Noha a halál az életnek ugyanolyan természetes velejárója, mint a születés, az emberek zöme nem szeret szembesülni a témával. Hárít, ha felvetődik az önnön, vagy más halálának akár a lehetséges gondolata is, és nem szereti szóba hozni sem. Közhelyes frázisokkal próbálja vigasztalni a halálra készülőt vagy vágyót, hazudik neki, vagy magának a valós állapotáról, mintha ez olyan téma volna, amiről nem illik reálisan szólni. S különösen ledermed, ha fiatal az, akinek el kell mennie.
Ol Parker filmjének a témája egyfelől a halálra ítélt állapot okozta lelki változások megfigyelése az érintettekben, másfelől az emberhez méltó eltávozás joga, már-már azt mondom: a szép haldoklás jogának öröme, ha az boldogsággal és szeretettel jár együtt.
Tessa Scott (Dakota Fanning) bájosan jelentéktelen külsejű, 16 éves, leukémiás lány. Az iskolából kimaradt, a kemoterápiás kezelések maximális szenvedéssel is csak minimálisan több életet tudnának adni neki, ezért leállíttatta őket, hogy legalább tisztán tudjon szembenézni az elkerülhetetlennel, amit maga is tud: neki mindössze néhány hónapja maradt arra, amire az egészségeseknek egy egész élet adatik. Elhatározza, hogy ezt a hátralévő kis időt a maga vágyai szerint szeretné még eltölteni, összeállít hát magának – Jack Nicholson és Morgan Freeman korábbi filmjéből vett szóhasználattal – egy olyan „bakancslistát”, amely azokat a dolgokat tartalmazza, amiket a halála előtt még szeretne megtenni vagy átélni. Az első helyen szüzességének elvesztése áll. Mivel úgy érzi, hogy őt minden szabály alól felmenti a betegsége, fenntartások nélkül kezdi el a pontok megvalósítását, megélését. Ezen dolgaiban, kezdetben a legjobb barátnője, Zoey (Kaya Scodelario) is a társa.
A szüzesség elvesztésére egy buliban kerülne sor, ha a kiszemelt fiútól el nem menne Tessa kedve, látva, hogy azzal csak érzelem nélküli, mechanikus dugásra kerülne sor. A bankkártyás pénzlopás és az apróbb áruházi cikkek elemelése sem megy, a két amatőr tinédzser lebukik. A beteg lány leginkább csak elvált apjára (Paddy Considine) számíthat, (a kisöccsével, Callal (Edgar Canham) vele élnek hármasban), ugyanis az édesanyjuk (Olivia Williams) kissé megbízhatatlan, „sehova sem tud idejében megérkezni”. És az apa minden jó szándéka ellenére tehetetlen, a szokásos szülői „érvek” ebben a szituációban értelmüket vesztik, itt nem lesznek későbbi következmények, a lánya pedig önfejű. Tessa nem kiabál, és nem hisztizik, csak csöndes következetességgel megy a maga feje után, noha a családját mindvégig szereti, s hozzátartozói is egyre szeretettelibb kört vonnak köré.
Egy nap a lány megismerkedik a szomszédjukba költözött Adammal (Jeremy Irvine) és édesanyjával. A fiú érzékenyebb, mint a többiek, az édesapja halálát nehezen dolgozza fel, a kertészkedésbe menekül, pedig egyetemi felvételi várja, bizonytalan, az érzelmektől pedig fél a csalódás, az elvesztés miatti fájdalom okán.
A Tessában felébredő szerelem katalizátorként kezd hatni mindenkire, elsősorban önmagára. Megszépül, sokasodó rosszulléteitől eltekintve kivirul, megváltozik a belső értékrendje, nővé érik. Kapcsolata a környezetével, családjával egyre puhább, bensőségesebb, szeme kinyílik a világ apró szépségeire, amelyektől úgy érzi: „most jó, most nem is érzem, hogy beteg vagyok”. A lányát féltő apa, aki még így is nehezen dolgozza fel, hogy annak életében megjelent egy másik férfi, a kezdeti elhatároló tiltásból lassan segítőtársává fogadja el Adamot. Az anyát a közös baj hozza össze ismét a családdal, és a felelősségére is ráébreszti. Az időközben teherbe esett Zoey éppen Tessa hatására meri vállalni a gyermeke megszületésének felelősségét, Adam pedig olyan lelki útravalót kap a haldoklótól, amivel megerősödve vállalja mind a továbbtanulást, mind egy későbbi új szerelem érzését.
