Az országos összefogással megvalósuló adománygyűjtés nagy visszhangot keltett idehaza és külföldön egyaránt; a megadott bankszámlára alig egy hét alatt több mint négymillió forint folyt be.

Kocsis András Sándor, a XXI. Század Társaság elnöke elmondta, hogy az igazi nagy meglepetés akkor érte, amikor sorra érkeztek be hozzá közéleti személyiségek, művészek, tudósok felajánlásai: egyedi alkotások, személyes tárgyak, kéziratok, kitüntetések, díjak, amelyeket az adományozók az emlékmű megvalósításához ajánlottak fel értékesítésre.

A felajánlók között szerepel a többi között Beer Miklós, Bródy János, Cserhalmi György, ifj. Horn Gyula, drMáriás, Medgyessy Péter, Parti Nagy Lajos, Radnóti Zsuzsa, Tóth Krisztina, Várszegi Asztrik, Zámbó Kornél – és még sokan mások.

Az árverésre felajánlott tárgyak június 10–26. között megtekinthetők az Örkény István Könyvesbolt Galériáján, (1137 Budapest, Szent István krt. 26.) a bolt nyitvatartási ideje alatt. Az online aukció június 25-én kezdődik.

A Fővárosi Önkormányzattal egyeztetett helyszínen felállítandó emlékmű tervére egy héten belül meghívásos pályázatot írnak ki – közölte lapunkkal Tunyogi László, a XXI. Század Társaság „Emlékmű a vírus áldozatainak” előkészítő bizottságának a titkára. Bővebb információ: az „Emlékmű a vírus áldozatainak” Facebook-oldalán.

A Emlékmű a vírus áldozatainak: pályázat, adományok, árverés bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Hazám-díjat a XXI. Század Társaság 2001. október 31-én alapította értékőrző és értékteremtő életművek elismeréseként. A díj a tudományos, kulturális és művészeti életben ma az egyik legrangosabb elismerés. A díjat József Attila Hazám című szonettkoszorújának címéről nevezték el. Az elismerés minden évben novemberben, az Első Magyar Köztársaság kikiáltásának napjára emlékezve, kerül átadásra hét kiváló személyiségnek.

A díjat odaítélő kuratórium tagjai: Ágh Attila professor emeritus, politológus, Bojár Gábor vállalkozó, Gönczöl Katalin professor emerita, kriminológus, Kocsis András Sándor, a XXI. Század Társaság elnöke, Romsics Ignác akadémikus, történész, Tompa Andrea író, színikritikus, Vámos Tibor akadémikus, villamosmérnök, a kuratórium elnöke.

Az idei díjazottak:

• Csákányi Eszter Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.
• Fodor Tamás Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a Stúdió K Színház igazgatója, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 
• Ladik Katalin József Attila-díjas, Babérkoszorú-díjas és Lennon Ono-békedíjas költő, színművész.
• Lovász László Széchenyi-nagydíjas, Bolyai-nagydíjas, valamint Bolyai János alkotói díjas és Wolf-díjas matematikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke.
• Spiró György Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, irodalomtörténész és műfordító; a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, az irodalomtudományok kandidátusa, habilitált egyetemi docens. 
• Szelényi Iván Széchenyi-díjas szociológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. 
• Tarr Béla Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró.

Az eddigi hagyományokat megőrizve, a kuratórium tagjai a díjazottakkal közösen ebben az évben is virágot helyeznek el József Attila sírjánál a Fiumei úti temetőben november 14-én 11 órakor. A megemlékezésen közreműködik Galkó Balázs színművész.

Az ünnepélyes díjátadó időpontjáról a járványt követően adnak tájékoztatást – közölte szerkesztőségünkkel Vámos Tibor, a Hazám-díj Kuratóriumának elnöke és Kocsis András Sándor, a XXI. Század Társaság elnöke.

A Hazám-díj – huszadszor is bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Elfogadhatatlannak tartjuk a Színház- és Filmművészeti Egyetem bekebelezését, az egyetemi autonómia felszámolását. Szolidárisak vagyunk az SZFE lemondott szenátusával, az egyetem tanáraival és hallgatóival.

Aláírók:

Vámos Tibor Széchenyi-díjas villamosmérnök, kutatóprofesszor, az MTA rendes tagja, a kuratórium elnöke

Ágh Attila filozófus, politológus, professor emeritus

Bojár Gábor fizikus, vállalkozó, üzletember

Gönczöl Katalin jogász, professor emerita, kriminológus

Kocsis András Sándor könyvkiadó, szociológus

Romsics Ignác Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja

Tompa Andrea író, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja

Tunyogi László közgazdász, író, a kuratórium titkára

A Jeles értelmiségiek tiltakozó nyilatkozata bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Dr. Varga Gyula az MTA közgazdaság-tudományok doktora, egyetemi tanár, a Corvinus Egyetem professzora, a kaposvári egyetem Honoris causa díszdoktora, professzor emeritusa, hajdan dékánja, a doktori iskola vezetője volt. Hosszú időn keresztül több németországi oktatási intézményben vendég-előadóként működött közre.

Főbb tanácsadói tevékenységei: több mezőgazdasági vállaltnál költségoptimalizálási program kidolgozása, a Világbank részére agrárpolitikai jelentések készítése. Az Integrációs Stratégiai Munkacsoport tanácsadója, Magyarország EU-csatlakozásához az ország agrárpolitikájának előkészítése, előadások tartása.

Tudományos kutatóként az Agrárgazdasági Kutató Intézet főigazgató helyettese volt, sok agrártudományi könyv írója és szerkesztője. Nyugdíjba vonulásával utazási témákkal, irodalmi művekkel foglakozott, a Kossuth Kiadónál megjelent, igényes könyvek társszerzője volt.

Utolsó könyve a XXI. Század Társaság által alapított Hazám-díj (melynek kuratóriumi tagja volt) átadásán elhangzott méltatások gyűjteményes kiadása. A könyv születésnapi ajándékként jelent meg magán kiadásban.

Kívánsága szerint a temetése, hamvasztást követően szűk családi körben, Sopronban a családi sírhelyen lesz.

Dr. Varga Gyulát a XXI. Század Társaság a saját halottjának tekinti.

A Megint elment egy tudós: Varga Gyula bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Szociológus, dramaturg, irodalomtörténész, karmester, színművész, közgazdász-politikus, író. Immár tizenkilencedik alkalommal újabb hét nagyszerű embert tüntetett ki ma kora délután Hazám-díjjal a XXI. Század Társaság kuratóriuma. Önmeghatározása szerint: független közösségként aktív és (meg)újító fórumként kíván működni a gyökeresen új kérdések és kihívások elemző, megoldást ígérő megvitatásának – a mainál igazságosabb társadalom megteremtése – elkötelezett híveként. (Beszámolónk képeit Gergely Beatrix készítette.)

Ez alkalommal is a legérdemesebbeket díjazták a kuratórium tagjai, maguk is a kiválók közül valók, zömében tudós emberek, professzorok, kikre évtizedek óta egy ország tekint tisztelettel és elismeréssel. Az idei elismertek köszöntésére a magyar kulturális és tudományos élet számos kiválósága sorjázott be a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának dísztermébe, hogy osztozzék a laudáltak örömében és kifejezhesse jókívánságait az idei heteknek, a József Attila ódájáról elnevezett Hazám-díj kitüntetettjeinek.

Az ünnepi hangulatot a kitűnő Jávori Ferenc, „Fegya”, Kossuth-díjas zenész, zeneszerző, előadóművész, érdemes művész zongorajátéka és hagyományosan – József Attila minden bizonnyal legjobb tolmácsolója – Galkó Balázs színész, előadóművész tette még emelkedettebbé. 

Kocsis András Sándor, a XXI. század Társaság elnöke emlékeztetett arra, hogy a kuratórium – a politikától szigorúan elhatárolódva – általában 45–50 jelölt közül választja ki a heteket, szerencsére ennél is sokkal nagyobb a kínálat. A Hazám-díjat hagyományosan a rövid életű, külső és belső okok és körülmények miatt elbukott Első Magyar Köztársaság kikiáltásának évfordulóján (november 16-án) vagy ahhoz közeli napon adják át. Ma (a naptárnak köszönhetően) éppen az esemény 101. évfordulóján kerülhetett sor a díjátadásra, amelyen ünnepeltek és ünneplők egyaránt nagy tapssal köszönthették az életének 101. esztendejében járó prof. dr. Bálint Györgyöt, az ország Bálint Gazdáját, akit tavaly tüntettek ki Hazám-díjjal.

Hagyományosan, évek óta Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, műfordító (a képen) köszönti a Hazám-díjasokat. Mai szép szavaival „a nemzet ékességeinek” nevezte a frissen kitüntetetteket, akik „tekintélyes és vonzó társaságot képeznek. Minden évben végigolvasom az eddigi kitüntetettek listáját, és mindig büszkeség tölt el amiatt, hogy igaz emberek, igaz hazafiak klubjának lehetek én is a tagja. Nem hazaffyakról beszélek, két-ef-ipszilonnal, hanem hatni akaró patriótákról, akik – Kölcseyvel szólva – azon fáradoznak, hogy a haza fényre derüljön. Ilyenek kapják ezt a medált, amelynek csillogása kezdettől fogva folttalan. Nem vetül rá pártok, ideológiák, sanda számítások árnya. Nem volt példa arra, hogy valaki ne fogadta volna el, vagy visszaküldte volna, mert olyan személy is megkapta, akivel nem lehet közösséget vállalni. Ezeknek a kitüntetetteknek kitüntetés az a közösség is, amely gyarapodik általuk, nem csupán létszámban, de rangban is” – hangoztatta Baranyi Ferenc, majd ekként fejezte be szavait:

„Akik Hazám-díjasok lettek ma, azért kapták a kitüntetést, amiért az eddigiek: fáradhatatlanul fáradoztak és fáradoznak azon, hogy a magyar sors cisz-mollból ne csak kurta időre moduláljon át a napfényesebb dúr-hangnemek valamelyikébe. Mondjuk abba, amelyben Európa himnusza, Beethoven Örömódája íródott.”

Varga Gyula

Az idei kitüntetetteket (miként évek óta) Varga Gyula professor emeritus laudálta.

Elsőként LOSONCZI ÁGNES szociológust méltatta: szakmai eredményei és a hivatásában elkötelezett, példamutatóan szorgos tudományos munkás előtt tisztelgünk a Hazám-díjjal. (A kitüntetését a lánya [a képen)] vette át.

«A magyar szociológia nagyasszonya. Alapító munkatársa az Akadémia 1963-ban létesített Szociológiai Csoportjának. A főtitkárnak – ő is szociológus – köszönhetően, még szobájuk is lett a Várban. Mellettük volt az enyém is. Így „házastársak” voltunk 5 évig.

