A svájciak szerfölött pedáns népség, nem lehet könnyű köztük élni.
A film egy svájci német kisvárosban játszódik, ahol mindenki boldog, mert a dolgok rendben mennek, igaz, figyelik is egymást a lakók. Az utcákon tisztaság, mindenki naponta ugyanabban az időben, gyűjtőzsákokban teszi ki a szemetét, amit aztán a köztisztaságiak el is visznek. Hogy a városka pedáns tisztaságát továbbra is őrizzék, azt Hansjörg Stähli (Bruno Cathomas) szemétfelügyelő ellenőrzi, aki házukban, kettesben él mozgásképtelen édesanyjával, Ritával (Monica Gubser), és legfeljebb a Lucky Burger gyorsétterembe jár be, mert nagyon tetszik neki az ottani felszolgálónő, Lily Frei (Johanna Bantzer).
Egy nap – ó borzalom! – szétszórt szemét jelenik meg a városka több pontján: törött kerti törpéktől játékállatokon át mindenféle limlomig. Stähli úr szigorú nyomozásba kezd, és rá is jön, hogy a szemetelő egy Emma nevű kislány (Luna Dutli), akiről ráadásul kiderül, hogy édesanyja, aki egyedül neveli, nem más, mint a felszolgálónő, Lily, aki eddig elhárította az ő közeledését.
Stähli úron a változás jelei mutatkoznak, pedáns szigorúságának a helyét némi engedékenység veszi át, mert megkedveli a kis Emmát, ami az édesanyát is elfogadóbb barátkozásra bírja rá. A szerelem lángra kap, csak épp Lilynek van egy súlyos és titkolt betegsége: mániákusan gyűjt minden lomot, kacatot, amit lomtalanításkor mások kidobnak, vagy amiből már van ugyan neki, de jó, ha még több lesz. Emma is érzi, hogy ez túlzás, azért kezdte kihajigálni édesanyja vackait és a polgármester, meg a rendőrség is közbelépést sürget.
Hansjörg Stählinek is van szenvedélye: szájharmonikákat gyűjt és kiválóan játszik is a hangszeren. Sőt, az egyik példányt Emmának ajándékozza. Közös erővel megpróbálják Lilyt házi lomtalanításra rávenni, az mindent meg is ígér, de amit közös erővel kidobtak, abból, amit csak tud, visszalopkod, és most a padlástérben, a lift gépházában rejtegeti. Csakhogy a sok lom áttöri a liftet, és leteríti az utána leginkább leskelődő pedáns szomszédot is. Lily közben elveszíti az állását is, de Hansjörg segítségével, aki mindent megtesz a nő és a kislány bizalmának visszaszerzéséért, a motoros hippi-vendéglősnél, Brunónál (Peter Freiburghaus) talál másikat. Közben ő maga is otthagyja a köztisztasági állását és a megjavult Lilyvel, a boldog Emmával, meg a hippikkel nagy „családi” zenekart alakít, s ezzel nem csupán a városka békéje és boldogsága áll helyre, de az övéké, hármuké is, sőt, mivel a mama bénaságáról is kiderül, hogy az inkább pszichés eredetű, őt is elviszi randizni a Ritának eddig sikertelenül udvarolgatni próbáló szomszédhoz, így mindenki boldog lesz.
Talán kiérződött a beszámolómból, hogy ennek a filmnek nem kis szatirikus éle is van, meglehet, mert egy Angliában tanult svájci francia csipkedi benne a svájci németeket, ráadásul mindjárt az első nagyjátékfilmjében. (Mindeddig csak rövidfilmeket, reklámokat, klipeket rendezett.) A svájci mentalitás valóban sokaknak mulatságos lehet, különösen, hogy André Küttel forgatókönyvíró ilyen apró konfliktusból tudott jó történetet faragni. Darran Bragg operatőri munkáján pedig érződik a díszletszerűség, valamiféle mesterséges életérzés nagyszerűsége, mint egy Barbie-világban. Pedig ezek az emberek gyarlóságaikkal és átlagosságaikkal is szerethetők.
Bruno Cathomas olyasmi alkat, mint nálunk Vida Péter, valószínűleg jó jellemszínész. Nagyon jó komikusi vénával érzi, hogy meddig szabad elmenni a csetlés-botlásban és bürokratikusságban, át nem lépve a bohóckodás küszöbét, de megmaradva a kisemberi komikumnál. Érzései úgy változtatják át Hansjörg Stählit, hogy azáltal emberibb és minden bizonnyal boldogabb is lesz, mint a nyársat nyelt eddigi környezetében, a mama szoknyáján ülve.
Johanna Bantzer sem manöken alkat: kicsit szögletes, kicsit magas, de így jó. Nem szerencsés, ha egy filmben csak szép emberek, főként nők játszanak szerelmes szerepet, mert ez az érzés ugyanúgy a kevésbé szépeké is. Ráadásul Lily már egyedül maradt és a gyűjtögető mániájáról is tudja, hogy az túlzás, tehát nem igazán tökéletes nő, és az összeillés dolgában is inkább az „ellentétek vonzzák egymást” szindróma dominál. Ezt viszont tökéletesen sikerül eljátszania.
Luna Dutli nagyon jó a kis bakfis, Emma szerepében. Egyszerre dacos és szeretetéhes, aki küzd anyja hibájával, de egyedül tehetetlen ellene. A férfi viszont apának és barátnak egyaránt hiányzik az életéből, így hamar ráérez arra, hogy ez a kapcsolat most jó neki, és ha nem is megy minden simán, ezt nem szabadna elszalasztania sem neki, sem anyjának. A végső feloldás, hogy egy „családi” bandával énekelhet, maga az álom a kislány számára.
Nem akarok minden szereplőt név szerint felsorolni, de a figurák nagyon jól lettek kiválasztva, így, aki előítélet nélkül, tehát tudva, hogy itt nem szuperprodukciót, hanem „csak” egy nagyon szórakoztató vígjátékot fog látni, szinte ismeretlen színészekkel, Philipp Schweidler hangulatos zenéjével, így mer jegyet váltan, az megérdemli mindazokat az örömöket, amit ez a jó kis filmecske ígér.
