Építeni akar és nem ész nélkül rombolni – mondja Vidnyánszky Attila, aztán váratlanul hozzáteszi, de ha ő az akadály, akár visszalép. Ne legyenek illúzióink, megtévesztő, színpadias fordulat, az intrikus áldozatként tetszeleg.
Vidnyánszky Attila ezúttal a Demokratában siránkozik, „ő csak jót akar, csak jót hozna a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek”. Ki tudja, miért nem hisznek neki! Talán ott a kaposvári példa, meg színházi emberekről van szó, őket nem egyszerű megtéveszteni, ismerik a teátrumi fordulatokat, ahogy a magát jóságosnak álcázó rosszlélek elfogadtatja magát, hogy aztán mosolygó arccal törjön azokra, akik befogadták.
Tehát tovább a panaszkodó hang, az egyetemen senki nem akar tárgyalni vele, be sem engedik a házba. Miről beszél? Tárgyalni? Ilyen gyorsan elfelejtette, hogy a nyár annak jegyében telt, az egyetemiek kérték a fenntartót, ne erőltessék át két hónap alatt az alapítványi átalakulást, mondják el, mit terveznek, hogyan képzelik a modellváltást. Hogy az egyetemiek a minisztérium kívánságára megfogalmazták, időben eljuttatták az alapító okiratot, amelyre tán rá sem pillantott senki, viszont Vidnyánszky aláírt – vajh’ milyen felhatalmazással! – egy másikat, amely megfosztotta a szenátust minden jogkörétől ezzel sárba tiporva az egyetemi autonómiát. Majd mellesleg bejelentették, van ám kuratóriuma az alapítványnak, élén Vidnyánszky Attilával.
A válasz erre aligha lehetett más, mint a szenátus lemondása, majd az egyetemfoglalás. Meg az a nagy hazai és nemzetközi művész szolidaritás, amely kíséri az eseményeket. Az egyetemiek mellett megszólalók rangos alkotók, színháziak, vagy filmesek, színészek, rendezők, zenészek, képzőművészek, ezen az egyetemen végzettek, vagy olyanok, akik másutt, itthon és a világ különböző tájain szereztek diplomát. Persze van néhány zajos sértett is, aki ebben a pillanatban érzi úgy, eljött az ideje, hogy fölemlegesse, vélt főiskolai sérelmeit, olyasfajta „tragédiát”, hogy a Balettintézetből Pécsre kellett szerződni (Eck Imre csúcson lévő Pécsi Balettjéhez!), előrángasson, és szövegkörnyezetéből kiemeljen húsz évvel ezelőtti nyilatkozatokat, kinyilvánítsa „hetero, fehér és Istenhívő” létét.
Mindeközben az egyetemen létrehozott „tanköztársaságban” megkezdődött a tanév, rangos művészek, nemcsak az egyetem oktatói, állnak őrt az épületnél.
Érzékelhetően nagy a zavar a másik oldalon. Látszik, erre a higgadt, nyugodt, nagyon határozott és elszánt ellenállásra nem számítottak. A minisztériumiak, legyen szó az EMMI-ről, az Innovációs és Technológia Minisztériumról, vagy épp a Miniszterelnökségről, egymásra mutogatnak. Nem az ő dolguk. Ez alapítványi hatáskör. Látszik nincs forgatókönyv. A kiszivárgott hírek szerint a Magyar Teátrumi Társaság is képtelen volt kinyomni magából egy nyilatkozatot, állítólag maga Vidnyánszky mondta, hogy nem jó, ne bocsássák szavazásra. Olyan satnya írásmű volt? Vagy retteg? Hithű csapata sem szavazta volna meg?
Tehát azt mondja, ha csak ő az akadály (nem akarja tudni, hogy nemcsak ő, az egész kuratórium illegitim, nem vezéráldozatra van szükség!), nem ragaszkodik a székhez. Nem az a típus – teszi hozzá. Mondhatnánk erre azt, nem gondolja komolyan, csak tetszeleg a mártírszerepben, hiszen magyarországi pályafutása épp az ellenkezőjét mutatja. Eddig semmi sem volt elég. Dehát, úgy látszik, aki belekóstolt a hatalomba, nem tud szabadulni tőle. És az sem zavarja, mert valószínűleg nem veszi észre, hogy a politikai dörgölődzés milyen rosszat tett művészetének, hogy már rég nem az a tiszta, költői színházat álmodó rendező, aki Beregszászról megérkezett. Aki ma nézi előadásait, aligha tudja elképzelni, mit láttak benne azok a művésztársak, akik felkarolták, támogatták őt személyesen és a beregszászi Illyés Gyula Színháza meg színészeit. Mint ahogy valószínűleg azt sem veszi észre, hogy hatalma nem igazi hatalom. Ő is csak egy játékszer a hatalom kezében, akit kénye-kedve szerint használ, aztán ha nincs szüksége rá, eldob. És most már kezd kényelmetlenné válni. Nem ért el gyors sikert, sőt semmilyen sikert, nem megy egyről a kettőre, hatalmi presztízsveszteség nélkül kivonni is nehéz a forgalomból. Mit tegyenek vele? Mit fognak tenni vele?
De ez csak Vidnyánszky személyes problémája. Vele majd lesz valami. Használják, eldobják, talpra tud állni, vagy nem. Sokkal fontosabb, amire Schilling Árpád figyelmeztet: „A cél az SZFE függetlensége, az egyetemi autonómia védelme. A kuratórium maga illegitim! Attila csak egy eszköz volt. Most jöhet valami/valaki egészen brutális. Készüljetek!”