De mára már „Hol van az a nyár?” Akkor virágoztak a kutatóintézetek, ma ritkítják őket! Főként az Úri utca tájáról.

Losonczi Ágnes a kutatásaival, szívósan haladt előre, látva, a fogyni nem akaró, fehér foltokat. Lépésenként jutott el a tánc- és színművészeti tanulmányai után a zeneszociológiához, majd a sok sebből vérző, mai társadalmunk, fájó dilemmáihoz.

A kutatómunka szívmelengető része, meglelni egy igazi, „ütős” témát, és kidolgozni a programját.

E lépéseket nem lehet hatalmi diktátummal, úgymond, „levezényelni”. Igaz, tiltani, viszont, lehet.

A jó téma „kiagyalása” maga is szakmai produkció, félkész-termék.

Olyan ez, mint egy új szerelem. Ígéretes és kalandos, amit kezdeni meg feladni is nehéz.

Mert csupa „hátha és talán?” És „vagy tán mégse?” Sőt olykor még „sötét verem” is!

Az új téma maga is kritika! Mást állít a kutató, mint amit a gyakorlat magáról hisz. Az avultakon akarnak javítani.

Munkájában a tények vezénylik. A társadalom kutatóira hárul, az eredmények közlésének terhe is. Kimondják, hogy bíz, e világ, lehetne jobb is!

Igazán bosszantó jellemvonása ez, az ellenzéki, az ifjúságot mételyező, kutyának sem kellő társadalomtudósoknak!

Mikor Losonczi Ágnes kezdő volt, civil bátorság kellett igaza kimondásához. Ma, „a megmerevedő politikai állóháborúban,” újra az kell.

Ő derűt sugárzó személyiség. Kissé huncut, okító célú szavait kilestem egy nyilatkozatából:

„Nagyon szeretek főzni. Én örömöt szeretek főzni. Örömöt főzök, szeretetet teszek bele, időnként sót is, hogy jobb íze legyen.

Amikor mondják, hogy jaj, istenem, mennyit kell főzni, sütni, mennyi bejglit, akkor én az örömét nézem. Hogy kikért, kiknek készítem. Ezért mondom, hogy örömöt főzök és szeretetet kavarok.”

Én meg csak irigykedem a kosztosaira!»

RADNÓTI ZSUZSA dramaturg több évtizedes munkásságát, főként a kortárs irodalom megismertetése érdekében kifejtett tevékenységét nagyra becsülve, ítélték meg számára a Hazám-díjat.

«A dramaturg a színielőadások láthatatlan szereplője. Nem is kap nyíltszíni tapsot, ha érdemli, sem.

Ő a kapocs a szerző és műve között. Kiemeli azt, amit anno „a mű eszmei mondanivalójának” hívtunk.

Jó dramaturgként érti az írót, de munkáját mégis inkább a mű, és a néző viszonya vezérli. Tudja, miként kell a lényeget a néző számára tolmácsolni.

Radnóti Zsuzsa régóta a Vígszínház robotosa, aki sok szeretettel és sikerrel műveli a mesterségét.

Nevéhez két tucat prózai, s több zenés és filmes alkotás fűződik. És még mintegy 30, kisebb-nagyobb szakmai írás is.

Zömük a kortárs alkotókról, és egykori férjéről, Örkény Istvánról szól, akinek ő gondozza az életművét.

Radnóti Zsuzsa sokszínű munkájáért, megérdemelten kapott 2017-ben Kossuth-díjat.

A jutalmából alapította meg – enyhítendő a kultúra ínséges helyzetét – a Kortárs Magyar Dráma-díjat.

Vissza akar adni valamit, azoknak a drámaíróknak, színházi pályatársaknak, akik erős közéleti, a társadalom gondjait bemutató, alkotásokat hoznak létre.

E művek fórumhoz segítését a színház fontos feladatának tartja. Arra törekszik, hogy az ilyen típusú alkotások a mainál több figyelmet kapjanak.

A társadalom helyzetéről szóló, okos szavai, komoly, figyelmeztető intelmek.

Mert szerinte, ha a politikai légkör, hirtelen békésebb irányba fordulna is, az eddig fölizzított gyűlölet, nem fog hirtelen kialudni.

A feszültség enyhítésére, alaposan föl kell készülni! És nézzük az órát! Már 12 felé járunk!

Nehéz helyzetben, az állami segélytől függő kultúra van. Mi, folytatja, írók, tudósok, némi mersszel, szabadabban jártathatjuk a szánkat is. De cserébe, a közös felelősségünk is nagyobb. Még ha sunyítunk, akkor is.

Örkény szerint a célba jutásig csak azt a pár évet kell még kibírni valahogy!

Radnóti Zsuzsa, közéletünket bemutató, dramaturgi munkájával érdemelte ki a Hazám- díjat!»

DÁVID GYULA irodalomtörténész szülőföldje magyar irodalmának ápolásával, egy életen át tartó tudományos tevékenységével, a magyar és a román nép kultúrájának szolgálatával, humanizmusával érdemelte ki a Hazám-díjat.

«Kihallgatási jegyzőkönyve 1957-ből: „Dávid Gyula gyanúsított 1928. augusztus 13-án született Árapatak községben, Sztálin rajonban és Tartományban, Gyula és Ida fia, egyetemi tanársegéd, lakhelye Kolozsvár, Pata utca 105. A kihallgatás 17 órakor kezdődött és véget ért 20 órakor.”

Tagadni kár volt a hamis vádakat is. Különben agyonverték az illetőt – állítják ultima ratióként az egykori rabtársak.

Politikai elítéltként Dávid Gyula 7 évet volt börtönben.

Erről ma bölcs rezignációval beszél.

Gyerekként, édesanyja tanította magyarra, és az irodalom szeretetére, Arany és Petőfi verseiből.

A Bolyai Egyetemen, a könyvtárat felfedezve, „már csak az ösztöndíj folyósítása napján jártam be” – mesélte.

„Az illetékes szervek közben úgy határoztak” – mondja gúnnyal –, hogy „hét évre különleges képzésben részesítenek,” a szamosújvári börtönben és a hírhedt Duna-deltai Peripraván.

E szelíd szóhoz mégis ide idézem rabtársa, Páll Lajos verssorait a börtönvilágról:

„Isten malmai, sehogy sem őrölnek,

kár lassúsággal áltatni magunk,

mi le sem nyugszik, azzal virradunk…”

A börtönben megtanult kapálni, gyomlálni és más fizikai munkákat is.

A szabadulása utáni, másfél éves „vízvezeték-szerelői pályája,” azzal végződött, hogy a Tudor Argheziről írt tanulmányával „a román irodalom szakértője” lett.

Kinyílt a kiadók ajtaja. Azóta a 19. és 20. századi magyar irodalom tudós szerkesztője.

Etnikai élményeiről, Lucien Blaga román költővel egyetértve, azt mondja, hogy a magyarok és a románok közös érdekei sokkal nagyobbak, mint az ellentétesek.

Szerinte „Egymás kölcsönös megismerését az iskolapadban kellene kezdeni. A veled együtt élő, másik ember és kultúra megbecsülésével.”

Hallják ezt nálunk? És odaát? Nemigen?

Akkor hát, ennyit a szegregációról…

Van néhány tető alá hozandó terve – mondta egy éve.

Reméli, lesz még elég ideje és esze is hozzá.

Ehhez, és a Hazám-díjhoz kívánunk mi, bőséggel, jó kedvet, és egészséget!»

FISCHER ÁDÁM karmester a világhíres magyar dirigensek méltó örököseként, hirdetve szerte a világban az egyetemes zenekultúra és a magyar zene üzenetét, szolgálva a népek közötti megbékélés ügyét, vált érdemessé a Hazám-díjra.

«Zenészcsalád sarja. Napjaink, világszerte egyik legkeresettebb, karmestere.

A zenét szolgáló, magyar világpolgár, mint volt hajdan, a „hírhedett zenész” is, vagy ma, a testvéröccse.

Sok ország színpadán, hol tartósan, hol alkalmasint, szolgálja a muzsikát. Könnyen teheti ezt az, akinek a fejében van a klasszikusok szinte minden, fontosabb alkotása, a zenekari művek mellett sok-sok opera is.

Alig pár héttel ezelőtt hódította meg a hazai – és a mind népesebb, e zenéért ide zarándokló külföldi – közönséget a szinte kultikussá vált Wagner-napok produkciójával.

Kiemelkedő siker volt a Rádiózenekar produkciója, a szólistáké és a koncertmester briliáns játéka, a kölcsön kapott Stradivarin.

Sokoldalúság és igényesség jellemzi őt. Karmesterként irányít, azaz vezényel. Ez, németül, még szabatosabban hangzik: dirigál! Nem diktál, nem parancsol.

Ő megnyeri magának és a muzsikának a zenészeit, nem sajnálva energiát arra, hogy akár egyenként győzze meg őket, mit javítsanak a közös célért a saját játékukon.

Népszerű a társulata körében: tekintélye és hitele is van hozzá!

Humanista alapállását markánsan képviseli. Vallja, hogy a zenélésben különösen nincs helye a nemzeti előítéleteknek, a xenofóbiának. Az igazi zenész nem is lehet nemzetileg elfogult és idegenellenes.

Tevékeny, és hangját hallató tagja több, antirasszista civil szervezetnek.

A muzsikálás mellett olykor játékra is futja a maestro erejéből. Homo ludens, aki unokái fociedzője és szenvedelmes szakács.

Születésnapján saját kitalálású, magyaros főztjével vendégelte meg zenészei hadát.»

A Hamburgban tartózkodó Fischer Ádám üzenetet küldött a kitüntetés-átadó ünnepség részvevőinek. A világhírű művész köszönő szavait dr. Pardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke olvasta föl:

Nagyon sajnálom, hogy személyesen nem tudtam eljönni, nagyon köszönöm a kuratórium bizalmát, a kitüntetést nagy megtiszteltetésnek érzem. Azt hiszem, tudják rólam, hogy igen kritikusan viszonyulok a mai magyar közélet több jelenségéhez, és hogy én bel- és külföldön egyaránt megpróbálok fellépni az általam igazságtalannak érzett itthoni intézkedések ellen.A kuratórium döntése, hogy a Hazám-díjjal engem is kitüntet, számomra ezáltal kicsit jelzésértékű is, Ez a döntés azt a magától értetődő alapigazságot sugalmazza, hogy a haza szeretete és a haza dicsőítése két különböző dolog. Sajnos, ez ma Magyarországon még nagyon nem nevezhető mindenki által elfogadott alapigazságnak. Sokan nem fogadják el, hogy a hazai viszonyok kíméletlen ostorozása, nem csak Ady Endrénél, de Esterházy Péternél vagy Petri Györgynél éppen a hazához való kötődés, a hibák és bűnök iránt érzett fájdalom kifejezését jelenti, éppen mély hazaszeretetük és a hazához való ragaszkodásuk jele. Azok pedig, akik azt vallják, hogy a hazát, a nemzetet csak hódolat érheti, bírálat pedig nem, ők azok, akik nem hazaszeretők. Én biztos vagyok abban, hogy a hazai irodalom kiemelkedő, hallhatatlan képviselőinek műveit mindig szeretni fogják, azokat idézni fogják, akkor is, amikor azoknak a neveit, akik őket ma a nemzeti irodalmi kánonból ki akarják zárni, már réges-rég mindenki elfelejtette. És azért is köszönöm a kuratórium bizalmát, mert szeretném remélni, hogy bátor döntéseik a magyar irodalmi közélet hangulatát is befolyásolni tudják.