Ol Parker tulajdonképpen borotvaélen táncol ezzel a filmmel, de sikerül elkerülnie a romantikus érzelgősség, a melodramatikus giccs csapdáit. Ebben első számú segítsége az erős, jó forgatókönyv. A történetet Jenny Downham angol írónő és ex-színésznő „Before I Die” (Mielőtt meghalok) című regényéből maga írta át. A mondatok szikárak, őszinték, nem érzelgősek, a látott helyzetek, történések reálisak. És nem félt attól sem, hogy a humor mindvégig jelen legyen akár mondatok, akár szituációk formájában, ami a könnyekre ható pillanatok feszültségét feloldja. Ennek hordozói sokszor a Tessa és Cal közötti párbeszédek, amikor a kisfiú azt kutatja: vele mi lesz, ha a nővére meghalt? Közben pedig nagyon fontos dolgokat tanul a néző a haldokló iránti bánásmódról, ahogy azt nálunk Polcz Alaine szerette volna tudatosítani a társadalom széles köreiben, hospice munkájában. Elsősorban azt, hogy mindenkinek ködösítés és jótékony hazugságok nélkül joga van pontosan tudni arról, hogy milyen állapotban van, mennyi ideje maradt még hátra, hogy maga dönthessen a sorsáról. Ebben a vonatkozásban két mellékszereplő: dr. Ryan (Julian Wadham) és Phillippa nővér (Rakie Ayola) szerepe válik különösen hangsúlyossá.
A rendező igen erős segítsége az operatőri munka, ami Erik Wilson munkáját dicséri. Az egész film hangulatát mint holmi ősz, simogató, meleg színgazdagsága hatja át, a kamera pedig mintha a lány átformálódó látásmódjával fedezné fel a világot, a természetet, a meredek sziklafal mögött a tenger elnyugtató tágasságát, az erdő otthont adó sűrűjét, és az emberi arcok belső lelki hullámzását egyaránt. Peter Lambert vágásainak ritmusa és Dustin O’Halloran zenéje együtt hatnak a néző érzelmeire, de sosem hatásvadászók.
Utoljára hagytam a színészi játék értékelését. Szerencsére nincsenek emlékeim Dakota Fanningról, mint az „Alkonyat – Hajnalhasadás, I-II.”, vagy a „Világok harca” egyik szereplőjéről, de ez az alakítása élményszerű. Ahogy ez a lány szinte mimikátlanul és halkan, a kifejező szemeivel beszélni tud, ahogy a betegség fázisait játékával láttatja, ahogy a nőiessége és ezzel együtt a környezethez való viszonya formálódik, az a színjátszás magasiskolája. Nem az a lényeg, hogy sikerült elveszítenie a szüzességét, vagy, hogy hány pontot pipálhatott ki a bakancslistából, hanem az, ahogy az ő világlátása érik, gyógyul és kiteljesedik a halálhoz vezető úton.
Jeremy Irvine jóképű, ugyancsak érzékeny karaktert formál meg, a felelősség és a szerelem kohójában lassan férfivá érő fiatalembert. Tessa tudatosabb nőiessége ösztökéli őt a számára helyes irányba, együtt fedezik fel a testi és lelki szerelem felkavaró érzését, amely után már ő is elindulhat a maga önálló útján. Nagyon szép, árnyalt alakítás az övé is.
A családi hátteret Paddy Considine és Olivia Williams szülői párosa színezi, amelyben persze az aggódás és a tehetetlenség színei erősek. Alakításuk, ha nem is olyan összetett, mint Fanningé, kitűnően illeszkedik bele a sínészi játék összképébe. Edgar Canham pedig újabb bizonyítéka annak, milyen tehetséges gyermekszínészeket tud kinevelni az angol-amerikai színészképzés. A barátnő szerepében a szép Kaya Scoldelario nyújt emlékezetes perceket.
Szeretném, ha sokan végignéznék ezt a 103 percet! A drogbárók üldözésének, a maffiák egymás közti leszámolásának és egyéb akció-dús filmkínálatnak közepette egy csöndes, igaz, emberi hang hatásosabb lehet, mint megannyi robbantás és puskaropogás. Most jó, hogy ilyet is vetítenek. Ne féljenek a témától és a szembenézéstől, és attól sem, ha közben a zsebkendőjüket is keresgélik! Emberi történetet fognak végigélni, amelyből a katarzis sem hiányzik, ami megtisztít és felemel. A film behozatalát az ADS Service Kft.-nek köszönhetjük.