a Rossz nehezen szétválasztható fogalmak; a tegnapi barátaink ma már az ellenségeink, de holnap talán már újra a szövetségeseink lesznek, így a James Bond-filmek egyszerű képletei nem alkalmazhatók, a világsikerek egész sorát jegyző David Koeppnek (Jurassic Park, Pánikszoba, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága, Angyalok és Démonok, Pókember, Mission Impossible stb.) azonban sikerült ez a bravúr, és egy hihető, ugyanakkor senkit sem túlságosan sértő vezérfonalat alkotott, sok-sok remekül megírt, összetett karakterrel feldúsítva azt.

Az egymást tűzön-vízen át támogató kémházaspárt alakító Cate Blanchett és Michael Fassbender, valamint a főnöküket játszó Pierce Brosnan mellett a többi, ma még nem sztárként számon tartott Marisa Abela, Tom Burke, Naomie Harris, Regé-Jean Page és a többiek is mind-mind abszolút hitelesen bújnak a rájuk szabott szerepekbe.

Ez azért is lényeges, mivel a film alig tartalmaz akciójelenetet, leginkább csak a főhősök lakásában, a szervezetük irodaházában, illetve egy csendes horgásztavon játszódik, így leginkább a szereplők arcára kiülő érzések és gondolatok alapján próbálhatjuk kitalálni, hogy ki a hunyó a történetben, mivel mindenki hazudik, vagy legalábbis elrejti a valóságot a címadó, képletesen értelmezendő fekete táskában.

Noha a film elején kissé túlságosan sokáig tapogatózunk a sötétben, mire elkezdjük felfogni, hogy tulajdonképpen miről van is szó, Michael Fassbender egy árnyalatnyival pedig talán annál is ridegebb és gépiesebb, mint amit a szerepe megkíván, mégis érdemes túllépnünk ezeken, mivel

egy remek filmet láthatunk, amely inkább érdekes ugyan, mint izgalmas és nem ér fel egészen Soderbergh legkiválóbb alkotásaiig, ugyanakkor nagyszerű agytorna és kellemes szórakozás.