Hirtelenjében nem tudnám összeszámolni, hogy a vasfüggöny elbontása után hányszor jártam helyzetelemzés, interjúk, riportok és persze az eseményekről tudósítás céljából a Német Demokratikus Köztársaságban, majd pedig – természetesen 1990. október 3-a után – a Német Szövetségi Köztársaság keleti felében, az egykori NDK-ban. Arról viszont, most, három évtizeddel a történtek után, őszinte meggyőződéssel tájékoztathatom az olvasót, hogy nemzetközi politikával foglalkozó újságíróként igyekeztem mindig napra késznek mutatkozni német ügyekben. Elvégre Európa második világháború utáni évtizedeinek történelmi változásai krónikásaként az olvasók is joggal elvárták, megkövetelték a frissességet az újságíróktól. Az (alább következő) 1991. június végi állapotjelentés (megjelent a ma már, sajnos, nem létező Mai Nap 1991. június 30-i számában) alighanem mélypontja volt a kelet-németországi hangulatnak. Milliók érezték magukat csalódottnak és nagyon sokan becsapottnak, tekintettel arra, hogy túlzott várakozással úgy vélték: mihelyt megbukik a keletnémet pártállami rendszer, a szabadsággal együtt beköszönt náluk is a nyugati országrészben tapasztalható vitathatatlan jólét. Egy „aprósággal” nem számoltak csupán, hogy az a bizonyos jólét nem önmagától, hanem nemzettársaik, rokonaik (és persze a vendégmunkások) szorgalma, igyekezete révén jött létre az utóbbi jó négy évtized alatt. (A nyitó kép 1989. október elején, Gorbacsov kelet-berlini látogatásakor készült: „Gorbi, segíts!”)
«Amekkora örömmel várták a keletnémetek éppen egy esztendővel ezelőtt a valutauniót, a kemény, az egész világon érvényes márkát, ma a többség legalább akkora elkeseredettséggel néz elébe a július elsejét követő időszaknak. A legszomorúbb: június második felében egész sor, főleg idős ember, házaspár lett öngyilkos. Miért e rossz hangulat a valamikori NDK-ban? Ezt is megpróbálta kideríteni e sorok aláírója.
– Nekünk, kivételesen, még jól megy – mondják barátomék. A jó ötvenes házaspárnak egyelőre van munkája, mindkettőnek viszonylag magas a fizetése. – De mi kivételnek számítunk itt, Drezdában, ahol máris legalább húszezer a munkanélküli. Abban a városban, ahová jó két évtizeddel ezelőtt magyar, később vietnami, kubai, mozambiki, algériai ifjúmunkásokat hívtak, hogy kisegítsék a munkaerő-hiánnyal küszködő vállalatokat.
És az új szász tartományban? A hivatalos statisztika szerint most 200 ezren vannak munka nélkül, és 600 ezren dolgoznak rövidített vagy nullaórás (!) munkaidőben, természetesen a bérük egy részéért. Tavaly, a német valutaunióra készülődés eufórikus napjaiban jóformán senki sem figyelt a bonni gazdasági miniszterre, aki azt mondta, hogy rövidesen legalább kétmillió keletnémet válik munkanélkülivé. Mára a valóság ennél is szomorúbb. Ráadásul a munkaviszonyban lévők harmada még jó ideig rövidített munkaidőben dolgozik. Az egész (nyugatnémet gazdaságot fenyegeti a veszély, lelassulhat a növekedés dinamikája – derül ki a szövetségi bank elemzéséből. A volt NDK-ban elmaradt a derűlátón beharangozott általános tendenciajavulás, folytatódott a gazdasági lecsúszás.
Tízezrek települnek Keletről Nyugatra
Ennek egyik oka, hogy szétesett a valamikor jól jövedelmező, biztos, tervszerű megrendeléseket adó kelet-európai piac.
Holnaptól drámaian rosszabbodik a helyzet, mivel lejár az átmeneti NDK-törvények hatálya, tízezrek számára szűnik meg az eddigi viszonylagos védettség. ^Mindazok az 50 éven felüli ‘munkanélküliek, akik tehették, előnyugdíjba vonultak, ekként az utolsó nettó fizetésük kétharmadát kapják… Miközben a keleti (új) tartományokban a bérek a nyugatinak csupán a 60 százalékát teszik ki (emiatt és a munkanélküliség miatt is még mindig tízezrek települnek át a nyugati tartományokba), a helyi közlekedés tarifája 16 keletiről 50 nyugati pfennigre nőtt; az alapvető élelmiszerek olcsóságáról híres egykori NDK területén nagyságrenddel drágult a tej, a kenyér, a vaj, a cukor, a hús, a gyümölcs. Hivatalos statisztika bizonyítja: a keleti tartományokban minden érezhetően drágább, mint a nyugatiakban.