KULKA JÁNOS színművész sokoldalú és kimagasló művészi teljesítménye mellett, humanizmusával, és a munkaszeretetének példázatával vívta ki a kuratórium elismerését, s a Hazám-díjat.

«A szegedi Kulka János színészként is vidéken kezdett: Pécsett, majd Kaposvárott, a legjobbnak elismert színházban.

Utána jöttek a neves pestiek, briliáns szerepekkel, sikerekkel tele. Ezekért 2006-ban Kossuth díjat is kapott.

Emlékezetes volt a Szent Johannában, az Otellóban, ahol a Jágót is játszotta. Mefisztóként nagyot alakított a Faust kétestés produkciójában.

Országosan ismert lett az első magyar szappanopera 14 éven át játszott szerepében. Milliók rokonszenvét nyerte el eg, manírok nélküli, „hús-vér-ember” hétköznapi figurájával.

Szakmája iránti alázatát és igényességét példázza, hogy autisták között készült föl Az Esőember szerepére.

Erénye a sokoldalúság. Szépen beszél, nagyszerűen énekel és fergetegesen táncol. Hiteles színész, hiteles és őszinte ember!

És miután a sors, időközben ezeket az adottságait – egyelőre – megkurtította, kiváló színészi képességeit, új oldaláról mutatja meg: Szótlanul is tud a színpadon, nagyon beszédes lenni!

De! Már próbálja a Cseresznyéskertet, amiben rövid szöveget is kap.

Szép és igaz szavakkal szól a munkáról, a munkája adta örömről. És kritikusan a bennünket körbevevő közszellemről.

„Jó lenne – mondta szelíd óhajként – egy kicsit máshol lenni, kilépni ebből az itthoni valóságból. Legyen nyár, tenger és kevesebb politika a mindennapok szintjén.”

De tudja ezt haragosan is! „Egyetlen politikai rendszernek sincs joga ahhoz, hogy a benne élők hétköznapjait elrontsa. Hogy valaki a képembe és mások képébe hazudjon!”

Sokunk kedvenc dalából (Ha volna valaki?) Kulka János az a „valaki, aki megfogja a kezedet.” Így az afáziás betegtársaiét, és biztatja, oktatja őket. Az autistáknál töltött „tanulmányi ideje” óta, ő az Autisták Országos Szövetségének nagykövete.

Sajnálja, hogy már nem, de mi reméljük, hogy csak még nem tud, újra énekelni.

Ismerve őt: vegyük biztosra, hogy fog!

Erőt, kitartást kívánunk ehhez, a Hazám-díjjal!»

NÉMETH MIKLÓS közgazdász a társai támogatta humánus döntésével, a menekülő idegenek megsegítésével, nemzetközi rokonszenvet szerezve, szolgálta a Magyar Köztársaságot és Európát. Ezért jár ki neki, a külföldi elismerés mellé az itthoni, a Hazám-díj is!

«Monok szülötte, apja a helyi téesz tagja. Fia a Harmadik Magyar Köztársaság első miniszterelnöke.

Kérem, gondolják át, e pályaívet. És ne feledjék el azt az eltűnt társadalmi közeget sem, amely segítette a szegény gyerekeket az értelmiséggé váláshoz.

Ő, fiatalon, talán saját meglepetésére is, egy olyan kormánynak az élére került, amely hirtelen szembesült a gyökeres társadalmi átalakulás összes kihívásával.

Főként „technokrataként” emlegetik őket, a békés átmenet sikeréért.

Én mégis inkább a józan bátorságukat és a politikai tisztességüket dicsérem, amik kikoptak már a nemzetközi s a hazai rutinból is.

Mikor 2000-ben hazatért, barátaival, így a velem is közös barátjával, Hoós Jancsival is, szót váltott, a lehetséges politikai szerepléséről.

Barátunk temetésén Németh Miklós a gyászbeszédében azt mondta, hogy az egyik leghasznosabb tanácsot tőle kapta!

„Öregem! El ne tévedj! Ez az ország már nem az, ahonnan te elmentél!” Más lett itt minden! Mások az emberek, más lett az igaz, és más a hamis! „És ne feledd! – van ám élet a politikán kívül is.”

Németh Miklóséknak vannak barátaik, és a széljárástól függő számban, tisztelőik is.

A mi felelősségünk személyüket és országlásukat a feledéstől és az átértékelők áltudományától, a történelemhamisítóktól, megóvni.

A tények erkölcsi középpontba állításával pedig példázatukat a haza morális kincsestárában, a hiteles történelemben megőrizni.

Az idegen szavak magyarítási versenye szerint a miniszter az „országszolga.” Németh Miklós – társaival együtt – világpolitikai kihatású, jó döntést hozó szolga volt, történelmünk egyik nehéz, és kockázatokkal teli időszakában.

A menekülő idegenek példamutató, önzetlen és gyors megsegítésével, nagy nemzetközi elismerést és tiszteletet szereztek az országának.

Jó magyar hazafiként szolgálták Európát, és benne a Magyar Köztársaságot. Ezért is jár ki neki – a külföldi elismerések mellé – szülőföldjén is a megbecsülés, jelesül most, a Hazám-díj is!

Viselje egészséggel!»

PARTI NAGY LAJOS író a magyar nyelv bravúros mestereként, a társadalom lelkiismeretét életre keltő, főként humoros, kritikai észrevételeivel, gazdag költői és prózaírói munkásságával szolgál rá a Hazám-díjra.

«Akasztására váró hóhérként köszöntöm nyelvünk varázsló mesterét és civil ítélőszékét, aki költő, meg szekszárdi, és őt is színésznő szereti.

Álmeséi, Somogyi Tóthként kérdik, hogy „Hogy állunk, fiatalember?” Erre, közli, hogy: „Kisebb a rosszkedvem, ha megszólalok”. – Ok meg, csak akad rá!

Álnépiesen, maró humorral ítélkezik: „Még pár bakarasz, pár csipisz iramodás, oszt eppoly jó lesz minékünk, mint Kádár apánk alatt az annóba – teprenkedett a nép, mer mind azt látta a keráli tévébe, hogy siker hág sikerre, sarkalat sarkalatra, és kalap.”

Szavai rianások, közönyös lelkünk poshadt állóvizében. „Karácsonykor könnyű szeretni! De mi van azzal, a sok hétfő reggellel?”

Reálisan optimista. „A közélet s a politika sötét szakaszai jönnek, mennek – mondja – s csak ritkán okoznak világvéget.” Igaz, a fényes korszakok se.

Kisiskolámban az állt a falon, hogy ÚR – ÍR. Az én „Esti kérdésem” az oktatásról: miféle úr lesz az, aki nem ír? S ha nem is olvas? Akkor ő az „álom-polgár?”

Az írót írása teszi. Jó írás: jó író. A nem jó, az nem jó. Hogy akkor, mégis miért az utóbbit idézik a hazaüzenő füzetben? Így a semmi is érthetőbb.

A zöldhajtókás, sárgapitykés, silbakoló közlegénynek 200 év óta nő a sarzsija. Bár miatta is föltámad s örökkön háborog is egy-két tenger-ész!

Ma Esterházyt, tán Adyt is ki lehet radíroztatni a tankönyvekből. Az MTI híreiből kihagyni az MTA-t, meg a CEU-t. Hát, édes istenem, ha fölöslegesek!

Mondják, Parti Nagy posztmodern. (Ez olyasmi, mint gyerekkoromban volt a „formájában nemzeti, tartalmában szocialista,” bűvös homálya.) Vagy mint a liberális, ill-lel, és előtagként!

Költőnk hozott anyagból gyúr intertextuális termékeket. Bús düledékeket késztet „csokból kitagadott” vadházasságra. Így pl.: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza jókat derül!”

Azt mondja „olvasok, tehát vagyok.” De ír is, tehát úgy is van. Humorral leöntött keservei József Attilát idézik: „Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó.”

A XXI. Század Társaság – két évtizedes hagyomány szerint – ma délelőtt is megkoszorúzta József Attila sírját a Fiumei úti temetőben.

A Hazám-díjat kaptak a nemzet ékességei bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Lapunk régóta beszámol a harmincöt tudós és közéleti személyiség által 2000-ben alapított XXI. Század Társaság kimagasló kezdeményezéséről, a 2001 októberében alapított Hazám-díj évenkénti átadásáról. Azok a magyar kiválóságok kap(hat)ják itthonról és határainkon túlról, akik értékőrző és értékteremtő életművük által kimagaslanak kortársaik sorából – miként Varga Gyula professor emeritus hagyományosan magas színvonalú méltató mini portréiból megtudhatta anno a közönség.

„Értékteremtőit öleli keblére a haza” – ezzel a címmel foglalta össze lapunk a hagyományosan a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban megtartott (reménykedjünk, hogy az idén is a Károlyi-palota lesz a Hazám-díjak átadásának a helye!) tavaly novemberi eseményt.

László Ágnes az idei Értékteremtőkkel a 12. kötetét (az első hat riport-, interjú-, dokumentumkötet, monográfia volt) ajánlja az olvasó figyelmébe, elvégre csak nagyon kevesen lehettek jelen a meghitt, szívet-lelket melengető, elmét büszkévé csiszoló ünnepségen a PIM dísztermében. Aki mégis csak befért mint a közönség tagja, az egy kicsit (nagyon is!) a tudományok és művészetek áldott teremtményeivel találkozhatott, és legszívesebben keblére ölelte volna e kiválóságokat, vagy ha azt nem cselekedhette is, hát kezet szorított volna valamennyivel. Kitüntetettekkel és köszöntőkkel egyaránt.

