Sőt, úgy általában, az európai viselkedési normák szerint is: illendő visszaköszönni, illendő a hölgyeket előre engedni, illendő nem videóztatni magunkat nemi aktus közben, illendő általában tisztességesen, jólnevelten viselkedni, illendő elküldött/kézbesített levélre, illendő a levélben megfogalmazott kérdésekre válaszolni…

Még azokra a kérdésekre is, amelyeket egy jó két évtizede működő és folyamatosan frissülő (elektronikus) sajtótermék szerkesztősége (ráadásul az internetes újságot csak hivatásos, az évtizedek során az olvasók és a szakmabeliek által megbecsült közösség) tagja(i) küld(enek) a címzettnek, akit viszont meglehetősen sokan ismernek – ki innen, ki onnan, ki így, ki úgy, és akiért nemrég bőszen lapozgatták is az internetet, hisz’ nagy hírnévre tett szert – nem csupán lakóhelyén.

Igaz, manapság már egyre kevesebben ismerik a francia, spanyol stb. (összefoglaló néven: az európai) etikettet. Földrészünknek ezen a vidékén jó ideje egészen más szelek fújnak. Vad s szilaj, törtető, a másikat, főként a gyengébbet elsöprő, a szerényet félre taszító, a nem nagyszájú okosat hangos butasággal lehengerlő módi járja. Vagy a sok tekintetben vele fölérő nyájas/nyálas kétszínűség, ami gyakorta visszataszítóbb a nyílt erőszaknál is.

No, de nem illemtanórát szeretnék itt és most tartani, pusztán néhány apróságot megemlíteni, ráadásul nem is először, hanem sokadszor. Már csak azért is, mert bízom benne: egyszer majd csak megtér a borjú a címzettben, kinek nevét ide most nem írom, hisz’ vélhetőleg magára ismer, és ráismernek azok az ezrek is, akikre fentebb hivatkoztam, hisz’ ők közeli s távolabbi szomszédai, mi több, az interneten is látták, s ami a világhálón egyszer megjelenik, az gyakorlatilag kitörölhetetlen.

Egy jeles magyar nagyváros, közel a nyugatosodó Szlovákiához és közel a gyakori példaként emlegetett Ausztriához, jeles évfordulót ünnepel az idén: 750 esztendővel ezelőtt nyerte el a szabad királyi város címet és a ranggal együtt járó jogokat. Van ennek a gyönyörűséges (és mennyivel szebb is lehetne!) városnak egy ékszerdoboz terecskéje, miként az szokásos, szépséges templommal, azzal szemközt pedig dombocskával, rajta egy másik templommal, körben pompás házakkal, oldalán a városnak német nevet adó folyóval, a folyó ősi végvár, erőd bástyáit szokta nyaldosni, ha éppen kilép a medréből…

Az elsőként említett templommal szemben, a vár aljában, a térre nézőn áll egy régi, ikonikus sarokházkettős. Azaz csak sejthető, hogy ott áll, miután nagy részét valaki hatalmas molinóval eltakartatta, miután ezen újság, az Infovilág néhányszor megírta: ahhoz a szépséges terecskéhez egyáltalán nem illő állapotban roskadozik már sok év óta, illenék már rendbe tenni. De hát a város nem volt hajlandó áldozni rá (hadd vigye csak rossz hírét hazai s külföldi egyaránt!), mi több, évekkel ezelőtt meg is szabadult a jellegzetes, mondhatnók: ikonikus saroképülettömbtől. Eladta (nem tudható, mennyiért) a már említett híresség által alapított kft.-nek. Feltehetően abban a reményben, hogy a vevő rendbe téteti a sarokházkettőst.

Mostanáig nem látszik ebbéli igyekezete, pedig jó két éve birtokolja már. Azért, hogy az eredeti elképesztő állapota ne látsszék, bevonatta lepellel, azt szokta meglobogtatni a városban gyakori vendég – a szél. Az épületről viszont a legjobb akarattal sem írható le, hogy a városban oly’ gyakori szeleken és esőkön kívül bárki bármit is tenne vele. A szél ölelgeti-mardossa, az eső mossa-áztatja, a helyiek pedig már rá sem néznek, mert talán szégyellik is.

Van miért, még akkor is, ha közvetlenül nem is az övék. Mi több, talán még az újságíró kérdéseire is válaszolnának, elvégre a város lakóinak többsége ismeri a francia etikettet. Csak éppen nem ők az illetékesek a válaszra. Aki meg illetékes lenne (tulajdonos, városépítész, városházi sajtóhivatalnok stb.) az jól tudja, hogy törvény szerint nem kötelessége válaszolnia, ráadásul az illemtanóráról igazoltan hiányzott is…