„Kauf sächsisch!” Szászország-szerte látható ez a felszólítás, szászként szász árut vásárolj, ne engedd, hogy a Nyugat tovább sorvassza a keleti mezőgazdaságot, ipart. A keleti országrészre – ekként az ötmilliós Szászországra, amely Plauentől Weißwasserig, Torgautól Zittauig terül el – rátelepedtek a nagy nyugati élelmiszer-, iparcikk-kereskedők áruházi láncok. A Spar, a Netto, a Lidl, az SB-Halle, a Kaufhof és a többiek jóformán semmit sem vesznek át a keleti termelőktől. Bár helyben van például az alma, dél-tirolit árulnak, kilónként öt márkáért. Az olcsó szászországi tejet elviszik Bajorországba, ott homogenizálják, csomagolják, és egy csomó költséggel terhelve visszahozzák. Kimondta a Nyugat a halálos ítéletet a világhírű drezdai Pentacon, a jénai Zeiss termékeire éppúgy, mint a bautzeni vasútijármű-gyártásra, a gyógyszeriparra és egyebekre. Nem kifizetődő, környezetszennyező, ezért le kell állítani, meg kell szüntetni – érvelnek. Hát persze, hogy ez az egyszerűbb, ekként nem kell szanálni, semmi gond vele, és a nyugati országrész nagy kapacitású üzemei teljes gőzzel dolgozhatnak.
Németország keleti tartományaiban is a privatizálás (meg a reprivatizálás) a jelszó. Ennek jegyében a tőké(s)t nem érdekli, hogy további sebeket üt például az egyébként sem kifogástalan közellátás testén. Például: Chemnitzben háromszázat becsuktak az ötszáz kiskereskedelmi egységből. Drezda Mockritz negyedében biztosítófiókká alakították át azt az élelmiszerboltot, ahová mindenekelőtt nyugdíjasok jártak vásárolni. A bolt alapterületére vetített forgalom ugyanis nem érte el az átlagot.
Holnaptól törlesztik elsőként a keletnémet tartományok lakói az egyesítés árát. Bár a szövetségi kormány feje azt ígérte, hogy nem emelik az adókat, a gazdasági és a pénzügyi tárca kikövetelte a lakosság áldozathozatalát. Engholm szociáldemokrata vezér szerint a német egyesítés akár egybillió, tehát milliószor millió márkába is kerülhet. A mindeddig ingyenes gyógyszernek, kórházi kezelésnek ezentúl megkérik az árát. A lakbér és a lakáshoz tartozó szolgáltatások a mostaninak három-négyszeresére nőnek, és még akkor is tetemes többletkiadást okoznak a bérlőknek, ha a rászorulók (Szászországban legalább egymillióan!) állami-önkormányzati lakbér-hozzájárulást kapnak. Emelik a postai-távközlési tarifákat. Minden eddiginél nagyobb mértékben drágulnak az energiahordozók és az üzemanyagok.
Elégedetlenek és bizakodók
Beszélgetőtársam, Michael Kinze, a kereszténydemokrata szász tartományi kormány szóvivője (doktorátusát a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte) is megerősítette, hogy a szászoknak legalább a kétharmada elégedetlen a jelenlegi gazdasági helyzettel. A Nyugatról jött Kurt Biedenkopf professzor (Kohl kancellár régi jó barátja) által vezetett kabinet akár 40 százalékos munkanélküliséggel is számol az idén. Hozzátette azonban, hogy ugyanennyien bíznak is a javulásban. Politikailag nincs gondja a drezdai kormánynak. Az ilyen vonatkozású kritikával elsősorban Bonni, a szövetségi kormányt illetik a szászok.
Mi maradt a szelíd, a bársonyos forradalomból Szászországban, abban a keleti tartományban, ahonnan két évvel ezelőtt kiindultak a Német Demokratikus Köztársaság megdöntésére irányuló lipcsei hétfői tüntetések, a drezdai párbeszéd a hatalommal a hatalom megosztásáról, átvételéről?
Megmaradt a legfontosabb: az alapvető változás, a tervgazdálkodásról a szociális piacgazdálkodás rendszerére való átállás akarása. Ez még akkor is nagyon határozottan érzékelhető, ha sokak édes nosztalgiával emlegetik a nem oly távoli, langyos NDK-s időket.
