Azt kérte Hajnal Miklós a tihanyi „Tranzit közéleti évadnyitó és gondolatexpó” című vitasorozaton, hogy tegye fel a kezét, aki azt gondolja, ha az ellenzék jutna kormányra, akkor nemváltó műtéteket propagálnának. A kormányhoz közeli közönség nagy többsége kézfelemeléssel jelezte, hogy igen, azt gondolják.
Az ifjú politikus szemmel láthatólag meglepődött a válaszon. Normális üzemmenetben, persze, valóban meglepő lett volna a sok felemelt kéz, mert már a kérdésfelvetés is szürreális volt, csak hát Hajnal Miklós – és pártja, a Momentum sok politikusa – ezek szerint nem tudja, hogy milyen az az ország, ahol élünk. Pontosabban, hogy milyenné tették az elmúlt 12 évben a hatalmon lévők.
Egy olyan országról beszélünk, ahol az emberek rögtön, már a NER kezdetekor simán tudomásul vették, hogy elvették tőlük a magán-nyugdíjpénztárakban tartott 3 000 000 millió (!) forintjukat. Nem vonultak az utcára, nem hirdettek polgári engedetlenséget, volt valamennyi morgás, de aztán elmúlt az is.
Egy olyan országban élünk, ahol évekkel ezelőtt a médiatörvény parlamenti elfogadása után a nagy újságok szerkesztői, kiadóvállalatok vezetői nem bojkottálták a kormányt, nem hirdettek szabadságharcot ellene. Pedig már ebből is látszott, hogy mi következik. Amikor az első újságírót, az első szerkesztőséget kitiltották a parlamentből, vagy valamelyik sajtótájékoztatóról, akkor kellett volna bojkottot hirdetni – függetlenül attól, hogy mit gondolunk politikáról, jogállamról, demokráciáról. Mert ez nem csupán szakmai kérdés – az újságírás ugyanis egyben hivatás is, aminek morális alapvetései is vannak.
Olyan országban élünk, ahol gond nélkül le lehetett nyomni az emberek torkán a vasárnapi zárva tartást. Nem vonultak milliók az utcára, és a kormánypárt népszerűsége sem csökken olyan mértékben, ami egy normális országban elvárható volna. Ebben az országban az emberek elfogadják, hogy olyan állapotok vannak az egészségügyben, amelyeket mindenki ismer. Hosszú várólisták, kórházi fertőzések, orvos- és ápolóhiány – a betegnek, ha gyógyulni akar a kórházban, és nem meghalni, hovatovább már mindent magának kell bevinnie. Néhány évvel ezelőtt Sándor Mária, a fekete ruhás nővér megpróbált ezen változtatni, de csak kevesen álltak mellé, és főleg nem azok, akiknek ez hivatalból kötelességük lett volna.
Csak kevesen voltak, akik szóltak a fák kivágása ellen. A környezetért más viszonylatokban oly nagyon aggódó előző köztársasági elnök egyetlen egyszer sem emelte fel szavát a pesti Kossuth tér tönkretétele, vagy éppen a Városligetbe tervezett és megvalósított gyalázat ellen.
Olyan országban élünk, ahol gond nélkül el lehetett hitetni az emberekkel, hogy a legnagyobb veszély a számukra egy immár 92 esztendős, magyar származású amerikai milliárdos, s nem a kormányzati szinten üzemszerűvé vált lopások, hanem a migránsok miatt kell aggódni. Ebben az országban csak keveseket zavart, hogy egy gázszerelő lett az ország leggazdagabb embere, mint ahogy azt is szépen lenyelték, hogy a kormány több tagja egy néhány órás bécsi kiruccanás alkalmával az osztrák főváros legdrágább hoteljében szállnak meg.
Egy ilyen országban bőven belefér, hogy a Tranzit megkérdezett közönsége elhiggye: az ellenzék nemátalakító műtéteket propagálna az oktatási intézményekben.
Emelje fel a kezét, aki nem azt gondolja, hogy egy olyan országban, ahol bármi megtörténhet, minden meg is történik!