Kritikusok nem születnek, csak lesznek. Még nem kritikusként olvasnak, zenét hallgatnak, színházba, moziba járnak, aztán élményeikről, jól vagy rosszul véleményt fogalmaznak. Ettől kezdve kritikusok, miként a kereket cserélő úrvezetők autószerelők. Jók, rosszak, szerethetők, utálhatók, megvethetők, olykor sajnálhatók, csalánosban mászkálnak, viselniük kell a csípéseket. (Nyitó kép: Takács Attila.)
Magánügy, de ide tartozik, családom történetét kutatván megtudtam, hogy egyik ősöm Károly Róbert királyt szolgálva, bérgyilkosokat verbuvált a főnökének. Az uralkodó neve makulátlan maradt, szépszépapám pedig ezzel a szolgáltatásával beiratkozott a nagy történelembe (bár arról nem szól a fáma, hogy tudott-e írni egyáltalán). A sötét múlt nem zavart össze, ahogy a tócsákon szoktam, átléptem rajta. Még színházba menet sem foglalkoztatott. Pontosabban, nem színházba mentem, hanem Budapesten a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógába – színházi előadásra. A zsinagóga még a 19. században, a bécsi szecessziót követve épült, a háborúk kevésbé, az idő annál jobban megviselte, néhány évvel ezelőtt felújították. A messziről érkezőnek, üveg, márvány, beton, a hazatalálóknak az otthon melegsége, a sorsukat teherként cipelőknek egy kicsit kárpótlás a csillagért, a marhavagonért, a gázkamráért. Az örökkévalóság törlesztése a kifizethetetlen adósságért.
Újfajta módi, hogy pajta, templom, gyárcsarnok ad otthont egy-egy színielőadásnak, többnyire alkalmazkodva a darab helyszínéhez. A „Hamis hang” kamaradarab, két ember, egy ünnepelt karmester, és látszólagos rajongója: egy haláltábor parancsnokának és a haláltáborban megsemmisített fogoly fiának a találkozása.
A művelt kritikus (én nem vagyok ilyen) disszonanciának hívja a hamis hangot, a konyhanyelv zűrzavarnak, ez valami olyasmi, hogy bár van, de jobb, ha nincs. Sosem szerettem a krimikben a befejezés előtt megtudni, hogy ki a gyilkos, ezért is gondolom, hogy a színházba készülő nézőt nem kell részletesen beavatni a darab folyamatába. A meglepetések ugyanolyan fontosak, mint a pergő párbeszédek, de Didier Caron drámájában a hamis hang az eredő, a cselekmény indítója.
Egy koncentrációs táborban a hamis hang ok a kivégzésre, mert Mozartot, fagyott kézzel is csak szépen szabad játszani. Az egyik hegedűs tévedett, megbűnhődött. A tábor parancsnoka a fiára bízta az ítélet végrehajtását. Az áldozat fia a tettesek nyomába eredt. A két szereplő, a két fiú a múltat idézi, egyikük szembesítene, a másik menekülne. Ugyanarról beszélnek, mégis másról, olykor furcsa, hogy a fasizmus emlegetésekor eszünkbe jut az ajtóból mindig visszaforduló Columbo hadnagy vagy a híres kabaré Ödönkéje: Anyu, fogjál nekem békát! Nagy Dániel Viktor látogatójától lesznek ilyen utóérzéseink, de ez a manír csak észrevétel, nem szemrehányás. A két szereplő nem tévedhet, bármit tesz vagy mond – tettetés, azt pedig szabad akár rosszul csinálni. A színészek tehát játszanak, Vasvári Csaba egy kicsit vetkőzik, a női nézők nem fordulnak el, a rendező, a magyar mozikrimi újra gondolója, Ujj Mészáros Károly pedig rendez. Egy kicsit idegen neki ez a moralizáló, akcióban szegényes terep, de a feszültséget megteremti, ráadásul a fiuk ügyesen mozognak a keskeny járatokban, verekednek, fegyvert is fognak egymásra.
Később, a történet előre haladtával, a néző feszengeni kezd. A néző nem kritikusnak, hanem embernek születik, és születése jogán veszi észre, hogy a darab nemcsak hozzá, hanem róla is szól. Ülhet bármelyik székben, vallástól, világnézettől függetlenül, neki kell döntenie, megbocsájtásról, bosszúról, igazságtételről: szemet szemért, fogat fogért vagy valami mást. A néző évezredek óta ül a helyén, eközben Mózes kőtáblája összetört, Jézust keresztre feszítették, nemzetek, családok néztek egymással farkasszemet, kardok csattogtak, ágyuk dörögtek, gombafelhőtől párásodott az ég, némán sírtunk, és a tócsán mindig átléptünk. A nézőben ott a múlt, és mellette a jelen. Jogfosztás, lopás, megalázás, ravaszkodás, halálba kergetés. És ott a magyarázat: pénzért a családért tettem, parancsot teljesítettem. A néző várja is, meg nem is a leltárt, a számonkérést, aztán az ítélkezést.
A darab végén, a tapsot követően, a két szereplő, a két ellenség egymást átölelve távozik a színről, nagyjaink mondják ilyenkor: nincs itt tovább látnivaló.
Éjjel megyek haza, zsúfolt a metrópótló busz, egymáshoz érünk, elnézést kérünk. Bármelyik utas lehet, az egykori királyi áldozat késői családtagja. Vége az előadásnak?
Didier Caron: Hamis hang. Fordította: Tótfalusi Ágnes. Játsszák: A karmester: Vasvári Csaba. A látogató: Nagy Dániel Viktor. Látvány: Fekete Anna. A rendező munkatársa: Kovács Henrietta. Rendező: Ujj Mészáros Károly. Producer: Orlai Tibor