A „hülye vagyok” gombról olykor sejteti, hogy vadak nemcsak az erdőben leledzenek, mert amikor eljön a szerzési időszak, akkor velük sem lehet bírni. A német közszolgálati rádiónak adott interjújában például a magyarországi demokrácia szétdúlásáért szégyenkezett.

Deutsch Tamás, nemzeti blogger, Fidesz-alapító, egykori sportminiszter, országgyűlési, aztán EU-s képviselő, MTK-elnök, hivatásos megszólaló Enyedi Ildikó miatt restelkedett, mondván: hálálkodnia kellene, nem kritizálnia, elvégre dolgozhat. Csak emlékeztetőül, hogy miközben Enyedi Ildikót és Simon mágust Európa a tenyerén hordozta, akkoriban vásárolt Deutsch sportminiszter 4 milliárd forintért beléptető rendszert a stadionokba. Ez a rendszer hajazott a későbbi tanulmányokra, az uniós támogatások velejárójára, drága volt és használhatatlan, ócskavasként végezte valamelyik hulladékgyűjtőben.

Ma olcsóbb a hülyeség, a gyepmelegítő berendezés csak néhány százmillió, nyáron nem kell használni, télen meg nem lehet, de valaki ezt is beszerzi, felszereli. Ha lesz olimpiánk, tobzódni fogunk ilyesfajta beruházásokban. (E sorok megjelenésekor már tudható: hála a sorsnak, nem lesz! – a szerk.) Egyébként az elveszejtett 4 milliárdért (6-8 átlagos film költségéért) soha, senki sem szégyenkezett. Elfelejtettük. Enyedi Ildikó filmjében egy korrupt rendőr tűnik fel, a szemétdombon már ő a kakas, a közállapot jelképe.

Most, hogy rangja lett, és a nyilatkozatoknak visszhangja, nehezebb kritikát írni a filmről. A Testről a lélekről látszólag két magányos ember egymásra találása. Elgondolkodtató, szép történet a szerelemről, sőt ennél is több. A test talán Magyarország, a lélek pedig a helyét nem lelő, sorsával békétlen ember, a polgárnak csúfolt szolga. Az ismerkedés egy más világ reménye, annak a felismerése, hogy a rossz nehezen viselhető el, de nem örök.

Arany Medve Díjat négy évtizedenként kap Magyarország. Egy rövid emberöltő, kicsit hosszabb politikai kurzus ennyi idő, átéléséhez, megszenvedéséhez nemcsak kitartás, hanem szerencse is kell. A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon magyarként, legutóbb 1975-ben, Mészáros Márta vehette át a legjobb alkotásnak járó szobrocskát, a Goldener Bär-t. Régóta sejthető, hogy a német fővárost a magyar lélek kísértetként járja be. Ott érezte otthon magát az író, Kertész Imre, ma ott dolgozik a karmester, Fischer Iván, ott koncertezik Bródy János, Koncz Zsuzsa, és még a nagyvilágban csetlő-botló focistáink (Király Gábor, Dárdai Pál) is ott váltak nemzetközi klasszissá. Szóval Berlinben a magyar egy kicsit hazája nagykövete, igazi diplomata, egy kicsit ellenpontja a futsalos, a stréber, a kerítést a berlini fal politikai örökségének tartó új hullámnak, és ezt az új hullámot még véletlenül sem téveszthetjük össze az egykori berlini filmfesztiválokon szárnyaikat próbálgató John Schlesingerrel, Jan-Luc Godarddal vagy Roman Polanskival.

Enyedi Ildikó rendezőként úgy utazott Németországba, ahogyan Csák Ibolya magasugrónk az 1936-i berlini olimpiára. (Hitler csak a történelmi hűség kedvéért említve.) Ismerték, esélyesnek tartották, de féltették a vetélytársaktól. A versenyt akkor is, az idén is megnyertük, a korabeli 160 centimétert most közel két órányi mozgó csoda helyettesítette. Az olimpián aranyérem, a fesztiválon az Arany Medve Díjon kívül a FIPRESCI (Filmesújságírók Nemzetközi Szövetsége) és az Ökumenikus Zsűri véleménye: a magyar film a legjobb.

Nemcsak Enyedi Ildikó, az élet is jó forgatókönyvíró. A fesztivállal szinte egy időben adta át a Momentum nevű szerveződés az olimpia-vitát követelők népszavazási kezdeményezését. Vezetői még ott, a helyszínen bejelentették, hogy folytatják. Kirajzanak az ország sok pontjára, ismerkednek a magyar valósággal, aztán párttá alakulnak, mert változást akarnak. Máskor az ember pulzusa nem kezd attól gyorsabban verni, ha meghallja, hogy valaki unja a régit, és mást szeretne.

Nemzeti együttműködésünk kormánya az ellenségeit, vezetője a véleményét, ballábas csodacsatára a klubjait váltogatja: megszoktuk. Bucira vert csapatoknál a szurkolók emlegetnek ilyesmit, rosszul megy a szekér, új, friss lovak kellenek. Csakhogy napjaink történései már nem sportról, nem játékokról, még csak nem is a korrupcióról szólnak, hanem az új honfoglalásról.

Egykoron a vidék, a paraszti ravaszság falta fel a városokat, a sógor, koma rokonság seprűzte ki hivatalaiból a szakértelmet, az aszfaltot felváltotta a sár, a disznófejű nagyurak abban dagonyáztak, az anyák kocákat fialtak, az igazságot sunyi kétértelműségek szorították ki, és az asztalra, ahol teríteni szoktak, felkerült a csizma. Parasztgyerekek helikoptereztek, csökkentették a rezsit, varázsolták magánvagyonná a közpénzt, a vasvillával már nem a trágyát, hanem a pénzt szórták ki. Gyökereiket szaggatták, egykori sorstársaikat lesajnálták. Kifosztották a nemzetet, aztán a nincstelenekre mondták, hogy annyit érnek. A puszták emberségéből urizálás lett. Egy ország lett trágyaszagú, istálló az otthon, „oszt jó napot” a köszöntés.

Félreértés ne essék, nem a vidéki ember billent talpáról a fejére, hanem a tahó, a suttyó! Enyedi Ildikó szerint vezetőink nem megkerülték, hanem alapjaiban változtatják meg és rombolják szét a szabályokat, a demokrácia alapjait. Most a Momentum visszaköveteli a falvakat, az álmokat, miközben a rendező gyógyítana testet, lelket.

Tessék figyelni, új filmet vetítenek!