(Szerző: Németh Péter / Hírklikk) „Nem baj, ha elfelejtenek. Olyan szép életpályám volt, és olyan nyugodt életem van, a gyerekeim nagyszerűek… Esküszöm, hogy nincs bennem semmi hiányérzet. Legfeljebb az, hogy mennyi tehetség megy gajra, micsoda középszerűség üli torát. Az újságírásban is ugyanezt érzem…” (A nyitó kép forrása: fidelio.hu)
Ezt nyilatkozta a többi között, Verebes István Jászai-díjas rendező, színész, író a Hírklikknek. Azt is elmondta: a két évvel ezelőtti, színházi világról szóló könyve után elkészült az új könyv is, de nem tudja, hogy lesz-e, aki ki fogja adni…
– Azt nyilatkoztad egyszer, hogy 45 éves korodra lettél érett férfiember. Most, néhány nappal a 72. születésnapod után mit mondasz magadról?
– Egy eléggé nyugodt, megállapodott, számvetésekkel elbíbelődő, rezignált ember vagyok.
– A számvetéseid miről szólnak? A szakmádról? Az országról?
– Elsősorban a szakmámról, mert az elég nagy bajban van. Ami meg az egész országot illeti, nos abban nem ér meglepetés, legfeljebb annyiban, noha tudtam, hogy mindig lehet rosszabb, azt azonban nem, hogy idáig fogunk eljutni. A színházi érzékem már jelzett a rendszerváltáskor is, hogy a fordulat nem lesz könnyű, mégpedig főként az emberi mentalitások miatt.
– Mire gondolsz?
– Az ellenőrizetlenségre, a hülyeségekre, az infantilizmusra. Én akkoriban a Magyar Rádióban dolgoztam, és ott találkoztam ezekkel a tulajdonságokkal, pedig korábban a Rádió kiváló műhely volt, a kreativitás, a biztonság terepe. Ekkorra azonban minden megváltozott, és én éreztem, hogy innen nekem ki kell menekülnöm, mert az elmebaj elindult ott is. Ezzel együtt azt sem gondoltam, hogy eljutunk odáig, ahol ma tartunk, vagyis a teljes abszurdumig. Minden nap jön valami szürreális történés. Olyanok, amelyek már nem tudnak még megmosolyogtatni, de felháborítani sem. Inkább csak elmenekít. Nézve a politikai műsorokat, valami elképesztő szkepszis és cinizmus van bennem – amit különben megvetek –, de nem tudom másként kitisztítani azt az időt, ami még hátravan nekem. Én, aki a hetvenes évek közepétől minden újságot megvettem, mert muszáj volt tájékozottnak lennem, és ez a reflexem megmaradt, mára oda jutottam, hogy csak az Élet és Irodalmat veszem. Már csak azért is, mert tudok mindent; tudom, mit kérdeznek, mit válaszolnak… A legutolsó keservem az volt, amikor a Fidelitasnak megláttam azt az apák napi köszöntőjét, amelyhez odaírták: apa csak egy van, és Orbán Viktor képét illesztették mellé.
– De ez miért háborított fel téged?
– Mert van itt egy felnövekvő generáció, amelynek egy része nem tudja, hogy mi volt itt az 50-es években. Fogalma nincs róla.
– Biztos vagy ebben? Nem maga a miniszterelnök alakított ki ilyen rendszert?
– Ha így van, akkor is tragikus. Mesélek egy ellenpéldát. Annak idején, amikor még létezett a Mikroszkóp Színpad, a lépcsőn felfelé menve szembejött veled a falon egy kép: Marton Frici igazgató kezet fog Kádár Jánossal, meghajolva jattol. Én, aki akkor ott dolgoztam, térden állva könyörögtem Martonnak, hogy ezt a képet bármelyik színházban ki lehet tenni, de ez egy kabaré, vegye le. Ne legyen ott ez a kép! Mit gondolsz mikor vette ki? Aznap, amikor Kádár János jött megnézni a műsort.
– De akkor volt benne kurázsi…
– Nem. Egyszerűen csak tudta, hogy a Kádár ezt nem szereti. Kádár biztos volt abban, hogy az ő nimbuszát nem erősíti egy ilyen kép. Mellesleg abban is biztos volt, hogy van nimbusza. Mielőtt bárki félreértené: én nagyon untam azt a rendszert, de ha most visszagondolok, az jut eszembe, hogy akkoriban mennyivel szabadabban, nyíltabban beszéltünk. Ráadásul, például a Magyar Rádió vezetője, Hárs István, megvédett bennünket, nem pedig direktívákat írt elő nekünk. Odáig nem juthat el egy ország, hogy ma már egyetlen kabaré sem működik Budapesten. 1938-ban harminckét kabaré volt a fővárosban, mindenféle. Most nincs egyetlen olyan színház sem, amely ezt a hagyományt megőrizné, pedig kabaré még az ötvenes években is létezett.