És ha elég figyelmes volt is, nyomban rájött: a köszöntő közönség soraiban ott vannak még azok – igaz, erősen fogyatkozó számában –, akik esztendővel, esztendőkkel azelőtt vehették át a Hazám-díjat. A teljes névsor tanulmányozható László Ágnes legújabb portrékötetének elején, a további jó kétszáz oldalon viszont azok szólalnak meg, akiket társadalmi elismertségük alapján Hazám-díjra érdemesített a kuratórium: Beer Miklós püspök, Csikai Miklós kertészmérnök, Eötvös Péter zeneszerző, karmester, zenepedagógus, Gombár Csaba szociológus, politológus, Mészáros Márta filmrendező-forgatókönyvíró, Ráday Mihály operatőr, rendező, tévés szerkesztő, Tolnai Ottó író, költő, műfordító.

Ismert, jól ismert személyiség valamennyi. Tudjuk a püspökről, hogy ő nem a harcos, a „sziszegő kereszténység” (Esterházy) papja. Együttérző és „ingerlő szerénységét” sokan nem is bocsátják meg neki. Bírálói és ellenségei egyaránt vannak – mint bármely hétköznapi embernek, akik közül bár Beer Miklós nem kíván kitűnni, mégis kiemelkedik – derül ki portréírójának, László Ágnesnek a soraiból.

Csikai Miklós is – akárcsak a többi Hazám-díjas – egész szerzői ívet kapott a kérdező újságírótól, aki a tőle megszokott lendítő kérdésekkel segít elmélyülni alanya múló éveiben, miközben nem csupán személyisége, hanem az általa megélt kor is kirajzolódik a portré-interjúból.

Hazánk világszerte legnevesebb magyar muzsikusát is megismerhetjük; ha a dallamok és kották áldott lelkű művészeit kellene sorolni a huszadik századból, Bartók és Kodály után minden bizonnyal Eötvös lenne a harmadik, aki nagy-nagy szerencsénkre itt van velünk a 21. században is, elvégre még csak 75 esztendős – tele dallammal és lendülettel, kire Európa legnagyobb zenekarai várnak – és zeneszeretők milliói a nagyvilágban.

Néhány év óta Varga Gyula professzor emeritus méltatja a Hazám-díj kitüntetettjeit. Mielőtt László Ágnes interjúját ajánlanánk Gombár Csabával, álljon itt néhány mondat a laudációból: „…Meggyőződéses liberális! Az emberi szabadság szépségének és értelmének hitszónoka! Idegen tőle a harci düh, de ostorozza a gyengéknek a politikába is beépült fegyverét, a gyűlölködést. Mint írja: „A politikailag korrekt beszéd az, hogy legalább szavainkkal ne sértsünk másokat.“

Hadd írjam ide: Mészáros Márta számomra csodalény. Elképesztő mennyiségű energia, akarat, tudatosság lobog ebben a törékeny asszonyban, akit a diktatúra és a magánéleti tragédiák egyaránt úgy megkínoztak, hogy más a töredékétől is kirepült volna az élet centrifugájából. Hét nyelven beszél, hatvannál több filmet rendezett, könyveket írt, előbb tüntették ki külföldön, mint itthon… És ha bárki többet (a lényeget!) szeretné megtudni Mészáros Mártától, annak jó szívvel ajánlom László Ágnes interjúját a rendező asszonnyal, akinek legújabb filmjét – Aurora Borealis – Északi fény – azokban a napokban is adták a mozik, amikor Hazám-díjat kapott.

A képen: gyülekezik a kitüntetési ünnepség közönsége a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében.

A film világából érkezett a Károlyi-palotába Ráday Mihály is; apja a nagyszerű filmszínész, a gyönyörű beszédű (ezért Kazinczy-díjas) rádiós, kinek a fia már tovább lépett, és filmoperatőrként, rendezőként, tévészerkesztőként, mindenekelőtt pedig okos nyugalommal érvelő városvédőként ismert. Misi, mert újságíró-körökben ez a megszólítás dukál neki, a Hazám-díj okán adott interjújában is hű marad önmagához: „A már meglévő értékeinket meg kellene tudnunk becsülni és védeni…” Hányan vallják ugyanezt, ám gyakorta egyre inkább hiába: napjaink mindent földúló politikai akarata hetente csavarja ki a városvédő Pallas Athéné kezéből a dárdát…

Legutóbbi Hazám-díjasaink között csak a névsorban utolsó Tolnai Ottó Kossuth-díjas író, költő és műfordító. Kiáltásnyi távolságra él a szerb–magyartól, Palicson. Túlzás nélkül állítható: szerencsés alkotó, az 1960-as évek óta jelennek meg kötetei nem csupán anyanyelvén, hanem szerbül, franciául, németül is, kezdve a Homorú versekkel (ezzel a kötettel debütált), folytatván gyermekversekkel, drámákkal, esszékkel, kisebb-nagyobb prózai művekkel. Róla is sokat írtak, írnak, méltatták és méltatják, hisz’ a többi között József Attila-, Ady Endre-, Weöres Sándor-, Radnóti Miklós- meg Kossuth-díjjal is elismerték munkásságát, most pedig a Hazám-díj lett életművének újabb koronája.

Az ám, újólag gratulálunk mind a hét kitüntetettnek, és köszönjük László Ágnesnek a velük folytatott izgalmas, sok újat adó beszélgetéseket.

(Értékteremtők – Kossuth Kiadó, 2019)   

A Hazám-díjasok, Értékteremtők – egy kötetben bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az adományozó a XXI. Század Társaság (alapíttatott 2001. január 31-én 35 tudós és közéleti személyiség által), amely József Attila költészetének (egyik) csúcsaként ismert szonettkoszorújáról, a Hazámról elnevezett díjjal ismeri el – miként Kocsis András Sándor, a XXI. Század Társaság elnöke köszöntőjében hangoztatta – a költemény szellemiségét teljesítményében, értékében folytató és újrateremtő azon hét személyiségnek adományozza életművéért, akit az adott évben arra a legérdemesebbnek ítél.

Bal oldalt Galkó Balázs színművész, a jobb oldali képen Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő.

A kuratórium – a politikától szigorúan elhatárolódva – általában 45–50 jelölt közül választja ki a heteket, szerencsére ennél is sokkal nagyobb a kínálat. A Hazám-díjat hagyományosan a rövid életű, külső és belső okok és körülmények miatt elbukott Első Magyar Köztársaság kikiáltásának évfordulóján (november 16-án) vagy ahhoz közeli napon adják át.

A jeles kuratórium – Vámos Tibor elnök, akadémikus, villamosmérnök, Ágh Attila professor emeritus, politológus, Gönczöl Katalin professor emerita, kriminológus, Kocsis András Sándor, a XXI. Század Társaság elnöke, Romsics Ignác akadémikus, történész, Tompa Andrea író, színikritikus és Varga Gyula professor emeritus, közgazda – ez alkalommal Beer Miklós váci megyéspüspököt, dr. Csikai Miklós agrár-közgazdászt, Eötvös Péter zeneszerzőt, Gombár Csaba szociológust, Mészáros Márta filmrendezőt, Ráday Mihály operatőrt, rendezőt, városvédőt és Tolnai Ottó költőt tartotta az érdemes között is a legérdemesebbnek a Hazám-díjra. (A képen az idei Hazám-díjasok:)

Mielőtt a kitüntetettek átvették a díjat, Varga Imre József Attilát ábrázoló gyönyörűséges József Attila plasztikáját, az ünneplő közönség Balázs János zongoraművész játékában és a József Attila műveit senki másnál nagyszerűbben előadó Galkó Balázs színművész szavalatában gyönyörködhetett, és meghallgata a „Hazám”-mal egyidős Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő köszöntőjét.

Az idei kitüntetetteket (miként tavaly is) Varga Gyula professor emeritus laudálta. Elsőként MÉSZÁROS MÁRTA filmrendezőt és forgatókönyv-írót méltatta:

«Apját, a Szovjetunióba áttelepült Mészáros László szobrászművészt, a sztálini önkény kivégeztette. A Kirgíziában élő család előbb apa, aztán két évre rá, anya nélkül maradt. Mészáros Márta ettől kezdve a háborús árváik és a nyomorék gyerekek sorsából részelt.

„Ott mindenki szegény volt, szenvedett, de az emberek jók voltak egymáshoz – mondja el egy interjúban. – Ottani életem első harmadában folyamatosan éheztem. Mindent megettem, s ezzel így vagyok ma is!”

Megpróbáltatásokkal és sikerekkel, bátor egyéni döntésekkel telt eddigi élete. És főként munkával. Több mint 60 alkotás, benne 26 játékfilm fűződik a nevéhez. Most is tucatnyi témája vár a megvalósításra.

Mindig valami fontos igazságot, valami titkolt, vagy „illetlennek vélt”, „pestiesen szólva: nicht vor dem Kind!”-dolgot mutat be. Ilyen a „Kilenc hónap“ című filmje is, amelyben a világ nézői először láthattak élőben szülést. A film itthon közfelháborodást keltett, külföldön nagy sikert aratott.

„Úgy éreztem, ekkor lettem filmrendező!“ – nyilatkozta nemrég.

Most megy a mozikban a 86 éves korában készített, „Északi fény” című filmje, amely a háborúkban a katonáknak a nők ellen elkövetett erőszaktevéseivel való bátor, az áldozatokkal együttérző szembenézés. Pontosan: a szovjet katonákéval, Magyarországon.

Biztosan ő is tudja, hogy ezzel fájdalmas sebeket és eddig elhallgatott történéseket tár fel, amely szélsőséges véleményekre is alkalmat adhat. Indoklása meghatóan egyszerű: „Nem szabad úgy meghalni, hogy ne mondd el az igazat!”

Ez az indítéka a „Napló…” című filmjeinek, s a „Temetetlen holtak” címűnek is, Nagy Imréről.

Magát hazátlannak tartja ugyan, de szereti az élete során honfitársként megismert népeket.

Bár hét nyelven beszél, önmagát mégsem tartja túl okosnak. „Csak érzelmileg vagyok okos” – mondja szerényen. Művei az előbbit aligha, de az utóbbit tényleg igazolják is.

Azt hiszem, ha lenne lengyel és orosz Hazám-díj is, ő, a miénk mellett, ezeket szintén kiérdemelné!»

BEER MIKLÓS váci megyéspüspök a kevesek egyike, aki egyházának emberbaráti arcát mutatja felénk! De nem is a régi képek világfájdalmas, harsány jámborságáét!

Ő nem prédikál a halaknak és a madaraknak, inkább fordul a szegény, a rászoruló hívek felé. Igaz, – «Isten szegénykéje» – Páduai Szent Antal is, inkább volt az elesetteket védelmező, gyújtó hangú szónok, mintsem a halak prédikátora, amire valójában templomi hallgatóság híján, bizony, rákényszerült.

