Engedtessék meg a szerkesztőnek, hogy a szerzői előhang előtt röviden az olvasó figyelmébe ajánlja szerkesztőségünk – és egyúttal a magyar sajtó – egyik legtapasztaltabb, ma is aktív újságírójának a maga nemében egyedülálló történelmi leckéjét. Nem csupán fiúknak, nem csupán fiataloknak, hanem valamennyi korosztály valamennyi tagjának. A szerző, Tatár Imre – elmondása szerint – mindig is újságíró szeretett volna lenni; már tízévesen írta a saját újságját, még hirdetést is szerzett hozzá, hogy fedezze a kiadás költségeit. [A bánhidai erőmű hűtőtavának tisztításán dolgoznak munkaszolgálatosok; archív kép]
Hogyan lettem hadifogoly? Március 29-én oszlopunkat megközelítették a T–34-esek. Szétszóródni! – hangzott számunkra a parancs. Az erdőben. Akkortájt már tudtuk, hogy a németek megszállták Magyarországot, s így ésszerűnek látszott Szmuknak, a mérnöknek felszólítása: „Ne rohanjunk a nácik karjaiba! Szökjünk át!” Néhányan követtük őt. Így lettem több mint három évig – magyar honvédekkel és német katonákkal együtt – a szovjetet hadifoglya.
Tudsz oroszul – írhatsz magyarul Szüleim tudhatták, hogy az oroszoknál vagyok – valahol. A fiúk – akik nem szöktek át velünk, már 1944 őszén Békés megyében felszabadultak – minden bizonnyal értesítették őket. Bánom, hogy ezt hazatértemkor nem tisztáztam, s nem köszönhettem meg.
Hetvenöt évig abban a tudatban éltem, hogy a szovjet hadifogolytáborokban 1946 nyarán indult meg a levelezés az otthoniakkal. Legalábbis, ami a magyarokat illeti. S most, hogy elővettem a fiókból, s ismét tüzetesen átolvastam a huszonegy lapot – kétségeim támadtak. Jobban megnéztem (itt volt az ideje!), például az „Érdeklődés” című idő rágta cédulácskát, amelyet apám küldött, rajta géppel neve-címe. Válaszom így hangzott: „Drága Szüleim! stb.” A dátum a lényeg: 15. XII. 46. Nem tudom – s ez már soha nem is fog kiderülni –, mi a hiteles dátum. Kétségen felüli időpont az én élményeim során kettő maradt: átszökés a szovjet hadsereghez 1944. március 29. és hazaérkezésem 1947. július 11.
Két célzás rejlik két lapomon. Hivatkozás egy újsághírre, amelynek köszönhetően én is megtudtam, hogy élnek és jól vannak. S előtte már, vagy ezután én is kezdtem sorozatban írni a lapokat. Feltűnő, hogy egy-két kivételtől eltekintve, szövegeim igen rövidek. Módom van összehasonlítani a proszkurovi magyar tábori lapokat a szovjetekével. Az előbbiből mégiscsak elő lehet bányászni vagy sejteni némi információt is ottani életemről. Ilyesmi a huszonegy kijevi lapon alig található. Abszolút sterilek. Valamennyi arról szól, hogy jól vagyok, sőt nagyon jól, és várom a hazautazást. És hogy vannak az otthoniak? S még egy forrás igen hiányzik: azok a levlapok, amelyeket én kaptam szüleimtől. Amikor ugyanis hazautazhattunk, tisztjeink figyelmeztettek, hogy semmilyen írásos anyag, papír nem vihető ki. Ilyenformán megsemmisítettem az otthonról jötteket. Ki tudja, lehet, hogy az az orosz, aki utazás előtt átkutat, éppen ezeket a levlapokat tartotta volna gyanúsnak.
Ilyen is, olyan is Vegyünk kézbe egyet, amelyet hazulról kaptam. Címlapja színes, jól olvasható. Felső szélén a Vöröskereszt és a Vörös Félhold piros jelképe. Még feltűnőbb, hogy a címzések kétnyelvűek, magyarul és oroszul kellett odaírni. A kibocsátó ezúttal: a Szovjetunió Vöröskereszt és Vörös Félhold Szövetsége. Lejjebb, oroszul és a Vöröskereszt hivatalos nyelvén, franciául a ki, honnan, hová rovatok. Végül a kibocsátó címe: Moszkva, az orosz kód és a miénk: 62/16. Ez meglehetősen bonyolult história. Aki levelezni akart övéivel, legelőbb nevét, nevüket, címüket le kellett írnia cirill-betűkkel. Vajon hogy oldotta meg ezt a magyar honvéd vagy éppen a német? Szívesen segítettem (volna) mindenkinek ebben. Vajon kértek-e tőlem ilyesmit? Nem emlékszem. Tudok viszont másról, aki ugyancsak váltott üzenetet az otthoniakkal. Rosenberg Miklós ezen az úton tudta meg, hogy feleségét és kislányát elpusztították Auschwitzban.
Az említett Vöröskereszt-címről még egy gondolat: vajon minden egyes lapot – sok százezer lehetett – előbb elvitték Moszkvába, és onnan például Budapestre? A gigantikus szovjet központosítás produkálhatott ilyesmit is. Remélem, hogy Kijevből, ahol nagy hadifogolyközpont működött, a postát egyenesen a címzettekhez küldték. A 62/16., mint említettem, Kijev száma. Mint mindenütt a háború alatt, itt is volt cenzúra. Sok lap alján szép, magyaros írással a figyelmeztetés: „Csak vöröskeresztes lapon írjatok.” Ebből az a következtetés vonható le, hogy a cenzúrázásban és a szortírozásban segíthettek Moszkvában élő magyarok, az írásból ítélve valószínűleg nők.
(Folytatjuk.)