Történelem embermagasságban – avagy: rendhagyó augusztus 20-ák

A hétpecsétes titkok természete mindig ugyanaz: kitudódnak! Arról például, hogy valami nagyon készül a „dubčeki” Prága ellen, 1968. augusztus 20-án (!) értesültem Sáfár György családi fotós barátomtól – ifjabb korában a magyar jégkorong-válogatott kapitánya volt – akinek katonafia egy Gödöllőn feladott közönséges postai levelezőlapon tudatta vele, hogy „Csehszlovákiára készítenek fel minket. Hamarosan indulunk”.  Ő meg nekem továbbította ezt Budapestről – telefonon, Belgrádba. (1974. augusztus 20., tűzijáték; kép: archívum)

Ismétlem – jó fél nappal azelőtt. hogy felvirradt augusztus 21-e.

A második értesítés ennél is konkrétabb volt, igaz, az is dátum nélkül. Még tarthatott otthon a 20-i ünnepi tűzijáték, amikor megszólalt a telefon az MTI belgrádi irodájában, ami egyben a lakásom is volt. A Magyar Rádió telefonközpontja közölte velem: „Kapcsolom Pálos Tamás kormánybiztost”. Meglepődtem. Hiszen Pálos Tamás nem a rádióban, hanem az akkor pártközpontként szolgáló Fehér Ház, az MSZMP KB agitációs és propagandaosztályán dolgozott (később, a rendszerváltás idején   az MTI vezérigazgatója volt, még később a Ferenczy Europress ügynökség vezetője). Csak annyit mondott: „Nagyon figyelj, mi történik Jugoszláviában. És vigyázz magadra!” Válaszolni sem hagyott időt.

Figyeltem, hisz’ ez az újságíró dolga. Attól a bizonyos naptól – meg „nagyon”.

Amire Marjai József belgrádi nagykövet (ki tudta volna akkor, hogy később a miniszterelnök-helyettesi posztra röpíti a „magas” politika) a rá mindig jellemző célratörő kéréssel bíztatott. Azon a napon, amikor a Varsói Szerződés öt tagállama – köztük Magyarország – megindította a „prágai tavaszt” elsöprő, emlékezetes csehszlovákiai akciót, azt kérte, „rutinügyben” hívjam telefonon a jugoszláv szövetségi tájékoztatási titkárság (minisztérium) második emberét, Gyuro Radulovicsot. Valahogyan csak reagál a történtekre. Reagált…

Tegezve köszöntöttem, ahogyan akkor már szoktam: ő kezdeményezte, amikor kéthónapos belgrádi tartózkodás után közöltem vele, hogy „eléggé megtanultam szerbül, ez legyen mostantól a beszélgetéseink nyelve” (az orosz alapján ez könnyebben ment, mint eleinte hittem). 

– Zdravo, (szervusz) Gyuro.

Hosszabb csend előzte meg a nem várt választ.

– Dobar dan zselim, drusze Kocsis (jó napot kívánok, Kocsis elvtárs). Kako szte (hogy van)?

Ebből egy pillanat alatt kiderült: a prágai események hatására nemcsak én vele, hanem Magyarország minősült vissza magázódó viszonyba Jugoszláviával. Évekkel később az akkori „legeslegfelsőbb szint” személyesen igazolta vissza: egy óra múlva tudták Budapesten, akiknek tudniuk kellett…

Időnek el kellett telnie, míg déli szomszédjaink megnyugodtak, nem lesznek egy következő támadás áldozatai, s főként nem a szomszédos Magyarország irányából. Ezt követően hangzott el Tito emlékezetes pulai beszéde, amelyben, ha nem mondta is ki nyíltan, de félreérthetetlenül érzékeltette a számunkra fontosat: úgy értékeli, hogy a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása nem öt, hanem négy meg egyország akciója volt, Magyarország csak „nem szeretem” társként csatlakozott hozzá.

Másnap felhívott Gyuro Radulovics – „természetesen” rutin ügyben – és ezzel kezdte:

– Zdravo (szervusz) Tamás, kako szi (hogy vagy)?

Vagyis Jugoszláviának visszaállt a tegező viszonya Magyarországgal.

Annak a Jugoszláviának, amelyet a maga sajátos, ám lényeglátó módján, napra egy évvel korábban, 1967. augusztus 20-án mutatott be számomra, egy majd’ negyedszázad múlva beköszönő dráma próféciájaként egy ismeretlen diplomata: bizonyos Horn Gyula nagykövetségi titkár. Róla akkor senki sem sejtette, merre viszi később az útja; a csúcson a rendszerváltás utáni Magyarország miniszterelnöki posztjáig.

Úgy alakult, hogy éppen 1967. augusztus 20-án kezdtem meg munkámat az MTI belgrádi tudósítójaként. Kora reggel érkeztem vonaton Belgrádba, s már a pályaudvaron kiderült: azonnal vár Horn Gyula, ezért jött értem követségi autó. Nyugodtan reggelizni sem hagyott időt.

Még nem töltöttem el 24 órát a Száva partján, amikor már a fejembe gyömöszölt százféle adatot és tényt abból a – később kiderült – több ezerből, amit a fejében tárolt, hogy „legalább az alapvetően fontos dolgokat” értsem az itteni viszonyokról.

