(Berlini tudósítónktól) Talán 1933 óta nem volt ennyire izgalmas, sőt ennyire „vészjósló” a német belpolitikai helyzet, mint napjainkban. Ha Németország nem akarja, hogy a szélsőjobb előre törjön, akkor a választásra jogosultaknak rekordszámban kell az urnák elé járulniuk február 23-án.

A tudósító a maga részéről teljesen tanácstalan: az én mércém szerint igencsak szegényes a kínálat. Úgy vélem: nincs igazán választható kancellárjelölt – és nincs ilyen párt sem. Miért? Tekintsük át először az úgynevezett történelmi pártokat.

Friedrich Merz a CDU/CSU kancellárjelöltje. Vele – mint emberrel, politikussal – sokan nem rokonszenveznek. Fellépése a merkeli éra óta gyakran irritáló, provinciális akarnoknak tartják. Mintegy két héttel ezelőtt teljesen feleslegesen kierőszakolt egy rendeletet, mely szalonképessé tette az Alternatíva Németországért (AfD) nevű szélsőjobboldali pártot. Ez a kezdeményezése a legkevésbé sem utal államférfiúi kvalitásokra, inkább rövidlátásra.

De Merz itt nem állt meg. Hamarosan újabb törvényjavaslattal állt elő, mely az AfD pártoló voksai ellenére is elbukott, mert még saját párttársai közül is jó néhányan leszavazták. Kellett ez neki? Olyasmit erőltetett, ami várakozásaival ellentétben visszafelé sült el. De mire alapozta a várakozásait? A két eset több prominens párttag kilépését eredményezte.

A szociáldemokrata Olaf Scholz mindent megtesz ugyan azért, hogy elkerülje Németország belesodródását a háborúba, de csapnivaló a kommunikációja. Állandó visszafogottsága, a Hansa-városok polgáraira jellemző északi hűvössége, hiányzó empátiája miatt a kancellárságra alkalmatlannak tartják. Ugyanakkor arrogánsan magabiztos.

Időnként megengedhetetlen bakikat követ el, például nemrég a fekete-afrikai berlini kulturális szenátort a CDU „dísznégerének”, a CDU „udvari bolondjának” nevezte.

Scholz nem korrigál, nem tanul a hibákból, leperegnek róla a jó tanácsok. Még a koalíció felbomlása ellenére sem lehet őt jobb kommunikációra rábírni. Részben ezeknek az okoknak a következménye a koalíció bukása is, valamint értelemszerűen az SPD népszerűségi mélyrepülése. Az SPD-ből igen sok, nagy reményű, fiatal káder távozott.

Elsősorban a szabadelvű, liberális párt, az FDP okolható a kormányválságért. Mint nyughatatlan kerékkötőt, Christian Lindnert, a Német Szabaddemokrata Párt elnökét személyes felelősség is terheli a koalíció felbomlásáért. Félő, hogy a párt éppen  miatta nem fogja elérni a szövetségi parlamentbe, a Bundestagba való bejutáshoz szükséges öt százalékot.

A zöldpárti Robert Habecket a közvélemény eleinte a koalíció legrokonszenvesebb kormánytagjaként tartotta számon, ám több jóvátehetetlen hibát is vétett; lassacskán elkopott a sármja. A kormányra rákényszerített energiatörvényeket végül is – politikai nyomásra – vissza kellett vonni. Időközben az is kiderült, hogy az energiafordulat szükségességét alátámasztó tanulmányokban az adatokat megkozmetikázták. Tehát nem szakmai, hanem alapvetően politikai döntés született az atomenergiából való kilépésről.

A Baloldal, vagyis a Die Linke posztkommunista párt; a nyugati választóknak főleg elvi okokból nem szalonképes, miközben a volt NDK területén sokan támogatják. Valódi baloldali értékeket képvisel, részben átvette az SPD történelmi szerepét a keleti tartományokban. Népszerűségét egyebek mellett a keletnémet rendszerváltás kiemelkedő személyiségének, Gregor Gisy ügyvédnek köszönheti, aki harminc éve a Bundestag tagja. Beszélgetős tévéműsorok sztár-értelmiségije, s joggal tisztelik parlamenti ellenfelei is: óriási sikereket arat humoros, élesnyelvű szónokként a felszólalásaiért.

A kommunista eszméket valló Sarah Wagenknecht ugyancsak kiváló szónoki képességekkel rendelkezik. Kezdetektől a Die Linke radikális vonalát képviselte. 2023-ig ő is ebben a pártban politizált, de kénytelen volt onnan kilépni. Nem tudta ugyanis rákényszeríteni elvtársaira saját nézeteit, s felszólították, hogy távozzék.

Wagenknecht két évvel ezelőtt a közismert baloldali feminista publicistával, Alice Schwarzerral közös tüntetést szervezett az ukrajnai háború megszüntetéséért, és azóta is Putyin kottájából játszik. Tavaly saját pártot alapított Wagenknecht, sikerült átcsábítani ötven képviselőt a Baloldali pártból. Eleinte sokan hallgattak rá, mára azonban megcsappant a népszerűsége, s előfordulhat, hogy be sem jut a parlamentbe.

Az egyéb pártok közül elsősorban az AfD-ről kell még szót ejtenünk. A radikálisan jobboldali, újnáci párt a politikai paletta fenegyereke. Jelenleg alkotmányossági eljárás alatt áll: visszatérően felvetődik, hogy be kellene tiltani. Az Alternatíva Németországért az összes többi párt közös ellensége, semelyikük sem akar vele koalícióra lépni.

A párt elnöke, a közgazdász végzettségű Alice Weidel jó fellépésű, felkészült, nagyszerű szónok, ugyanakkor ellentmondásos személyiség. Nő létére a „macsó” párt „arca”; leszbikus. Felesége Srí Lanka-i születésű színes bőrű, két adoptált gyerekkel él a család főként Svájcban. Weidel amolyan megmondóember, igyekszik fokozni az elbizonytalanodott állampolgárokban a félelmet. Ez ellen – úgymond – csak az AfD tudja a megoldást. Weidel hangzatos jelszavakat skandál, beszédeiből mintha Adolf Hitler köszönne vissza. Hívei úgy tartják: ő a megváltó, akinek a receptjeivel megoldhatók a társadalmi bajok. Migránsellenes kirohanásaival, Putyin-barát szónoklataival láthatóan egyre több választót képes megnyerni.

Bajban van tehát a német választópolgár: kire, melyik pártra adja a voksát?

Melyik pártot erősítse, hogy létrejöhessen egy életképes koalíció? Az sem kizárt ugyanis, hogy az ausztriaihoz hasonló helyzet áll elő Németországban, vagyis megnehezül a kormányalakítás, esetleg kisebbségi kormányzásra kell fanyalodni, vagy új választásokat kell kiírni.

Aki kíváncsi a németországi kilátásokra, fejleményekre ITT tájékozódhat.