V. V. elnök a regényben háborúba keveredik a védelmi szövetséggel, amelynek Magyarország büszke tagja. A könyv kiadása alkalmából vitát rendeztek az A38 Hajón arról, mennyire kell komolyan venni az orosz veszélyt. Oroszország elfoglalta és bekebelezte az Ukrajnához tartozó Krím félszigetet 2014-ben. Nyilvánvalóan háborút folytat Ukrajna ellen a donyecki és luganszki területen. Sok-sok éve megszállva tartja az eredendően Grúziához tartozó Abháziát és Dél-Oszétiát, hadserege jelenlétével tartja fenn a Moldova Dnyeszteren túli tartományának, az úgynevezett Transznyisztriának szeparatista rezsimjét. Az orosz közbeszéd egyik legfontosabb eleme, hogy az egykori szovjet köztársaságok elszakadása a 20. század fő geopolitikai katasztrófája volt
Sir Richard Shirreff tábornok a NATO európai főparancsnokának helyettese volt, mielőtt nyugdíjba ment. Rengeteg sérelme, még több rossz véleménye gyűlt össze a brit fegyveres erők legfelsőbb parancsnoki állományában, majd a NATO-nál eltöltött idő alatt. Mondhatni, kiábrándult a politikusokból. Legjobban a britekből, akik állandóan a hadseregen akarnak takarékoskodni és sorra szerelik le a hadihajókat. Aztán a külföldiekből, akikkel a NATO-központban találkozhatott eleget. Kisstílűeknek és hiúaknak tartja őket, akik olyan dolgokba akarnak beleszólni: 1. amihez nem értenek, 2. aminek a költségeihez nem járulnak hozzá, 3. amivel ellenségesek, sőt az ellenség érdekeit szolgálják. A tábornok könyvét „figyelmeztetésnek” nevezi. Erre azért van szükség, mert szerinte az atlanti szövetség nem ismerte fel, hogy korunkban is lehetséges az európai hagyományos eszközökkel vívott háború. A nukleáris elrettentés nem működik, ugyanis nincs olyan politikus, aki merne élni e fegyverekkel. Tehát egy atomfegyver birtokában lévő fél (adott esetben Oroszország) nyugodtan elérheti politikai céljait a háború eszközeivel.
Shirreff kiindulási pontja az, hogy az orosz vezető veszélyben érzi hatalmát, mert az ukrajnai elhúzódó háború miatti szankciók következtében hazai népszerűsége vészesen megcsappan. Ezért háborúra szánja el magát. A hibrid hadviselés eszközeit használva támad a balti államokra, és el is foglalja őket azon ürüggyel, hogy az ottani oroszokat védi a helyi nacionalistáktól. A történetben hosszú részek foglalkoznak a NATO döntéshozatali mechanizmusának leírásával. Szenes Zoltán vezérezredes, egyetemi tanár szerint a könyv egyik legjobb oldala, hogy megismerni belőle a szervezet működését. És persze a tehetetlenségét is. Shirreff több atlanti tagállamot is beépített orosz ágensként ábrázol. Ilyenek mindenekelőtt a magyarok és a görögök. Mindkét ország Oroszország zsebében van a könyvben, a magyarok valamilyen homályos atomerőmű-vásárlási üzletbe bonyolódtak Moszkvával. A magyar nagykövet ráadásul angolul sem tud rendesen. A regény a továbbiakban arról szól, miként lehetséges az elfoglalt NATO-tagok megszabadítása az oroszoktól, anélkül hogy atomfegyvereket kellene bevetni. Annyi elárulható, hogy megtalálják a megoldást.
A Háború Oroszországgal 2017 egy hadijáték forgatókönyve. A hadseregek és katonai szövetségek vezetői gyakran folytatnak „elvi” hadgyakorlatokat. Egy-egy elképzelt politikai, társadalmi és gazdasági helyzetet játszanak le számítógépeken, telefonon. A csapatokat elméletileg mozgatva és bevetve háborúznak. Egy-egy forgatókönyv sokat mond arról, milyen háborús okokat és helyzeteket tartanak reálisnak a katonák. Sir Richard sok ilyen helyzetet megismerhetett, soknak az elméleti lejátszásában vehetett részt. Talán szerzője is volt néhánynak. Ebben az esetben megpróbálta irodalmivá is tenni a szituációt. Ezt a feladatot nem oldotta meg. Talán éppen azért a könyv irodalmi értékeiről az A38-on kevés szó esett. Viszont feszegették, hogy akarhat-e Moszkva háborút.