Beer Miklós megmaradt mosolygós, falusi lelkipásztornak, s nem vált megközelíthetetlen főpappá. Neki nincs saját focicsapata és még egy Balaton-parti üdülőtelepe sincsen.

Saját meggyőződése alapján ítéli meg a nehéz élethelyzeteket, törekszik megértésükre és kellően bátor bevallani, hogy tévedni is szokott.

Esterházy Péter szavaival: Ő nem a harcos, a „sziszegő kereszténység” papja! Ezt az együttérző, ezt az „ingerlő szelídséget”, sokan nem is bocsátják meg neki. Bírálói és ellenségei is vannak.

„Ferenc pápa magyar hangja!” – olvasom valahol. Van, akinek ez tetszik, van, aki fölháborodik.

De hadd idézzem, tényleg mit is mondott a Pontifex Maximus, azaz a „Hídépítő” a Károly-rend átvételekor?

«Egy új európai humanizmusról álmodom, a humanizáció állandó előrehaladásáról, amelyhez szükség van emlékezetre, bátorságra, egészséges és emberi utópiára. Fiatal Európáról álmodom, amely … gondozza gyermekét, aki testvérként segíti a szegényeket, a befogadást keresőket. Olyan Európáról, amely érvényre juttatja, hogy a betegek és idősek ne legyenek leselejtezve. Olyan Európáról, amelyben migránsnak lenni nem bűntény, hanem felhívás egy nagyobb elkötelezettségre az egész emberi lény méltóságával.»

Beer Miklós bölcs és vidám ember. Most ezért is, egy keresztény reformátor gondolatát idézem.

Luther Márton – állítólag – egyszer egy bírálatra így kiáltott fel: „Hát akkor, ha az Istennek tényleg nincs humorérzéke, akkor én nem is szeretnék a mennyországba jutni!”

Beer Miklósnak viszont igen jó esélyei vannak erre!

Mégis azt kérem tőle, hogy azért ne tessék sietni!

CSIKAI MIKLÓS kertész, az Árpád Rt. elnök-vezérigazgatója

„Korunk hőse!” Szolidabban szólva: Korunk embere! Azaz egy sikeres és fordulatokkal teli, munkás életpálya képviselője. Céltudatos, szuverén, világot látott és értő szakember.

Csikai egy – 1956-ért megbüntetett – kálvinista lelkész fia, aki – az akkori oktatási rendszer tűrésével – tandíjmentesen kertészmérnöki diplomát szerzett.

S ezzel az ingatag politikai háttérrel, tanárai bátor kezességvállalásával, másodmagával, Hollandiában, egyesztendős ösztöndíjjal tanulta el a korszerű üvegházi zöldségtermelés rejtelmeit.

Hazajőve, szaktanácsadóként oktatta, terjesztette a magyar kertészek között a nyugati technológiát és a piacgazdaságban követendő alapelveket. Az akkori szójárás szerint: „föllazított”. Egyikeként, a nyugati égtájak felé nyitó agrár-szakembereinknek.

Előbb főkertész, majd elnök lett, egy olyan téeszben, ahol hajdanán, az új tagokat, csak kétéves próbaidő után engedték be maguk közé a szentesi kertészek. Ma ő a jogutód Árpád Rt. „top managere”.

A cég ötszáz családnak ad tisztességes megélhetést, s még ezernél is többnek mellékkeresetet, a munkanélküliség sújtotta, elszegényedett Dél-Alföldön. Az Árpádban – sok más mellett – 400 ezer négyzetméteren folyik termálhőt hasznosító üvegházi termelés. Félve, és csak halkan említem, hogy ezen száz szabványos méretű futballpálya is elférne.

Kórházi műtőket lepipáló eszközökkel, nagy szorgalommal és fegyelemmel, biológiai növényvédelemmel termelik a paradicsomot, paprikát.

Hívő nagyüzempárti, a környezetvédelem, az iparszerű kertészet és a dolgozói érdek összehangolásának sikeres nagymestere!

Gyakorta hivatkozik a világelső holland kertészek két jelszavára: „Fejleszteni, vagy eltűnni a piacról!” illetve, hogy „A szomszéd kertész nem legyőzendő ellenfél, hanem potenciális partner.”

Kívánsága pedig így szól: „Jó lenne megtanulni a nálunknál boldogabban élő népektől, hogy minden feladathoz úgy kell hozzáfogni, hogy az sikerüljön!”

EÖTVÖS PÉTER zeneszerző és karmester korunk világszerte legelismertebb magyar muzsikusa. Kodály és Bartók örökségének ápolója és hirdetője.

Fontosnak tartja, hogy a publikum a saját korát ugyanúgy megismerje a zenében is, mint a többi művészeti ágban. Mert a zene éppen úgy része életünknek, mint annak minden más eleme.

Ezért is célja, hogy a mai zene, a szórakoztató szerepén túl, visszakapja a társadalmi közösségképző erejét is. Az általa létrehozott Kortárs Zenei Alapítvány célja a művészek szakmai továbbképzése, a kapcsolatépítés, és a közönség megnyerése is.

A kortárs zene sorsa semmikor sem volt könnyű, valaha talán még a mainál is nehezebb! Bartók zenéjét egyenesen botrány és műve betiltása követte.

Eötvös Péter szerint, már itt az ideje, hogy a „kortárs zene” kifejezésből a kortárs szót elhagyjuk, s csak a zene maradjon. Ma a művészi alkotások kínálata nő, a kereslete szóródik, és jobbára apad is. Különösen igaz ez napjaink művészetére, így a zenére is.

Mert hol van már az utcasarkon az új operaáriát dúdoló és fütyülő suszterlegény? Igaz, se könnyen fütyülhető dallamok, se suszterlegények nincsenek már és a fütyülés, sőt az énekelgetés, a dúdolás is kiment a divatból!

Kell-e mindezt hiányolnunk? S ha igen, mit teszünk a változásért?

Egy fontos választ Eötvös Péter adott erre: „A zene értését, mint minden mást is, meg kell tanulni!” A dolgot nehezíti, hogy nem tudjuk pontosan, hol kezdődik a művészet, s benne, hol a zene. Alighanem mindenki kedveli is a zenét, csak mindenki másfélét és másként.

Végül egy idevágó történet, amit Losonczi Ágnes egyik írásában olvastam.

Kutatóként a MÁVAG-ban járván, elvitték őt a szerelőcsarnokba, ahol azt kérdezte, hogyan lehet ezt a szörnyű és értelmetlen zajt kibírni? A válasz: Ez nem értelmetlen zaj! Figyelje csak! Most üt a nagykalapács, ez a tu-tu-tu a szegecselő, ez a motor hangja stb. Mindegyiknek van értelme, rendszere, és szigorú ritmusa is!

S ekkor erről, meg a motorok hangjáról, eszembe jutott Eötvös Péternek a „Páris-Dakar” című műve…

GOMBÁR CSABA szociológus, politológus

A magyar társadalom helyzetével foglalkozó Gombár-munkák, a kortárs publicisztika, legszebben és a legpontosabban fogalmazott írásai közé tartoznak.

Álruhás szépíró!

A bántó szavaktól mentes, olykor önironikus írásműveit a napjainkban oly ritka szelídség, a vitapartnereit a saját szemmagasságába emelő stílus jellemzi. Felülemelkedve a nézetkülönbségeken, mindig kiegyensúlyozottan, nem indulatból érvel, még akkor sem, ha belül talán nagyon is haragos.

Igazán irigylésre méltó erény, ami sokunknak javára válhatna!

Írásainak zöme a politikával foglakozik, tapasztalatai alapján, életpályájának sikeres és kudarcos mozzanataival, önkritikusan, gyakran ironikus formában.

Meggyőződéses liberális! Az emberi szabadság szépségének és értelmének hitszónoka! Idegen tőle a harci düh, de ostorozza a gyengéknek, a politikába is beépült fegyverét, a gyűlölködést. Mint írja: „A politikailag korrekt beszéd az, hogy legalább szavainkkal ne sértsünk másokat.“

Erre idézek is tőle egy aktuális példát:

„Amire jutottam tehát – írja –, hogy érteni véljem a kormány államkollektivista, nemzeti népközösségben való érvelését… Ez a szemlélet az, amely a kormány által vezérelt politikai szerkezetünk működési módját alapvetően befolyásolja.”

De hozzáteszi, hogy „mivel a problémák még enyhülni sem látszanak, a kormányerők hangsúlyosan az elkövetkezendő történelemre hivatkoznak. Csakhogy – folytatja – a történelem még soha senkit és semmit nem igazolt. Igazolni csak a történészek szoktak – jobbára egymással szöges ellentétben.”

Szerinte, ha a társadalmi csoportok, de főként az etnikumok egymás közötti, hétköznapi súrlódásai állami figyelmet kapnak, akkor a „hatalmi szó” és „igazságtevő akarat” csak tovább gerjeszti a feszültséget.

Fontos következtetése, hogy meg kell tanulni érteni és alkalmazni a demokrácia alapszabályait! Ezek gyakorlásához pedig, az állampolgároknak felnőtté kell válniuk.

Mert Sütő András szerint is: „Aki nem tudja merre tart, azt oda vezetik, ahova akarják!”

RÁDAY MIHÁLY, filmoperatőr, rendező, tévés szerkesztő, városvédő

Ráday Mihály gazdag örökséget kapott a szüleitől: tehetséget, szorgalmat, a szépség és az értékek szeretetét és felismerésük képességét. Jól is sáfárkodik velük!

Pontosabb, ha foglalkozására azt mondom, hogy a műemlékek és az érdemes értékek szenvedelmes őrzője, sok jó dolgok kitalálója és útjuk kitaposója, aki ténylegesen hisz is abban, amit csinál.

Nem is véletlenül áll ő a Budapesti Városvédő Egyesület élén, s van Kossuth- és Europa Nostra-díja is!

Az „Unokáink sem fogják látni” tv-sorozata igényes ismeretterjesztő, ízlésfejlesztő műsor volt. Kár, hogy 2010-ben „fölöslegessé” nyilváníttatott.

Ráday – főként hosszában – egy kandeláber méretű, szavainak zengzetes baritonjával is nyomatékot adó személyiség, akinek „szorgalmazására” – áll e „leereszkedő kifejezés” azon a réz emléktáblán –, amely a pesti Andrássy úton sorjázó, egykori lámpaoszlopok másolatainak fölállítására emlékezik.

Állítólag – a 80-as évek közepén –, ravasz módon, megautóztatta a Fővárosi Tanács elnökét. Majd a Podmaniczky tér sarkán megkérdezte tőle, hogy „nem illenék-e ide egy jó szobor?” Dehogynem! – jött a válasz!

