A Magyarország számára a 2. világháborút lezáró párizsi békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban, a francia külügyminisztérium Szajna-parti épületében. A békeszerződés aláírásával, majd nemzetgyűlési elfogadásával és 1947. július 16-i becikkelyezésével Magyarország nemzetközi jogi szempontból visszanyerte szuverenitását, és újra a független államok sorába lépett. A győztes hatalmak a magyar politikát addig kontroll alatt tartó – nem akárki, Vorosilov marsall által vezetett – Szövetséges Ellenőrző Bizottsága pedig feloszlott. (A nyitó képen: Péter János külügyminiszter; középütt Tatár Imre, a Magyar Nemzet főmunkatársa, helyszín: az európai biztonsági és együttműködési értekezlet külügyminiszteri szakaszát lezáró hajókirándulás a Helsinki-öbölben; foto: Kulcsár László.)

Ezzel hivatalosan is megkezdődött a mindmáig tartó legújabb kori magyar történelem…

Számomra személyes történelemként embermagasságban  is – két okból…

Nincs okom kételkedni abban, hogy Péter János (1910–99) egykori külügyminiszter mindig hitt abban, amire vállalkozott,

Meggyőződésem, hogy életét, felemásra sikeredett életművét is a jószándék, az ész, az érvek, a párbeszéd erejébe vetett meggyőződése határozta meg. Akkor is, amikor református lelkészként kezdte, majd egyháza püspökeként folytatta. És ez vezérelte a politikába is, a politikában pedig a kádári Magyarország fődiplomatájaként.

Az életútja a nehezen cáfolható bizonyság: valóban reménykedett abban, hogy létrejöhet egy olyan világ, amely az emberekért van, s ami mellé úgy kellett odaállnia, ahogyan – sokak által folyamatosan kritizálva, később nyíltan gyalázva – tette.

Külügyminiszterként már az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt az, akit fiatalon, 1945 után, az ugyancsak református lelkészből lett Tildy Zoltán barátjaként és közvetlen munkatársaként „megcsapott a politika”, később pedig felvállalta az „átkos” látványos szolgálatát is.

Lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946–47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. Tizenkét évesen a pesti Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként” emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak azon háborgott, hogy Mihály román király (eltérően Horthytól) 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát Hitlerrel. Az uralkodó Franciaországban személyesen lobbizott a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért…Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk – morfondírozott hangosan Péter János. – Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis csak Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy (akkor már köztársasági elnök – a szerk. megj.), és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni.

Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy-palotát, János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:

„…Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.”

Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el az ötletet Tildy; én már a hallattakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:

„Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk!”

Péter János azért – másokkal együtt – próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük és mindmáig éljük.

Ma már tudom, Tildy Zoltánnal a legfontosabb – mondhatnám történelmi súlyú – személyes kapcsolatom időpontja 1946 októberében, néhány hónappal köztársasági elnökké választása után volt. Apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval több, mint másfél évtizedes volt a barátsága és állandó munkakapcsolatban álltak.

Viszonylag korán reggel szólt a telefon, én vettem fel.

„Tildy vagyok – szólt bele érezhetően a szokottnál türelmetlenebbül, miután köszöntem, s ő megismerte gyerekhangomat; nem köszönt, nem kérdezte, mi újság az iskolában, szinte gorombának éreztem, ahogyan rám dörrentett:

– Add apádat!

– De nem tudom, a fürdőkádban van. Visszahívja Zoltán bácsit?

Pillanatnyi csend után felelte:

– Nem. Te mondd tovább neki, amit most hallasz. Figyelj, aztán ismételd meg, hogy megértetted-e? Tehát:

Gyöngyösi János van a másik telefonban, Párizsból beszél. Most közölték vele a szovjetek, Sztálin csak abba egyezik bele, hogy a csehek által követelt öt faluból kettő maradjon a miénk, hármat oda kell adnunk. Mit feleljek neki? Ismételd, amit hallottál!

Megijedtem, de rávágtam:

– Igen – és pontosan visszamondtam a szöveget. Most Tildy mondott sürgető igent.

– Igen. Menj apádhoz, várom a válaszát, mit javasol.

Irány a fürdőszoba – ahol megszületett öregem véleménye.

– Nincs mit tenni. Zoltán bácsival közöld, az a véleményem, hogy sajnos, ki kell mondanunk az igent.

Megmondtam Tildynek, mit üzent apám, mit kellene mondani a Párizsban tárgyaló külügyminiszterünknek. 

Amikor mindezt lebonyolítottam, fogalmam sem volt arról, hogy azokról a Pozsony környéki falvakról – Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún – volt szó, amelyek végül az 1947-i párizsi békeszerződés alapján Csehszlovákiához kerültek; ennyivel csökkent Magyarország területe a II. világháború után még Trianonhoz képest is. – Nem voltam még 12 éves…