Ezen a beszélgetésen mondta ki azt is, amit az élet, háborúval, vérrel, kegyetlenségekkel, népirtással később oly keservesen igazolt: „Jugoszláviát az országot alkotó népek egymás iránt érzett ellenszenve tartja egyben”. Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én, Macedónia 1991. szeptember 8-án, Bosznia-Hercegovina pedig 1992. március 1-jén kiáltotta ki függetlenségét. Ennek következményeként a történelmi Jugoszláviának ma hét, egymással folyamatosan civakodó, s a világpolitikába is újra és újra belekeveredő utódállama van: Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Észak-Macedónia, Koszovó, Montenegró, Szerbia és Szlovénia.

Budapesten 1972. augusztus 20-a kapcsán az államfő Losonczi Pállal hozott össze a sors. A Duna-parti Fehér Ház akkor is, mint szinte mindig, a Kádár-korszakban, külső szemlélők számára többnyire nem vagy alig érzékelhető belső politikai csatározások színtere volt.

Nem akárkik „túlzottan parasztpártinak” tartották és ezért belső vihart kavartak az elnöki tanács (a magyar államfői testület) elnökének augusztus 20-i ünnepi beszéde miatt, bár ez a nap hagyományosan a kenyér ünnepe is volt, azon túl, hogy az alkotmánynak és mellesleg az államalapító István királynak is tisztelgett. Azok nyitottak rá tüzet (mindenekelőtt a sokáig a párt második embereként emlegetett Biszku Béla), akik egyre hevesebben támadták egészében az 1968-ban bevezetett reformokat, később pedig éppen ezért buktak ki a legfőbb irányító posztokról, s kerültek be „munkásellenzék” címszó alatt az MSZMP történetébe.

Úgy alakult, hogy a beszéd megírását – a Losonczi Pálhoz hasonlóan történetesen a szintén baranyai – dr. Csendes Lajos, a kb agit. Pprop. osztályának sajtóügyekben illetékes helyettes vezetője kérte tőlem. Talán ugyancsak szegről-végről „baranyaiságom” miatt esett rám a választása: akkor ismerkedtünk meg, amikor újságírószakos egyetemistaként Pécsett, a Dunántúli Napló szerkesztőségében gyakornokoskodtam. Itt-ott javított valamit azon, amit megfogalmaztam, átküldte az akkor párközpontként szolgáló „fehér házból” (évtizedek óta képviselői irodaház) az Országházba az elnöknek, aki el is mondta azt, hibátlanul.

Mint utóbb kiderült, éppen ebből lett a haddelhadd.  Akiknek nem tetszett a szöveg, azt kifogásolták, hogy miért nem olvastatta el előbb a beszédet egy kb (központi bizottsági)-titkárral, például Óvári Miklóssal? Csendben szegény azzal védekezett, hogy ilyen szabály csak pb (politikai bizottsági)-tagok nyilvánosságnak szánt szövegeire vonatkozott, Losonczi pedig „csupán” kb-tag (tény, csak később lett a legfelső pártvezetés tagja). Akkor is hibázott – vágtak vissza –, az államelnöki testület elnöke mégis csak elnök…

Csendes Lajos így gyorsan beosztást váltott: az agit. prop. osztályról áthelyezték a kulturális osztályra, ugyanilyen rangban, de a sajtónál „szélmentesebb” helyre. Igaz, hivatalosan átszervezés címén, de mindenki tudta, hogy a barcsi Losonczi Pál beszéde miatt, a szabadabb szelleműnek ismert, és – micsoda véletlen – ugyancsak baranyai kötődésű Aczél György kb-titkári felügyelete alá. Íme egy, a „kádári kompromisszumok” végtelen sorából.

Ő volt az egyik vezető politikus a rendszerváltás előtt és után, aki a „politikai Nemecsek” újságírótól bocsánatot kért, kér, amikor úgy gondolta, hogy személyes bajt okozhatott. A politikai bizottságnak a beszéddel is foglalkozó ülését követő napon Losonczi felhívott telefonon. Azonnal az ő hangját hallottam a vonalban, nem tudom, a titkársága megkerülésével hívott-e? Köszönt, bemutatkozott, de enélkül is megismertem a hangját. Minden kertelés nélkül a lényegre tért.

– Elnézését kérem, de nem tudtam, hogy bajt okozok. Amit elmondtam a beszédben, azt úgy is gondoltam. Még egyszer: nagyon sajnálom”

Losonczi Pál 1987-ben lényegében azért távozott az államfői testület elnöki székéből, amiért 1967-ben az elődje, Dobi István: ő is azon vitázott össze – nem először – Kádár Jánossal és másokkal, milyen a magyar parasztság természete, s mennyire és miért más a gondolkodása, mint a munkásoké?! Dobit felállították, Losonczi maga állt fel, amikor úgy érezte, nem vállalhatja tovább. Annak felkutatása és tanulmányozása, igazában mi, hogyan, miért történt akkor, a történészek egyik feladata a sok közül.

Ami ebből nekem jutott: a pesti utcán akkor az a hír járta, hogy kemény vita lezárásaként rácsapta az ajtót Kádár Jánosra. Ha így történt, nyilván szigorúan titkos államtitok volt. Ha nem, akkor is úgy terjedt, ahogyan nálunk az igazi vagy vélt titkok mindig terjedtek, terjednek.

Elvégre Magyarországon voltunk, vagyunk…