Ő kinyitotta a csomagtartót, mutatva Kő Pál már kész modelljét, kezében a várbéli, városvédő Pallasz Athéné szobrocskájával.

Mivel a hajdanvolt tanácsok és a mai önkormányzatok közös, „hagyományőrző istenének” malmai lassú őrlésre vannak „bekalibrálva”, a szobor öt évre rá, a helyére is került. Prédául azoknak, akik rendre kilopják Pallas Athéné kezéből a lándzsát!

És kudarcok ne lennének? Jól emlékezhetünk a Kossuth tér – azóta már régen kivágott – szép fáira, amik végignézték, hogyan fűrészelik szét az árnyékukban álló Károlyi-szobrot.

Sehol nincs könnyű dolga annak, aki az „útban lévő, ócskának hitt, avítt dolgokat”, s a kínosnak vélt szobrokat, utcaneveket menteni akarja.

De ha mérlegre teszünk mindent, Ráday és kollégái sok érdemes emlék megóvásával gazdagították Budapestet, és számos más települést is!

Barátaim! Tisztelegjünk e csapat és a kapitánya előtt!

TOLNAI OTTÓ Kossuth-díjas szerbiai magyar író, költő, műfordító

Idézem: „27 évesen utaztam először Magyarországra, én, aki 1940-ben születtem volt a régi Jugoszláviában, melynek északi része majd 1941-től 1944-ig Magyarországhoz tartozik, tehát 1 éves koromtól 4 éves koromig magyar állampolgár, magyari magyar voltam, 1944-től 1995-ig pedig a titói Jugoszláviához tartozik majd, tehát 4 éves koromtól 55 éves koromig jugómagyar voltam, mert azután majd még megélem a miloševići Jugoszláviát, megélem a Szerbia és Montenegró, valamint a Szerbia nevű államalakulatot is, miközben a szó szoros értelmében határhelyzetbe kerültem, határlénnyé, köztes, illetve középlénnyé lettem.”

1999-ben, a NATO-bombázások előtt Budapestre jött, mert lakóhelye kórházából katonai létesítmény lett, előjeleként a bombázásoknak, amiben ő nem hitt.

És Tolnai Ottó helyett, most saját élményemmel folytatom. Mert a bombázók bizony, innen, mitőlünk, Taszárról mégiscsak fölszálltak és tették is dolgukat! Akkor Szegeden voltam, az én „bombabiztosnak” hitt hazámban. Megrettentem a robbanások ismert hangjától! Most majd újra dadogni fogok? Mint dadogtam 17 éves koromig, Sopron bombázása után! De ez elmúlt, s most pár sort felolvasok egy Tolnai-versből:

„Be kell-e? – mondd!

te mondd meg, hisz téged is érint!

mondd! – be kell-e avatkozni?

nem!!! ó! dehogyis kell!

nem! – jaj, jaj! – jaj nem!

illetve! – hát nem is kell!

meg – be is kell avatkozni Boszniában!

kis – (csonka) Jugoszláviában!

be!!! ó!, persze hogy be!!!

jaj, sajnos, nagyon is be kell!!!

mert, ha nem avatkoznak be,

akkor genocídiumot fog végrehajtani! egy nép!

szegény nép!!! amelyen, genocídiumot hajtottak végre!!

amelyen – ismét úgy érzi –, valóban úgy érzi!

mintha genocídiumot hajtanának végre!!!

ha nem avatkoznak, be: azért! versül, tudni többé nem tudhatok!

ha beavatkoznak, azért! versül tudni többé már majd sosem is tudhatok!”

(Idézet vége.)

Azt gondolom, hogy a gyűlölet szülte drótkerítés egyik oldalán sem született, az ember felelősségét ilyen kegyetlen pontossággal felvető, „sokhazafias” vers. Végül egy – tán még vidámnak is mondható – Tolnai-tanmese:

„Szénát és kukoricát vittünk a határvonal melletti vadetetőkbe. Amikor egyik vadász rászólt a másikra, hogy ne rakja már olyan közelre, mert megeszik az átmászkáló magyar nyulak. A megintett vadász elmélázott, majd így válaszolt. Igen, ez lehetséges, de hát a magyar kukoricát meg a túlnanra mászkáló szerb nyulak eszik meg.”

A Értékteremtőit öleli keblére a haza bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Galkó Balázs színművész, a díjátadó ünnepségek állandó szereplője József Attilát szaval.

Aki olvasta az előző években megjelent köteteket, tudja, hogy László Ágnes remek újságíró: felkészülten és következetesen kérdezi „alanyait”. S interjúiból olyasmit is megtudhatunk, amit máshol garantáltan nem olvashatunk, rádióban-tévében nem hallhatunk.

József Attila több mint hetven évvel ezelőtt írta Hazám című versét, hét szonettből álló költeményét, amely nem csupán esztétikai értéke okán maradandó, hanem jelképi értékkel is bír, mert hitvallásként összegzi a hazáért aggódást, a történelmi múlthoz és a jelenhez való őszinte, értelmiségi viszonyulást. Ezért nevezték el az alapítók erről a versről a díjat, amelyet életútjukért, teljesítményükért azoknak az értékteremtő kortársainknak ítélnek oda, akik e szellemiségnek megfelelnek.

Ha végigtekintünk az eddigi díjazottak névsorán (számuk száz fölött van, s jó néhányan, sajnos, már nincsenek közöttünk), láthatjuk: van közöttük lelkész, genetikus, (film)rendező, költő, tudós, színész, zenész – megannyi remek ember.

Az  Értékteremtők 2018  című kötetben a Bálint Györggyel, Bródy Jánossal, Csányi Vilmossal, Egyed Ákossal, Jordán Tamással, Rakovszky Zsuzsával és Vitray Tamással készült interjúkat olvashatjuk. Ők heten kapták meg 2017 novemberében a Hazám-díjat értékőrző és értékteremtő életművükért. A nagyközönség talán az erdélyi magyar történészről, Egyed Ákosról rendelkezik a legkevesebb információval, és Vitray Tamást ismeri a leginkább – a tévéképernyőről. (Csányi Vilmossal nem László Ágnes készítette az interjút; a neves etológussal Hankiss Elemér beszélgetett Gombár Csaba, Lengyel László, Standeisky Éva és Szilágyi Ákos társaságában.)

Az interjúkat egy nemrég készült fotó, illetve a díjátadáskor elhangzott laudáció vezeti be, a beszélgetéseket követően pedig a vázlatos pályakép, illetve a felsorolt művek, alkotások nyújtanak eligazítást.

Minthogy László Ágnes 2017 végén, illetve ez év elején ült le a díjazottakkal az interjúkat elkészítendő, óhatatlanul szóba került az áprilisi választások előtt az ország helyzete is. A Hazám-díj átadásán elmondott köszöntőjében Baranyi Ferenc költő érthetően a „siralmas állapotban” lévő hazai kultúráért aggodalmaskodott tavaly novemberben. „Fogyasztógépekké vált honfitársaink nagy részének lelkében cserepeire tört a belső haza.” A Hazám-díjazottak ugyanakkor azért a fáradozásukért érdemelték ki az elismerést, amellyel igyekeztek ezeket a szilánkokat újból összerakni, javítani a szellemi közérzetet.

„Édes Hazám, fogadj szívedbe – hadd legyek hűséges fiad!” – írta József Attila, és a verséről elnevezett díj „kedvezményezettjei” is a tevőleges hazafiság elkötelezettjeként gyakorolták/gyakorolják hivatásukat. Ki-ki ott, ahová sorsa, tehetsége sodorta: a kertészmérnöki pályán (Bálint György), etológusként (Csányi Vilmos), színházigazgatóként-színészként (Jordán Tamás), vagy költő-íróként (Rakovszky Zsuzsa).

A zenész-dalszövegíróval, Bródy Jánossal beszélgetvén László Ágnes igencsak elemében van. Mint kortárs, jól emlékszik a hatvanas-hetvenes évek légkörére, s nem felejti el fölvetni, amit Ormos Mária is mondott Romsics Ignác történelemkönyvének bemutatóján a Magyar Tudományos Akadémián. Hogy tudniillik a hazai popzenészek „históriaalakító” szerepet is játszottak: a tabuk döntögetésével és a szabadság köreinek tágításával úgyszólván megágyaztak a nyolcvanas évek reformtörekvéseinek. S erről a történelemtudománynak sem illik megfeledkeznie.

Rakovszky Zsuzsával nemcsak a verseiből és regényeiből fölkészült alapos újságíróként beszélget László Ágnes, hanem mint nő a nővel. Hogyan élte meg a Sopronban élő írónő szerelmi csalódásait, hogyan viseli most az egyedüllétet, mennyire tartja a kapcsolatot külföldön élő fiával stb.?

Ahogyan a már sokszor megszólaltatott Vitray Tamás is megnyílik neki. Az interjúk készítője egy-egy „célirányos” kérdéssel, megállapítással lendíti előre az elakadni látszó eszmecserét, miközben az olvasónak az az érzése, hogy – az értelemszerűen – kevesebbszer reagáló László Ágnes azért „végig ott van”, éspedig minden idegszálával a beszélgetésben. S egyáltalán nincs alárendelt szerepben. Olykor saját élményeit sorolja fel, ő is elmondja a véleményét, sőt vitába keveredik.

„ – Nem érzi hazugságnak mindazt, amit üvölt az állami média?

– Attól függ, melyik részére céloz.

– Például arra, hogy a jelenlegi kormány mindent a népért és a nép érdekében tesz.

– Nem látok bele a kormány szívébe, de azt látom, hogy munkanélküliség helyett munkaerőhiány van, és Sopronban minden négyzetcentiméteren felhúznak egy házat.

– Azt tudja, hogyan élnek az emberek az ország keleti részében?”

Rakovszky Zsuzsával folyik így a diskurzus, amin akár meg is hökkenthetnénk. Ne tegyük!

Az Értékteremtők 2018 azért jó olvasmány, mert egyaránt őszinte benne a hét megszólaltatott díjazott és a beszélgetőpartner. Szándéka szerint a könyv – ahogyan a Hazám-díj is – az emlékezést kívánja szolgálni, ellensúlyozni akarja a feledést.

A Kossuth Kiadó 2005 óta jelenteti meg kötetben ezeket az életinterjúkat; feltétlenül érdemes folytatni a sorozatot!

