Ezt főztük, tessék megenni!

Újsághír: Június elején értesült a Színház és Filmművészeti Egyetem a sajtóból arról, hogy Semjén Zsolt május 26-án éjjel benyújtott törvényjavaslata értelmében az SZFE alapítványi egyetemként működnék tovább, azaz egy erre a célra létrehozott alapítvány kezébe kerül az egyetem egész vagyona, ingatlanai és főbb döntési jogkörei. A szakma többsége felháborodva, egy kisebbik rész támogatóan nyilatkozott a tervezetről… (Nyitó kép: Reviczky Zsolt felvétele.)

Utáltuk az árulókat, nem tűrtük meg őket, pedig talán egyet sem ismertünk. Jártuk a magunk iskoláját, a balhék lelepleződésekor hallgattunk, tőlünk aztán kérdezhették a tanárok, hogy ki a tettes, lapultunk, lapítottunk, felelet helyett inkább a kollektív büntetést választottuk. Igazából nem sokat tudtunk az árulásról, Bibliát nem tanultunk, Júdásról és az ő 30 ezüstjéről a focisták átigazolásakor hallottunk, ha tőlünk vitték az árulót, biztos, hogy Júdás-pénzzel fizették ki, miközben hozzánk, mindig a klub iránti tiszteletből érkeztek az aranylábúak. Az „Egri csillagok”-ban olvastunk Hegedűs Istvánról, a „Pál utcai fiúk”-ban Gerébről, de a kötelező olvasmányokat átfutottuk, nem értelmeztük. Később a történelemben hallottunk szovjet kémekről, idegen országok állampolgárairól, a szívük helyén vörös csillag dobogott, azért, és nem az anyagiakért, árulkodtak, pénzért csak a szocialista országokban dolgozó hírszerzők dolgoztak, szóval az ember agya a mosógép tárcsájához hasonlóan forgott, amikor tisztázni akarta, hogy kié is az a szennyes.

Sokat a közbeszéd sem segített, Nagy Imrét felakasztották mert „elárulta a hazát”, és hű maradt a forradalomhoz, Orbán Viktor elárulta egykori mecénását, aztán a liberálisokat, manapság mégis az állhatatosoknak kijáró kétharmados többsége van, és ha túlfolyik a mosógép, elég egy száraz törlő a megoldáshoz.

Most a Színház és Filmművészeti Egyetem környékén árulkodnak. Hajdanában hősies kitartásról, a jó munka elismeréséről, a közönségtől kapott megbecsülésről áradoztak, de már sajnálják, hogy ilyesmit mondtak, ezért inkább visszafordulva köpnek egyet, kettőt, hetvenet. Egykori tanárok, színészek, rendezők fordítanak hátat önmaguknak, összetapossák lábnyomaikat, változást sürgetnek. Még nincs ítélet, de már helyet foglalnak a leendő kivégzésre. Ha színház az egész világ, akkor már nem a kritikusok, hanem a színészek minősítenek. Egymást ócsárolják, a játszóhelyet, a képzést, a produkciót. Mi van itt?

Sztárok, közönségkedvencek, a máskor közös öltözőt használók írtak egy petíciót, hogy minden rossz, ami körülöttük történik, és a színpadi társ, a színpadi anya, apa vagy gyermek, azt érzi, hogy a másik megbolondult. Egy világ ez, mégis kettőnek látszik. Valamikor, nem is régen, végzett középiskolások, esetleg a talpaló szakmába már belekóstolók térdeltek a templom előtt bebocsájtásért, „Thália, áldassék a neved!”, ha bejutottak, mindent feláldoztak a maradásért, erre tessék, kiköpik a nyelvük alá helyezett ostyát. Árulás, zajongnak a cserben hagyottak, és a közös múltra emlékeztetnek. Arra, hogy együtt mászták meg mesterségük lépcsőfokait, ha elfáradtak, inkább kaptak letolást, mint biztatást, valahová mégis felértek, köszönhetően a tehetségüknek, a kitartásuknak, hamarosan kötél nélkül lebeghettek a magasban, főszerepek közül válogathattak, és a kezdetben üres hátizsák megtelt szeretettel, megbecsüléssel, elismeréssel. Ezt mondják a maradi maradók. Nekik a taps a minden, a visszaköpködőknek pedig a kürt. Ha megszólal, menni kell, aláírni, harcolni. Ők is színpadon játszottak, a saját házukban, a saját közönségük előtt. Nevettettek, megríkattak, aztán valaki szólt, hogy máshova kellenének. Már nemcsak színésznek, hanem vezetőnek. Fennköltebben ideológusnak, szellemi iránytűnek. Ezért, amikor megszólalt a kürt, akkor a mindig színészek, áttörve éteren, tapson, nevetésen, tiltakozáson elindultak az ismeretlenbe. Nem játszani, megújítani. A tegnapot megtagadni, a holnapot elkezdeni. Kaptak kiképzést, és talán egy hullazsákot. A zsákmányt el kell ejteni, feldarabolni, aztán eltüntetni. Az ismerősöknek, esetleg szabad köszönni, de nem biztos.

A politika olvasztótégelyében már puhára főzték a korábban rágósnak tartott civileket, tudósokat, most művészeken a sor. A kukták egy szakácskönyvet tisztelnek, a többivel a máglyát táplálják. Nem, ez már nem színház, hanem maga a kannibalizmus. Bármi volt is az iskolában, feledhetjük, a törzsi társadalomban a törzsfőnök etet…