(Írta: Iván Gizella) Ugye, örültök gyerekek? Mert én aztán nagyon! Már csak pár nap, és kopogtat a Mikulás bácsi, remélem kiteszitek ti is a cipőtöket az ablakba, hogy telerakja minden jóval. Csokival, dióval, mogyoróval. Aki jó gyerek volt, az számíthat rá, hogy teljesítik a legtitkosabb kívánságát is.
Én már álmodtam is róla, mert nagyon izgulok, hogy mit fogok kapni. El is árulom nektek, nem titok, legutóbb egy igazi sminkszobát kértem. Persze az a fránya Mikulás nem nekem hozta. Biztos összetévesztette az ablakokat. Pedig, isten látja lelkemet, nagyon unom már, hogy a fürdőszobában állva kell kisminkelnem magam, hogy legalább elfogadható legyek…
Az idén gondoltam egy nagyot, és most emelem a tétet. Az az álmom, kedves Mikulás bácsi, hogy hozzál nekem egy vadászkastélyt. Minek nekem a vadászkastély, mikor nem is vadászom? Buta kérdés. Csak. Mert akinek egy kastélya sincs, az annyit is ér. S azért én – sokan vagytok a megmondhatói – érek ám valamit!
Persze, nem olyan kastély kell, amit nekem kell majd felújítani, mert én biztos nem kapok rá hitelt a szépasszony urától. Nem, ne is legóból legyen, mit gondolnak? Olyan igazit, mint tekintetes nagyurunknak, a Lázár Janinak van. Aztán karácsony előtt, advent valamelyik napján, felvenném az ünnepi ruhámat, s én is odaállnék a kandalló elé az összes unokával. De szólok előre, jó nagy kandalló kell ám, mert nagy a család. Hogy is szoktam mondani? A férjemnek három gyereke van, nekem kettő, mégis csak négy gyerekünk van. Na, ki tudja a választ? Nem Kósa képviselőtől kérdem, meg nem is a D. Tomitól, sőt a szuperintelligens Szájert sem kérdezem meg, mert ahogy látom, hallom, a demencia már nála is kopogtat. Nem tévedek, ne torkolljatok le, mert hogy a fenébe felejtkezhet el az a jó ember, egy olyan egyszerű dologról, mint az eresz? Mondom én, a rövid távú emlékezetkiesés a demenciára jellemző.
Persze nem olyan rossz dolog elfelejteni a kellemetlen dolgokat, csak akkor kedves Szájer úr, az egyszerű pórnép, ha jól akarja érezni magát, mit felejtsen el? Hogy lassan már ezer forint fölött van a kenyér kilója? Meg hogy a négyszáz-tizenötöt forintot kerülgeti az euró? Jó, tudom, a fideszesek azt mondják: kit érdekel az euró, mi forintban tartjuk a pénzünket. Ne tessék nevetni, ezt a saját fülemmel hallottam-láttam egy videóban. A néne úgy tolta le a riporter torkán ezt a választ, hogy szegénynek, lehet, örökre elakadt a szava.
Vagy felejtsük el a sok hazugságot, a félrevezetést, az inflációt? Nem, ezeket nem tudjuk. Buták vagyunk, gyávák, feledékenyek, hiszékenyek…De hülyék, azért mégsem!
Lényeg a lényeg: a feledékenység mégsem lehet opció a kívánságok között. Inkább azt kérném, kedves Mikulás bácsi, hogy az emberek világosodjanak meg, mint a fenyőfüzér, gyúljon értelem a szemükben és tudják végre, mit akarnak.
Persze, azért jó lenne, ha egy kis meleg ételt is tudnál adni azoknak, akik éheznek és pihe-puha takarót, akik fáznak. Az árváknak szülőket, akik tudnak szeretni, a szülőknek gyerekeket, akiket lehet szeretni.
Meg hát a kastélyról el ne feledkezz, te, huncut öregúr, mint a múltkor a sminkszobáról!