Területenként más nevet viseltek, de mindenütt a törvényenkívüliséget, az erőszakot, a zártságot testesítették meg. Lombardiában Miraglia, Campaniában Camorra, Szardinián Anonima sequestri, Sziciliában pedig a Cosa Nostra az olasz maffia.
Nagyszerű filmek szóltak a bűnszervezetekről, mert hiába hirdették magukat a szegények védelmezőjének, az elesettek támogatójának, a kereszténység őrzőjének, a maffiózók raboltak, gyilkoltak, igaz, ha idejük engedte, akkor imádkoztak.
Képmutatásuk és kegyetlenségük a mozit is megihlette, a Valachi-ügy, a Mint a bagoly nappal, a Miért ölnek meg egy bírót? után jöttek a tévésorozatok, a Polip, a Gomorra, az Ultimó, és minden történetet körülölelte a titokzatosság, az értetlenkedés, hogy hol késik a leszámolás, miként történhetnek meg a dolgok, úgy ahogy megtörténnek. A magyarázat az emberi lélek egyszerűsége, a szegények félnek, hogy maffia nélkül még szegényebbek lennének, ezért őszinte a tiszteletük, a szeretetük, és amikor a vezérek feléjük nyújtják a kezüket, boldogan rázzák vagy csókolják meg.
Az értelem olykor tehetetlen, a maffiózók a maguk törvényei szerint élnek, hallgatnak, és ha valaki fecsegne a titkaikról, az véres megtorlásra számíthat. Mindez tudni kell, amikor bátor filmeseket: forgatókönyv-írókat, producereket, a történetekhez arcukat, nevüket adó színészeket méltatunk, de a terjedelmi korlát a mese ellensége.
Lehetne beszélni az olasz belpolitika és a maffia kapcsolatáról. Magyarországon biztosan nem hiszik el, hogy miniszterek, ügyészek, bírák és képviselők falaztak a bűnnek, olykor hatalmukkal visszaélve támogatták a szervezetet, ha kellett, állami beruházásokhoz juttatták a maffia vállalkozóit, országutakat, sporttelepeket építtettek velük, és amikor a barátok bajba sodródtak, nem hagyták cserben őket.
A legismertebb háttérembernek Giulio Andreotti kereszténydemokrata politikust tartották, a hétszeres miniszterelnököt (Olaszországban gyakori a kormányválság), hivatalosan meg is gyanúsították, maffiabarátként állították bíróság elé, de a bűnösséget nem sikerült bizonyítani.
Ennyi a tudnivaló, Az első áruló című filmet nem lehet nélküle megérteni. Palermóban, a Cosa Nostra (magyarul: a mi ügyünk) városában a maffia egy katonája megtöri a hallgatás törvényét. Tommaso Buscetta nem kitalált személy, legendás alakja ő a történelemnek, olyan, mint a berlini falból kivert első tégla, egy apró részecske, látszólag nem oszt, nem szoroz, de amikor megindul, dől utána minden.
Buscetta, vallottan iskolázatlan emberként, arra jött rá, hogy a Cosa Nostra elárulta a nevét; a „Mi ügyünk” a személyek, a pénz ügye lett, a gazdagság elvakította, a drog megölte a közös érdeket. Egy lelkiismeretes bíró és a bűneit megbánó maffiózó egy doboz cigaretta mellett egymásra talál, és jön az eddig elképzelhetetlen, a vallomás, aztán a tömeges letartóztatás, majd a világméretű nyilvánosságot kapott tárgyalás. Az első áruló, fekete-fehér, komor, olykor kegyetlen, akár az igazság.
A főszereplő, Pierfrancesco Favino, a rendező, Marco Bellocchio, de maga a film is esélyes jelöltje a jövő évi Oscar-díjnak. Az alkotás, jelenleg Budapesten, a XVII. közép-kelet-európai olasz filmfesztiválon látható, de hamarosan országszerte is forgalmazzák.
Az első áruló: olasz–francia–brazil–német dráma, 135 perc, 2019. Főszereplők: Pierfrancesco Favino, Maria Fernanda Candido, Fabrizio Ferracane, Luigi Lo Cascio. Rendező: Marco Bellocchio. Forgatókönyvíró: Marco Bellocchio, Valia Santella, Ludovica Rampoldi, Francesco Piccolo. Producer: Beppe Caschetto, Viola Fügen, Simone Gattoni, Caio Gullane, Fabiano Gullane, Alexandra Henochsberg, Attilio Moro, Michael Weber. Zene: Nicola Piovani. Operatőr: Vladan Radović. Vágó: Francesca Calvelli. Forgalmazó: Mozinet.