A kérdésre, hogy mi a tartományi kormány legfontosabb teendője, célja, a szóvivő a stabil és hatékony gazdaság megteremtését jelölte meg, miközben gondoskodni kell a hosszú időre munka nélkül maradókról. Mindenekelőtt a külszíni barnaszénbányászat következtében keletkezett súlyos környezeti mulasztásokat kell megszüntetni, mégpedig Csehszlovákiával és Lengyelországgal közösen. Dr. Kinze nem értett egyet azzal a véleményemmel, hogy az NDK-t alapul véve mostanra a szociális hálón ugyancsak nagy lyukak keletkeztek. Szerinte a szociális piacgazdaság megteremtésével az állampolgár szociális biztonsága is nőttön-nő, mert a központi költségvetés rendelkezésére álló, növekvő keretekből erre a célra is egyre több jut – hangzott a konkrétumot nemigen tartalmazó magyarázat.
Utcára tett trabantosok
Ennél jóval izgalmasabb információval szolgált viszont Szászország és Magyarország hagyományos kapcsolatainak folytatását illetően. Dr. Horváth István bonni nagykövetünk nemrég a szász tartományi miniszterelnök vendége volt, és Biedenkopf professzor a volt kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatok fenntartása mellett kiemelten kívánja kezelni a magyar viszonylatot. A tartományban különösen sok magyar él évtizedek óta, a szászok milliószám jártak rendszeresen Magyarországra, tehát kitűnőek a személyes kapcsolatok, amelyekre lehet építeni. Biedenkopf úr jelezte a nagykövetnek, hogy a zwickaui Trabant-gyár egy részét áttelepítik Magyarországra. A magyarok jó részének ugyanis nemigen lesz pénze a következő pár évben, hogy drágább gépkocsira cserélje Trabiját. Alkatrész-utánpótlásra pedig szükség van.
Miközben ez a beszélgetés zajlott az Elba-parti nagyváros kormányhivatalában, Zwickauban munkások ezrei tiltakoztak a Trabant-gyári elbocsátások, és az ellen, hogy a vagyonügynökség nem áldoz a dolgozók átképzésére. A mai nappal a Sachsenring Kft. 4100 munkását tették ki az utcára.
Herbert Wagner, Drezda CDU-párti főpolgármestere Bonnból hozatott magának szóvivőt. Dr. Ulrich Höver (jó ideig gyakorló újságíró volt) szerfölött magabiztosan próbálja kezelni a külföldi tudósítót; a gondokra irányuló kérdést szinte lesöpri, hogy helyet teremtsen a főnöke beszámolójából idézett eredményeknek. Nevezetesen: a legutóbbi időszakban 800 építési engedélyt adott ki a város. A többi között a háborúban rommá bombázott szász királyi kastély újjáépítésére. Készül a világkereskedelmi és jó néhány bevásárlóközpont, több száz lakásos negyed. Folytatódik a drezdai Váci utca, a Prager Straße beépítése. Piac, még több üzemanyagtöltő állomás, autószerelő-szakiskola is lesz. És ami a legfontosabb: újra gyártanak előbb részegységeket, majd repülőgépet is Drezdában.
Négyzetméterenként 22 ezer márka
Az idegenforgalom föllendítésére egyelőre 600 ággyal bővítik a szállodai kapacitást. Miközben a csillagokig nőnek Drezdában az ingatlanárak – a városközpontban 22 ezer márkát is fizetnek egy négyzetméterért! –, a telekkönyvi hivatal belefullad a munkába. Máris negyvenezer kártérítési igényt adtak be az egykori tulajdonosok. Mindaddig, amíg a tulajdonviszonyok nem rendeződnek, a vállalkozóknak, befektetni szándékozóknak nem tudnak területet fölkínálni, eladni. Rendezetlen például a nácik által bekebelezett egykori zsidótulajdonok ügye is.
A drezdai városházán is megkérdeztem: mi maradt a szelíd forradalomból itt, a fellegvárban, ahol a nem kis politikai és taktikai érzékkel megáldott főpolgármester-előd, Berghofer (Bergacsovként emlegették az Elba-parti városban) az elsők között ült le tárgyalni az ellenzékkel. Főnöke érdemeit kiemelvén dr. Höver hangoztatta, hogy a mostani főpolgármester, Wagner úr volt az, aki Berghoferrel szemben, az ellenzéki Húszak szószólója volt. Az ő tekintélye kisugárzik a városi képviselő-testület munkájára, összefogja az egykori ellenzékieket, és ez jótékony hatással van az új társadalom építésére.
Berghofert viszont, aki napjainkban egy svábországi nagy cég képviselője, választási csalás gyanújával bíróság elé akarják idézni. Ó, te hálás utókor!»
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