Rácz András, a Pázmány és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója, Oroszország-szakértő alapos előadásban fejtette ki, miért nem tartja valószínűnek a balti államok elleni akciót. Szerinte ugyanis Oroszország számára geopolitikailag a nyugati határ a legstabilabb. Veszélyek délről fenyegetik, az iszlamista szélsőség jelen van észak-kaukázusi területein, fenyegeti a közel-keleti terrorizmus, nem beszélve a közép-ázsiai államok, Afganisztán instabilitásáról. Rácz szerint ráadásul az oroszok számára távlatosan nem a Nyugat, hanem Kína jelenik meg geopolitikai riválisként. Ezzel együtt kiderült, hogy Oroszország ellenséges lépésként kezeli, amikor az északi államok kapcsolatokat keresnek a NATO-val, durván fellép az EU „terjeszkedése” ellen egykori hatalmi övezetében. Ahogy az jól látszik – érvelt –, az orosz hatalom egymást kizáró célokat akar elérni. Miközben nem adja fel a terjeszkedő politikáját a hatalmi térségben és minden erővel feltartóztatná a demokratikus, Nyugat-barát tendenciákat, erősen igényli a Nyugat együttműködését. Tehát az egyik fő cél a szankciók megszüntetése, enyhítése, mivel ezek súlyos károkat okoznak. Moszkva az ellentmondásos célrendszert azzal akarja elérni, hogy behatol a nyugati döntéshozatalba. Az amerikai választások meghekkelése, valamint a teljes erőből folyó propagandaháború a hibrid hadviselés aktuális eleme. Rácz szerint az információs hadviselés immár egyenrangú a hagyományos hadviseléssel.
Sz. Bíró Zoltán történész, Oroszország-szakértő azt mondja: „Oroszország az elmúlt két-három évben elveszítette józanságát. De nem őrült emberek kormányozzák.” Ez feltehetően igaz, de bizonyos esetekben az őrültség képes rendszerré lenni, s a kormányzók hajlamosak elhinni saját propagandájukat. Különösen, ha hatalmukat veszélyeztetve érzik.
A könyv magyar megjelenése egybeesett Donald Trump Fehér Házba költözésével. Nincs az a szakértő (kivéve talán a politikai pszichiátria és a tömeglélektan művelőit), aki ebben a helyzetben, ilyen szereplőkkel jósolni merne. Trump a kampányában a szankciók megszüntetését ígérte, dicsérte Vlagyimir Putyin vezetői erényeit, s jó együttműködést, üzleteket jósolt az oroszokkal. Jeszenszky Géza egyetemi tanár, volt külügyminiszter szerint ezzel eddig minden hivatalba lépő amerikai elnök megpróbálkozott. Kudarcot vallottak. Putyin és Trump azóta lefolytatták első elnöki telefonbeszélgetésüket. A hivatalos beszámolók szerint érintették a világ összes válsággócát, beleértve Ukrajnát is. De nem volt szó a szankciókról. Nem is lehetett. Ha Trump egyoldalúan engedne, beismerné, hogy hálával tartozik Putyinnak a választási győzelemért. Egyelőre tehát a terrorizmusellenes fellépésre koncentrálnak majd az újdonsült partnerek. Ez azt is jelenti, hogy nem áll le az orosz propagandagépezet, amely egyszerre támadja a liberálisokat és a muzulmán szélsőségeseket. És ezzel Európában a szélsőjobb választási sikereire dolgoznak. Talán nem azért, hogy ezek vegyék át a hatalmat, hanem inkább azért, mert Oroszországnak érdeke a gyenge, értékválságban lévő, szétesett Európai Unió.
Orbán Viktor politikája is ebbe a vonalba illeszkedik. Balázs Péter, a CEU egyetemi tanára, volt külügyminiszter szerint a magyar miniszterelnök belső partizánharca, lázongása az EU ellen csak addig értelmezhető, amíg a rendszer szilárd. Verbális háború ez ellenfelei megzavarására. De mit tenne Orbán, ha elérné célját, és összeroppanna a szerkezet? – hangzott el a kérdés.