Több vélemény kelti azt a benyomást, hogy ha a DK vezetője hamarabb, évekkel ezelőtt lemond, visszavonul, eltűnik – fogalmazzon mindenki a saját vérnyomásának megfelelően! – akkor az ország most nem heverne egy letomlott gazdaság romjai, és már a félelmi reakcióitól is hajtott rezsim szorítófogása alatt, mert a Gyurcsánytól megszabadult ellenzék hatékonyabb és sikeresebb gátja lett volna Orbanisztán kiépülésének. (A nyitó kép forrása: Gyurcsány Ferenc/Facebook)

Ennek a tévedésnek egy enyhébb megfogalmazása szerint a volt miniszterelnök jelenlétének legfőbb kára a felhasználhatósága volt egy Orbán–Gyurcsány dichotómiában, ahol Gy.F. a szemkilövető, O.V. a népbarát, Gy.F. maga a hazugság, O.V. az igazmondó, aki sose hazudott a népnek, Gy.F. a pusztulat, O.V. az unortodox válságkezelés apostola, Gy.F. a brüsszeli bérenc, O.V. a magyar szuverenitás, Gy.F. a háborús uszító, O.V. a békegerle, de legfőképpen Gyurcsány a sikertelen, Orbán pedig a győzelmet győzelemre halmozó, akihez, az erőhöz tudniillik, érdemes húzni.

A durvított változat szerint ez az Orbán által üzemeltetett taszító–vonzó mágneses mező maga (volt) a rendszer, ami mögött sokan konkrét alkut láttak, a hatalom kétharmados-egyharmados felosztását, hiszen – gondolták – lehetetlen, hogy Gyurcsány tizenöt év alatt ne látta volna be, hogy tizenöt százalék fölé tartósan sosem jut, viszont a mumus/szektavezér szerepében a rendszer egyik támgerendája: leköt ellenzéki erőket, beszél, és átkozódik, átkozódik, és beszél, és megint csak beszél, az orbáni karaván meg halad.

Mindebből szerintem annyi igaz, hogy az ellenzéki oldal ifjú megváltójaként kezelt Gyurcsány, egy értelmes, tanult és tehetséges ember, meglepően tehetségtelennek és alkalmatlannak bizonyult a miniszterelnöki poszton, tragikus és ostoba hibákkal botlatta el magát és a koalícióját, amivel megágyazott O.V. első kétharmadának. Nem egyedül persze: a saját csapdájában vergődő SZDSZ-szel, és a zsákmányszerző kiskirályságokra széteső MSZP-vel egy zsé-kategóriás roncsderbire sem lehetett már vállalkozni.

Ezzel együtt Gyurcsánynak Őszöd után valóban le kellett volna mondania. Az orbáni hatalomátvételt ez sem akadályozta volna meg, de korlátok között tartotta volna.

Aztán úgy ment, hogy maradt. Új párt élén, új reményekkel, újra definiálva önmagát, de politikai arcképét saját, kisszámú választóin túl már a múltja és O.V. érdekei rajzolták meg. Ebből az imázsból már nem volt szabadulás. Nem kellett ehhez semmiféle paktum. Rabja lett a rezsimnek, a részese.

Mi lett volna, ha előbb elmegy? Sajnos, azt kell mondanom: semmi. Talán észre kellene vennünk, hogy amikor róla van szó, az orbáni propaganda motoszkál bennünk, az a mondat, hogy Gyurcsány a hibás. De ez csak az ellenzék önfelmentésének tesz szolgálatot. Ha Gy.F. volt az ellenállás kiteljesedésének gátja, miért nem söpörte el, miért nem győzte le, miért nem szorította háttérbe, ki más, mint egy új titán, karizmatikus, sikerre éhes új megváltó?

Volt ilyen? Nem volt. De nem is róla, a nem létezőről, nem is az ellenzékről, és nem is Gyurcsányról kellene igazán beszélnünk, hanem önmagunkról. Gy.F. alkalmatlansága csak ajtót nyitott Orbánnak, de őt, a hatalmát, az arcátlanságait, az ország ellopását és kiárusítását mi magunk tettük lehetővé, valójában mi teremtettük meg őt, a mi ostobaságunk, tunyaságunk, megvásárolhatóságunk, hazaszeretetlenségünk.

Hagyjuk Gyurcsányt! Nekünk kell a tükörbe néznünk.