Hazám-díj értékőrző és értékteremtő honfitársainknak

A Életinterjúk – kiválóságokkal: a Hazám-díj kitüntetettjei bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Hagyományosan hét kitüntetett – József Attila Hazám című költeményének hét szonettjére emlékeztetve a kortársakat – ül most a díjazottaknak fenntartott első sorban:

Bálint György kertészmérnök, Bródy János előadóművész, zeneszerző, Csányi Vilmos etológus, akadémikus, Egyed Ákos történész, Jordán Tamás színművész, rendező, színházigazgató, Rakovszky Zsuzsa, író, költő és Vitray Tamás újságíró. A Hazám-díjat a XXI. Század Társaság ítéli oda a legérdemesebbeknek. A társaságot – a történelmi jelentőségű XX. Század Társaság példáját, értékelveit és hagyományait fölelevenítve – 2001. január 31-én alapította meg 35 tudós és közéleti személyiség. Független közösségként aktív és (meg)újító fórumként kíván működni a gyökeresen új kérdések és kihívások elemző, megoldást ígérő megvitatásának – a mainál igazságosabb társadalom megteremtése – elkötelezett híveként.

A XXI. Század Társaság elnöke, Kocsis András Sándor a mai ünnepi alkalommal hangoztatta: megkerülhetetlen újragondolni a szűkebb és tágabb értelemben vett értelmiség szerepét, hivatását, felelősségét a megváltozott világtörténelmi körülmények között, egyben a magyar társadalomfejlődés sajátosságait is hangsúlyosan figyelembe véve. E szerep és felelősség bonyolultabb, mint a múlt századokban volt; lényege azonban vélhetően változatlanul ugyanaz: a szellemi kezdeményezés, a lehetséges jobbító megoldások felvázolása, az igazságosságra törekvés példamutatása, az egyes ember és az egész társadalom eszméltető mozgósítása.

József Attila éppen 80 évvel ezelőtt, halála évében írta a Hazám című szonett-koszorúját. A ma átadott díj elnevezése önmagában is jelképezi azt a személyes, bensőséges és átélten őszinte kapcsolatot múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel, ami a haza fogalma és valósága minden magyar számára. Ezért is illeti a Hazám-díj az értékőrző és értékteremtő személyiségeket életművükért.

A „Hazám”-mal egyidős Baranyi Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő köszöntője után Vámos Tibor akadémikus, a díj kuratóriumának elnöke és Kocsis András Sándor – Varga Gyula közgazda, professor emeritus értékelő-méltató szavai közben – adta át a kitüntetéseket. Elsőként (a ladies first szabálya szerint) Rakovszky Zsuzsának. Kossuth-díjas költő, író, aki kedves szülővárosában, a Virág-énekes Sopronban él, és dolgozik, fáradhatatlanul. Költőként vált ismertté, és elismertté is, bár szűkösen méri verseit. Ezt ő szerényen – de rá nagyon is jellemző öntudattal – így indokolta meg: «Lehet, hogy csak száz verset írtam életemben, de, még így is csak ritkán sikerült olyan verset írnom, amilyet mindig is szeretnék. Másmilyet pedig minek írjak?»

Igen szigorú mércével mérő alkotó! Szigorú a világgal, az olvasóival, a műveivel, de talán a legkövetkezetesebben mégis saját magával szemben az.

A rendszerváltással letűnő kort kevesen búcsúztatták keményebben és egyben emberibb szavakkal, mint ő. A máról viszont, még nincsen kész a leltára, vagy csak töredékesen, elrejtve egy-egy sorban ítél. Mi, olvasói, csupán remélhetjük, hogy a korábbihoz hasonló morális szigorral, ez a leltár is megszületik majd.

Erősen foglalkoztatja őt az idő dimenziója, az idő múlásának kérdése, a szenvedély és a szerelem, az emberi szenvedés, a rossz és az ezekkel való megküzdés esélyei.

Manapság inkább prózát ír, amely szintén magán viseli a szerző költészetének meghatározó elemeit: a tarka és váratlan nyelvi fordulatokat, a pontos megfigyelések csak versekre jellemző, színes és tömör megfogalmazását, a filozofikus közelítést.

Igaz, szerinte, ezek inkább ál-filozofikusak, és «nem annyira a prózája költői, mint inkább a versei prózaiak».  – Próbáljuk meg elfogadni, hiszen ő mondta ezeket!

Regényt általában kiadói megbízásra ír, de verset «csak szerelemből»! A műfordítás pedig az ő kenyérkereső, polgári foglalkozása.

Végül, hogy ne maradjunk költői intelem, és a készülő leltár némi előzetese nélkül, álljon itt egy komor és időszerű, továbbgondolásra érdemes figyelmeztetés a költő egyik verséből:

«A múltnak sosincs vége. A jelen

az is a múlt, álöltözetben.»

Bálint György, a kertész, Aranytoll-életműdíjas újságíró. A szakmunkástól a kandidátusi tudományos fokozatig bezáróan, kertész. A szakma Gyuri bácsija, számos letűnt korok élő tanúja. A földrajzosok úgy mondanák, hogy ő napjaink „tanúhegye”, az erdészek meg „tanúfának” hívnák, és már régen védetté is nyilváníttatták volna! Most ezt mi tesszük meg.

Sok mesterséget próbált: volt földbirtokos, fizikai dolgozó, több módon is értelmiségi közember. Állandó újrakezdő, megújuló, mint a növényei.

Második fiatalkora kezdetén, alig hetvenévesen, még a politikába is belekóstolt. Ő ott, társai között is, a szelíd szavak, a tolerancia képviselője volt. Segíteni akaró személyiség, aki máig megmaradt bölcs kiskorúnak! Emberségből példát mutatónak! Kertészeti néptanítónak.

Hosszú élete során, megélte a legkivételezettebbek és az emberszámba sem vett legnyomorultabbak sorsát is. És egészséges lélekkel került ki ezek megkísértéseiből.

Jó kis folyóiratot szerkesztett! A „Kertészet és Szőlészet” című, szerény kivitelezésű hetilapot. Ez majd’ 100 ezer példányban kelt el. Egyaránt kedvenc olvasmánya volt az értelmiségi kerttulajdonosoknak, meg a saját élelmük megtermelésére rászoruló falusiaknak.

Televíziós szerepléseivel Somogyi Imrének, a „gyalogapostolként” hívott néhai kertésznek lett újkori, modern követője. Szinte a fél országot tanította a ház körüli kertészkedésre.

És nem a nagyüzemi ellenében, hanem amaz kiegészítőjeként. Ő ugyanis ebben sem a „vagy-vagy-ok”, hanem az „is-is-ek” embere.

Mindig bámulattal adóztam mosolygós jókedvének és töretlen derűjének. Ezért itt, a köszöntőm végén, álljon egy hozzá jól passzoló idézet Karel Čapek: „A szenvedelmes kertész” című könyvecskéjéből:

„A számos közkeletű elképzelés ellenére, a kertész nem magról terem, nem is hajtásból, hagymából, gumóból, levéldugványból fejlődik, hanem a tapasztalatok, a környezet és a természeti viszonyok alakítják ki. Bizonyos érettségre, hogy úgy mondjam, meglett korra van szükség ahhoz, hogy az ember amatőr kertész lehessen. Persze, ezen kívül kert is kell hozzá!”

Bródy János Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas énekes, zeneszerző és szövegíró. Az örökifjú Bródy, már több mint fél évszázada aktív résztvevője a magyar kulturális közéletnek. Süldőkorában lett tagja az Illés-zenekarnak, amelyben Szörényi Leventével együtt, a magyar rock-zene egyik alapító és alakító tagjává vált.

Ez a zenekar magas zenei és irodalmi színvonalon, a közélet visszásságait is bátran bírálva, máig élő, nagy népszerűségre tett szert.

A Fonográfban folytatva munkáját, olyan korszakos művek születésében volt fontos szerepe, mint a „Kőműves Kelemen”, meg az „István, a király!”

Az 1980-as évektől egyre több egyéni előadásra vállalkozott, ahogyan önkritikusan mondta – szerény előadói képességekkel. A közérthető és valós mondanivalójú dalszövegei egyre népszerűbbé is váltak, bár ezek miatt továbbra is rá-rászól, az éppen ügyeletes „házmester”. Ma ő az egyik legszívesebben látott vendégszereplő, szerte az országban.

A „Ha én rózsa volnék” című dala nemcsak mindig időszerű szövegével, de az egyik legszebb magyar népdal közkinccsé tételével is igaz elismerést érdemel. Bátran politizáló művész ő, aki nem rejti véka alá a szabadságról alkotott véleményét.

Nagyon sokan vehetnének tőle példát arról, ahogyan Szörényivel – néhány esztendős szünet után – újraélesztették korábbi barátságukat, noha „vigyázó szemüket” továbbra sem ugyanarra a városra, és annak eszmei példázatára vetik! „Mindketten szabad magyar zenészek vagyunk, ebben egyetértünk” – mondja Bródy.

A ma is 18 esztendős tinédzser – további 53 év gazdag tapasztalatával a háta mögött –, híven őrzi fiatalságát, a világ dolgaira való nyitottságát. Észleli a valóságot és dalaival rendre reagál is rá. Csak az a „kár, hogy ezt a magyar nyelvet nem érti senki, nem érti senki, nem érti senki!”

Bródy, az egykori igricek és kobzosok azon magyar dalnokutódja, aki egyik királyunk idején „sem bírta mondani, hogy éljen Eduárd!”

Csányi Vilmos Széchenyi-díjas akadémikus, biológus, számos foglalkozás művelője, aki ma már inkább csak azt csinálja, amihez kedve van! De sok mindenhez van kedve! Korábban az állati és az emberi viselkedés kutatója volt, mostanában szépíró és társadalomkritikus. A kutatásait nem a „már majdnem emberrel“, a kutyával kezdte, hanem az akváriumi halak megfigyelésével.

Aztán jöttek a bonyolultabbak, a sor végén az emberrel, vagyis „a tökéletes állattal”, akit – csak a szentimentális érzelmeink miatt szoktunk különleges lénynek tekinteni.

Szerinte – mint a kutya – az ember is akkor lesz frusztrált és agresszív, ha érzi, hogy nem szeretik, nem fogadják el, kiközösítik, és megbélyegzik őt.

Szenvedélyesen foglalkoztatják a szegénység, a társadalmi feszültségek, benne az előítéletek, az integráció ügye. Azt vallja, hogy „A maga posztján mindenki tehet valamit az emberiségért!”

A szegénységnek is megvan a maga kultúrája, hirdeti. És ezt a kultúrát kell megváltoztatni. De nem pénzzel, segéllyel, hanem tanítani kell! Igaz, ez már pénzbe kerül. Azt a készséget kell megtanítani szegényeknek, hogy képesek legyenek magukon segíteni!

Csányi felháborítónak tartja, hogy a világon mindenhol – és nálunk is –, egyre több támadás éri a tudományos világot, kétségbe vonva a tudomány hitelét, a tudomány egészét. Teszik ezt ma, amikor kizárólag a tudománynak köszönhető mindaz, ami megteremti a hétmilliárdos emberiség elemi létfeltételeit.

