Tele a világ ocsmány dologgal, azért sem sorolom fel őket, elég találkozni velük vagy hallani róluk, de egy kikerülhetetlen, ahogy a villamosmegállóban eldobott cigarettacsikk, szóval ez a valami a politika betüremkedése a magánéletbe, a közbeszédbe, a művészetbe. A színházi társulat is kitalálhat egy előadást, sok zenével, kevés szöveggel, címszereplőnek megnevezheti az ország fővárosát, elmondhatja, hogy csak terekről, utcákról, éjjeli sétákról, bóbiskoló galambokról, alvó házakról van szó, de a néző gyanakszik, miért Budapest, és miért nem Debrecen vagy Felcsút, és ha már választani kell, akkor miért csak Pest, illetve Buda az alternatíva.
Van persze magyarázat, magyarázat mindig van, ebben az esetben kettő is. Az egyik a szövegszerkesztő-rendező, a másik a szövegszerkesztő dramaturg, nevesítve: Pelsőczy Réka, illetve Zöldi Gergely. Számtalan Orlai-produkció sikerkovácsai, ők érezhették a karantén fogságban, hogy feladatuk van, kavicsokból kell várat építeni, Trabantokból Forma-1 versenyt szervezni, azaz a kevésből kihozni a lehető legtöbbet.
Zöldi Gergely ezt eddig már többször is megtette, fordításai a mérlegen többet nyomtak az eredeti angol szövegeknél, és talán Pelsőczy Réka, a Belvárosi Színház rendezőjeként is meghatározóbb a Katona József Színházban játszó önmagánál. Szóval, ha van előzménye a darab születésének, az inkább a karantén vagy a szájmaszk, mint a lepedő gyűrögetése, az újszülött pedig, köszöni szépen, jól van, egészséges, és már csak a látogatóktól függ, hogy milyen hosszú élete lesz.
Magánügy, de én a Balaton rajongója vagyok, szezon végén elköszönök a víztől, telente hiányzik, róla álmodom, és májusban, időjárástól függetlenül vetem bele magam. Gyanítom, hogy a Pelsőczy–Zöldi-páros hasonlóképpen szerelmes Budapestbe, ráadásul, nem titkolja érzelmét, megérinti a várost, láttatja nevezetességeit, felsorolja éttermeit – miközben kutyaszarban gázol, forgalmi dugóban várakozik, nyilvános illemhelyért fohászkodik, látszólag idegenvezetőként tetszeleg. Ez átverés, a színpadi jármű végállomása Kőbánya-Kispest, de vezetője tesz a menetrendre, a hagyományos állomásokra, ő a múltba is visszaviszi az utasait, és galambok helyett máris turulmadár repked felettünk, az utcákon már nem sétálnak, hanem menetelnek, a szivárvány nemzeti színű, a kék Duna vértől vörös, és a vezető nem a megállót mondja be, hanem azt, hogy ellenség következik.
Persze, semmi pánik, a finálé már maga a végállomás: Kőbánya-Kispest, vigyázni kell a kiszállással, az identitással, a legnagyobb magyar focista sokáig élt itt, mindig kispestinek vallotta magát, de soha nem tudta meg, halála után felcsúti lett, története is Budapest része, a főváros egyik vesztesége. Szállnak le az utasok: a mindig középpontban lévő, Radnay Csilla, az akrobatikus ügyességű, Gombó Viola Lotti, a csomagját, a lendületét és a fáradtságát cipelő Járó Zsuzsa, a hangját minden helyzetben megtaláló Péter Kata. Aztán a fiúk is feltűnnek: Nagy Dániel Viktor, ha a producer Orlai Tibor kocsmáros lenne, ő lenne a mindenbe beleszóló csapos, a drámai vénáját már nem rejtegető Börcsök Olivér, a lehetséges Ötvös Csöpi: Takács Zalán, és a hangulatfelelős Wagner-Puskás Péter.
Nagy csapat ez kérem, tessék még ide képzelni a koreográfus Bodor Johannát, a díszletért felelős Kálmán Esztert, és az öltöztető Keszei Borit, nehogy már nélkülük forduljon a járat! Nekik is köszönhető, hogy késztetést érzünk a pertura, a koccintásra: szervusz, Budapest, kérünk, fogadj be minket!
Városmajori Szabadtéri Színpad: Budapest, te! zenés városnézés. Szereplők: Járó Zsuzsa, Takács Zalán, Péter Kata, Nagy Dániel Viktor, Radnay Csilla, Gombó Viola Lotti, Börcsök Olivér, Wagner-Puskás Péter. A szöveget szerkesztette: Pelsőczy Réka és Zöldi Gergely. Dramaturg: Zöldi Gergely. Díszlet: Kálmán Eszter. Koreográfus: Bodor Johanna. Jelmez: Keszei Bori. Zenei vezető: Wagner- Puskás Péter. Rendező: Pelsőczy Réka. Producer: Orlai Tibor.