Támogatott, tűrt, tiltott: Aczél György

Harminc éve halt meg Aczél György (Budapest, 1917. augusztus 31.–Bécs, 1991. december 6.). Bár csak röviddel, de túlélte a rendszerváltást. A Kádár János nevével fémjelzett évtizedekből annak a korszaknak lett kulcsszereplője, amelyben perdöntő volt a „három T”. (A nyitó képen: Ruttkai Éva színművész és Aczél György a Parlament Vadásztermében, a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze cím átadását követően. A háttérben Törőcsik Mari színművésznő; forrás: mult-kor.hu.)

Bárki bármit gondolt, gondol ma róla, bizonyosan még sokáig téma marad, s a történészeknek elemezniük kell, hogy a mindekori politika, s ő személy szerint, mikor, miért, mit támogatott – tűrt, tiltott a kultúra területén. Vagyis – tetszik, nem tetszik, amit tett, ahogyan tette – magyar kultúratörténetet alkotott a 20. század második felében. S ez önmagában elegendő ok arra, hogy írjunk, beszéljünk, vitázzunk róla és életművéről.

Tudom, s ezzel a véleményemmel nem állok egyedül, hogy ő sem tartozott a könnyen kezelhető emberek közé. Sőt, ezt maga sem hitte. De rosszakarói sem igen tagadták: bármi volt is a hivatalos vagy nem hivatalos címe, a művelődési miniszter „első felettesétől”, miniszterelnök-helyettesen át MSZMP KB-titkárig – élt, halt a kultúráért. Ezért törekedett arra, hogy a magyar és világkultúra palettája a hazai közönség számára széles legyen; de úgy, hogy mindig igazodott az adott pillanat adott hazai és nemzetközi politikai lehetőségeihez. Mert elsősorban politikus volt.

Igaz, talán mindig rendhagyóan, aminek a következményeit, hol így, hol úgy viselnie is kellett. A legkeservesebben akkor, amikor abban a rendszerben tartóztatták le, amelyet otthonának érzett. Maga mondta egy beszélgetésünkkor, Pozsonyi úti lakásában, hogy törvényszerűnek érezte: azért nem kerülhette el Rákosi börtönét, mert 1949-ben például még nem tudta felmérni, mit visel el tőle a nagypolitika.

Egyszer röviddel azt követően találkoztunk, amikor nagyot csapott rá a politika: 1985-ben „száműzték” a központi bizottság titkárságából utolsó munkahelyére, a Társadalomtudományi Intézet főigazgatói posztjára. (Olyanoknak is volt a főnöke ott a rendszerváltozásig, akik azóta nem szívesen emlegeti, hogy a védőszárnyai alatt kapták a kosztpénzt, és alkothattak.)

Még kb-titkári tisztében ígérte meg nekem, hogy egyszer meglátogat az MTI-ben, a világon akkor és azóta is egyedülálló angol–német nyelvű napilap, a Daily News/Neueste Nachrichten szerkesztőségében, ahol főszerkesztőként dolgoztam. A napi politizálástól már távolabb, 1986-ban tartotta időszerűnek, hogy ígéretét megtartsa. Azóta sem felejtem akkor hallott – saját magáról sokat mondó – töprengését.

„Kádár tele van gondokkal. Nem tehetem meg, hogy én is púp legyek a hátán, mikor a barátomnak tekintem. Nem fogok panaszkodni és nehézségeket okozni neki.”

Ehhez később is tartotta magát. Például 1987-ben, amikor a Képes 7 főszerkesztőjeként interjút kértem tőle. A tényt Révész Sándor „Aczél és korunk” (1997) című könyvében is idézte. Aczél eredetileg sokkal keményebb volt, mint abban a szövegben, amelyet akkor végül alkalmasnak ítélt a kinyomtatásra.

Beszélgetésünkkor valóban kimondta és nyomtatásban is megjelent: „…Súlyos hiba volt tartósan figyelmen kívül hagyni a hatalom társadalmi ellenőrzését”, holott a hatalom szigorúan következetes kontrollja „az átmenet egész korszakának döntő feladata lett volna”. Meg azt is felrótta önmagának is, hogy „a dolgozók nem érzik magukénak az államhatalmat”. De arra kért, hagyjuk ki, amit eredetileg ugyancsak mondott, hogy ugyanis „…az emberek sohasem érezhették, valóban, hogy ők ellenőriznek”; és a nép számára „a legjobb éveinkben is idegen maradt az állam és a párt hatalma”; ami az addig megszokottnál is vaskosan „aczélosabb” megfogalmazás volt.

Aczél György, Kodály Zoltán, Illyés Gyula 1966. december. (A kép forrása: https://frhu20.iti.btk.mta.hu)

Ez is megerősíti számomra, hogy helyesen látta és írta le Révész Sándor: „Aczélnak még tekintettel kellett lennie Kádárra”. De én inkább így értelmezem: nem mindig kellett volna feltétlenül ezt tennie, de többnyire így tette.

Az író–újságíró Boldizsár Iván – 1985 után – már az öregember bölcsességével vélte megfejteni Aczél György személyiségét: „A jó volt benne a rossz is. Azt hitte, hogy ha nem árt és nem akadályoz, azzal már segít. Akik elemzik, adják össze, hányszor jött ez be neki és hányszor nem. De a balhét mindig elvitte, akár Moszkvában tört ki a vihar, akár csak itthon csináltak úgy, mintha az oroszok fújnák a szelet…”