És most idéznem kell Pál apostol Timóteusnak – 2000 éve írott(!) – leveléből: „Mert lesz idő, mikor az egészséges tudományt el nem szenvedik, hanem – a saját kívánságaik szerint – gyűjtenek magoknak tanítókat, mert viszket a fülök;”

Háborog Csányi azon is, hogy egy ország, amely szórja a pénzt különböző célokra, képtelen azt megoldani, hogy néhány százezer gyerek minden nap kapjon meleg ételt. Erre pedig nincs magyarázat, nincs védekezés!

Csányi Vilmos nagy romantikus! És egyúttal nagy realista is! Bizony.  „Ilyen az ember. Egyedüli példány.”

Egyed Ákos történész, az Erdélyi Múzeum Egyesület, az ottani tudományos akadémia volt elnöke. Végigélte az erdélyi magyarság s a székelyek 20. századi, hol megpróbáltatásokkal, hol örömmel teli sorsát, elszenvedőként, vagy cselekvő, alakító gyanánt.

Tárgyilagos, elvei mellett kiálló szakember, aki mindig aktívan, néha furfangosan, de a legnehezebb években is meglelte azokat a réseket, amelyeken át, közzé tehette kutatási eredményeit, véleményét.

Az 1989-i fordulat után megújult erőkkel folytatja munkáját, s aktívan vesz részt az erdélyi magyar intézmények szervezésben. Nagy monográfiája, az – „Erdély 1848–1849-ben” – a forradalom és szabadságharc 150. évfordulójakor jelent meg.

Általános érvényű Egyed Ákos bölcs és józan – a közelebbi múltunkra is vonatkoztatható – megállapítása, hogy bár a forradalom fegyverei vereséget szenvedhettek, de az eszméje mégis győzött, elvégezte a maga feladatait!

Vagyis, a hajdan legfontosabbak közül a lakosság háromnegyedét adó jobbágyság felszabadítását, amely akkor valóságos rendszerváltást jelentett.

Egyed Ákoshoz közel áll az irónia és a székely humor. Az általam ismert kedves történetekből csak egyet idézek, jellemzésül arra is, hogy a forradalomról miként lehet – pátosz nélküli büszkeséggel –, és vidáman szólni:

„Egyik ősöm – meséli – egy kardot vitt haza a ’48-as mozgalmakból. Tanító nagyapám viszont ennek a kardnak az éléből csináltatott négy konyhakést. Ez igazán nem volt szép dolog tőle, de neki nem volt annyira fontos ’48. Adott a három lányának egy-egy húsvágó kést, egyet megtartott, és amikor édesanyám ezt elővette, azt mondta: ez Nagy Áronnak a kardjából van.”

Egyed Ákos 80 esztendősen tanulta meg használni a számítógépet. Azt mondta, ez igazán nem ment könnyen, de unokája, Eszter, addig biztatta, míg sikerült. S azt is, hogy nincs annál felemelőbb, mint amikor az ember az unokájával ír közös könyvet.

Egyed Ákos éppen ma, itt velünk együtt, ünnepli 87. születésnapját! Isten éltesse sokáig, erőben, egészségben!

Jordán Tamás, színművész, rendező, színigazgató, és okleveles földmérő mérnök, aki Szombathelyen, a Weöres Sándor színházban – a háromszögelési szabályok szerint is – jó helyen van.

Még pontosabban: ma is a megérdemelt helyén van! Kossuth- és több más-díjas művész, akiről nemrégen kiderült, az is, hogy milyen sokan szeretik őt.

Színésznek készült, de sikertelen felvételije miatt, nem a Színművészetin, hanem a Műszaki Egyetemen szerzett diplomát. Amatőrként – a néhai Egyetemi Színpadon játszott, miközben a főváros telekkitűzési osztályának – ezt a szakmáját is szerető – mérnöke volt.

Innen már csak egy macskaugrás kellett – bekerülni a „lélek mérnökeinek” óhajtott karába. Történt ugyanis, hogy az Országos Rendező Iroda – a kereset-kiegészítésként színpadra lépő Jordán Tamásnak – 1972-ben kiadta a világot jelentő deszkákon való fellépésre, hivatalosan is feljogosító – igazolást, amely szerint: ő színész!

Így aztán, 1973 óta, már ezernyi szerepben nyújtott, hivatalosan is színművészi alakítást: 200 színházi bemutató, 100 film és tv-játék szereplője volt, s félszázat rendezett. De olyan „apróság” is megemlíthető, mint a Nemzeti Színház vezetése, a versmondó estek, és így tovább.

Jordán Tamásról megtudtuk, hogy bár csendes, de igen szívós és keményen küzdő, a vidámsággal állandó jegyben járó személyiség. Igazi „homo ludens”, álruhás humorista.

Az „Eleje, közepe, vége” című, végtelenített művével felfedezte a „ciklikus permutációs lírát”. A szív és a nyelv iránti vonzalma miatt pedig, a „peislit” következetesen szalontüdőnek hívja.

Neki, és a vele tartó munkatársainak, meg Szombathely városának köszönhetően, ma is van a magyar vidéken olyan színházi műhely, amely sikerrel veszi fel a versenyt a fővárosiakkal, nyitottságban, újító megoldásokban, a szakma szeretetében, s művészi színvonalban egyaránt.

Színházának jó munkát és további sikereket, Jordán Tamásnak pedig kevesebb „meg- és elbotlást” kívánunk! De, ha netán mégis?! akkor, – őt idézem: „Jobb híján, tessék rá legyinteni!”

Vitray Tamás Kossuth-díjas újságíró.  Ő az a magyar közéleti személyiség, akit – és nem a nemrég betöltött 85. évének köszönhetően –, talán a legtöbb hazánkfia ismer. Személye szinte önálló intézménnyé vált az elmúlt fél évszázadban, és neve csaknem azonosult a rádiós, és főként a televíziós újságírás minőségi mércéjével.

Aki hallotta, látta Vitrayt a rádióban, a televízióban, az gyorsan megállapíthatta: ő az az ember, aki nemcsak szereti, hanem egyenesen imádja a munkáját, a szakmáját! Ennek megfelelően rengeteget is dolgozott!

Elsősorban kitűnő angoltudásának köszönhetően indult el karrierje. Állítólag egy nagyon nagyra nőtt amerikai atléta volt az első interjúalanya, amikor – a köztük lévő, kínosnak vélt magasságbeli különbséget enyhítendő –, a rendező sámlira állította a riportert. A Vitray által csak próbának hitt beszélgetésről kiderült, hogy valójában egyenes adás volt.

Ez a bizonyos sámli aztán – később – igen sokak által megkedvelt székké nőtte ki magát, amelyen „ő csak ült, és mesélt”, igaz és szép, többnyire tanulságos történeteket, nézők milliónyinak okulására. Azt is mondhatom: országos méretű „tan-szék” lett a zsámolyból!

Vitray szerény és kedves, nem „rámenős”, úgynevezett „internyúzó” újságíró, hanem mindig udvarias körültekintéssel, kérdezni pontosan és bátran tudó, jól felkészült, és bölcsen hallgatni is képes riporter volt. Együtt tudott érezni, sőt talán még gondolkozni is a megkérdezettel. Tudott közösen szomorkodni a vesztes sportolóval, és felszabadultan örvendezni a győztessel.

Sokunknak ma is a fülében cseng az a közvetítése, amelyen így biztatta a nyerésre álló kedves versenyzőjét: „Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány!”

A nemzetközi versenyeken soha nem magyarkodott, de mindig büszkén és örömmel szólt a magyarok eredményeiről, helytállásáról. A kitűnő felkészültségét tükröző, színes sportközvetítésein is érződött műveltsége, a különböző művészeti ágakban való jártassága. Figyelem! Ma is érdemes hallgatni a szavára!

A Hazám-díj értékőrző és értékteremtő honfitársainknak bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az immár tizenhatodik alkalommal átadott díj „névadója” József Attila szimbolikus értékű szonett-koszorúja. Azért ez, mert – mint a kötet bevezetője megállapítja – a díj önmagában is jelképezi azt a „személyes, bensőséges és átélten őszinte viszonyulást” múltunkhoz, jelenünkhöz és jövőnkhöz, amit a haza fogalma jelent. A Hazám-díjat a XXI. Század Társaság annak a hét személyiségnek adományozza évente, akit az adott esztendőben erre érdemesnek ítél, és aki – az ugyancsak héttagú kuratórium szerint – József Attila szellemiségét folytatja, újrateremti. Az elismerést minden novemberben, az Első Magyar Köztársaság kikiáltásának évfordulóján adják át az érdemesnek talált személyiségeknek, így 2016-ban Bojár Gábor vállalkozónak, Csomós Mari színművésznőnek, Iványi Gábor lelkésznek, Kocsis Zoltán zongoraművésznek és karmesternek, Komoróczy Géza történésznek, Szalai Erzsébet szociológusnak és (posztumusz) Esterházy Péter írónak. Néhány nappal a díjkiosztás előtt Kocsis Zoltán is örökre eltávozott…

A könyvet olvasva bizonyossággá válik, amit amúgy is sejtettünk, éreztünk: a mostani „hetek”, éppúgy, mint a korábbi kitüntetettek (őket is felsorolja a könyv) a magyar szellem és szív elképesztő gazdagságát jelenítik meg mindennapi életünkben és ünnepnapjainkon egyaránt. És figyelmeztetés is egyben: jól, jobban, még jobban kell (kéne) sáfárkodnunk ezzel a velünk élő örökséggel!

A közel kétszáz oldalas, elegáns kötet a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg, gyakorlatilag mindent tartalmaz, amit a kitüntetettekről tudni érdemes, sőt szükséges. A Kossuthnál immár hagyománnyá vált mű szerzői és szerkesztői munkája László Ágnes (balra) újságíró kolléganőt, a kiadó kommunikációs vezetőjét dicséri. Elolvashatók itt a ceremónián elhangzott laudációk (Varga Gyula professzor személyekre szóló megfogalmazásában), egy-egy portréinterjú a főszereplőkkel, életútjuk és munkásságuk bemutatása, részletezése, áttekinthető, sőt – bátran állíthatjuk – élvezhető megformálásban.

Bevezető köszöntőjében Baranyi Ferenc költő – ugyancsak korábbi Hazám-díjas – kiemeli: a díjazottak tovább növelik otthonosságérzetét „ebben a társaságban”.

Nekünk, kívülállóknak pedig ebben a hazában…

A Értékteremtők, 2017 – József Attila szellemiségének folytatói bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.