Nem kap egyértelmű választ e kérdésekre az olvasó az Éghajlat Kiadó által gondozott kötetből. A kontinens jelenéről és kilátásairól elmélkedő szerzők az Európa közel/távol tizenkét tanulmányában más-más szemszögből térképezik föl az integráció problémáit, lehetőségeit.

Közhelyes igazság, hogy földrészünk válságban van, ami egyébként – kisebb-nagyobb megszorítással – alighanem az egész glóbuszról elmondható. Riasztó ellentmondások osztják meg a világot: elképesztő technológiai újítások, nagyléptékű fejlesztések egyfelől, kilátástalan leszakadás, hajléktalanság, szegénység másfelől.

Berend T. Iván, Csaba László, Jeszenszky Géza, Szelényi Iván és a kötet többi jeles szerzője az európai térségek jó ismerői. Ennyi a közös bennük, mert a tanulmányokat amúgy csupán laza egymásmellettiség jellemzi, sorrendiségük esetleges.

Az Európa-paradoxon lényege – áll a bevezetőben –, hogy földrészünk, bár talán az összes eddigi civilizáció közül a legmeghatározóbb, a jelek szerint képtelen megbirkózni a jelen kihívásaival. Berend T. Iván nagy ívű esszéje fölvázolja a hetvenes évektől erősödő egyesülési törekvések főbb állomásait, és reményét fejezi ki, hogy a 21. században sikerül majd „visszatérni a megálmodott egység” értékeihez. Az európai gondolat lényege ugyanis az értékközpontúság – miközben a világban (mint olyannyiszor a történelem során) inkább az érdekközpontúság a meghatározó.

Az európai gazdaság, a versenyképesség sincs a legjobb helyzetben (különösen az ázsiai, kínai prosperitáshoz viszonyítva), de a fő gond a dezintegráció és a populizmus térnyerése, a nemzetállami elzárkózás.

Magyarország – Ady hasonlatával: a kompország – ismét az ázsiai gyökerekkel kacérkodik, mintha mostanában ott akarna lehorgonyozni. A („hanyatló”) Nyugathoz akarunk-e tartozni, vagy a Kelethez? Távolodjunk az integrációtól, vagy ágyazódjunk be jobban az Unióba?

Míg a globalizációban és a migrációban Szelényi Iván–Mihályi Péter az esélyt, valamint a szükségszerűséget látja, a mostani hazai NER-kurzus ebben az elnemzetietlenítés (denacionalizálás) veszélyét érzi, s ezért (is) választ unortodox, illiberális megoldásokat. Pedig számos példa mutatja, hogy éppen a kis és nyitott tagállamok az európai integráció legnagyobb haszonélvezői.

Kétségtelen, hogy a harminc évvel ezelőtti rendszerváltozás indokolatlan várakozásokat, illúziókat is ébresztett az uniós csatlakozást illetően. Azután a 2008–09-i pénzügyi válság, majd a 2015 utáni migrációs krízis alaposan átírta a problématérképet. Az Európa közel/távol című kötet csokorba szedett írásai is azt sugallják, hogy földrészünk egyetlen esélye az integráció elmélyítése, az összefogás erősítése. A tematikus sokféleség ellenére a tanulmányokban ismétlődően felsejlik a felismerés, hogy csakis a populista erőkkel szembeni fellépésben, az euróövezet bővítésében és megszilárdításában kell keresni a kiutat. A feladathalmaz megoldása nem könnyű – kiváltképpen most, amikor kilép az unióból az egyik legnagyobb tagállam, s további országok politikusai kacérkodnak a brexit példájával.

Mint Csaba László eszmefuttatásából is kitetszik, a keleti-nyugati törésvonal mellett megerősödni látszik az észak-déli is. Kelet–Közép–Európában pedig a felemás módon sikerült rendszerváltás és az egzisztenciális bizonytalanság egyre nagyobb teret enged az illiberalizmusnak és a szelektív antikapitalizmusnak.

Sokszínű tehát kontinensünk helyzetképe. Az áhított, elképzelt Európa, az európai egység mozgó célpont. Közelítsünk hozzá? Vagy engedjünk inkább a szirénhangoknak? Válasszuk Brüsszel helyett igazodási mércének ismét (most már nem kényszerből, hanem önként) Moszkvát?

A brit tapasztalatokból érdemes ésszerűbb következtetéseket, tanulságokat levonni – ahogyan ez a kötet utolsó lapjain is olvasható…