Tamási Áron (1897–1966) író, színműíró egyszerre ismert és ismeretlen a mai irodalmi közéletben. Mindenekelőtt az Ábel-trilógia az, ami ma is közkedveltté teszi, s néha fel-feltűnik a színpadokon a Tündöklő Jeromos, az Énekes madár is, de azért munkássága nincs benne igazán az ismereteinkben. Hogy mennyire kezelik, vagy nem kezelik őt értékén, ennek bizonyára számos politikai, történelmi és egyéb oka van, én a látottak alapján csak azt tudom megállapítani, hogy nem mind arany, ami fénylik, mert a Vitéz lélek egy bizonyára jó szándékú, de sajnos közepesen gyengécske színdarab, ráadásul kevéssé dicsérhető előadásban.
Hogy milyennek álmodta Tamási Áron a színházat, s milyen a Tamási-színművek sorsa a háború után, arról Z. Szalai Sándor tanulmányaiban lehet olvasni, az író színjátékait 1987-ben, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelentetett két kötetben.
„A színpadon sem kívánt más, mint a «székelység emberi követe» lenni. Később, mint «a nemzetnevelés tiszteletreméltó helye» érdekelte őt a színház” – szól a találó megállapítás. „Színházi követsége eleinte nem sok sikerrel járt, sőt rosszul fizetett. Igaz, volt olyan időszak, 1939 tavaszától 1942 őszéig, amikor évről évre új színművét mutatta be a budapesti Nemzeti Színház –, nem számítva az egyéb előadásokat. A közönség és a kritika azonban a dicséret és a fanyalgás vegyes felhangjaival fogadta Tamási drámáit, s nemegyszer értetlenséggel nézte azokat. … Tamási drámái kétségtelenül más megközelítést igényelnek, mint ahogy a dramaturgia klasszikus szabályainak ismeretéből következnének.”
A Vitéz lélek című „komoly játék” az újrakezdés szorongató körülményeit jeleníti meg. Az 1940 végére befejezett és 1941 januárjában, Budapesten bemutatott dráma több rétegből gyúródott össze, közöttük szoros eszmei kapcsolat áll fenn. Az alap a Himnusz egy szamárral (1928) című elbeszélés, valamint a Ragyog egy csillag című Jégtörő-regény néhány epizódja. Történelmi távlatul a Monarchia összeomlásának élménye, illetve Észak-Erdély visszacsatolása után a társadalmi átalakulás föl-fölcsillanó reménye szolgált. Hozzátehetjük: a mai bemutatóhoz pedig a rendszerváltozás utáni magyar társadalomnak a politikai és vallási polarizációja és jobbra tolódása adja meg az aktuálisan időzített ideológiai felhangokat, és a sikert bizonyos keresztény-nemzeti szellemiségre fogékony nézői rétegek körében.
A Vitéz lélekben Tamási a hit erejére épít. Főhőse, Balla Péter (Trill Zsolt) hét év után hazatérve a háborúból és hadifogságból azzal szembesül, hogy anyagilag elveszett mindene, még régi szerelme, Rozáli (Tenki Réka / Trokán Nóra) is elhagyta és férjhez ment barátjukhoz, Kristófhoz (Tóth László). Péter a két keze meg egy szerzett szamár erejével, és nagy-nagy hittel akar nekilátni egzisztenciája újjáteremtéséhez. Csakhogy épp a székelyek által (érthetetlenül) megvetett, látni se bírt jámbor állat okán váratlan ellenállásba ütközik: mindenki elkezd beleszólni az ő életébe. A falu elöljárói: Csorba bíró (Varga József) és a félnótás Büllents albíró (Újvári Zoltán) hatalmi szóval Rozáli és Kristóf rábeszéléssel akarják kierőszakolni, hogy adjon túl a szamáron; Kristóf, mint újdonsült gépész a mezőgazdasági gépek előbbre valóságát is hirdeti. Ráadásul még a gyerekek is csúfolódó rigmusokat faragnak róla. Csak a szomszéd Sára néni (Nagy Anna) és férje, Nikita (Reviczky Gábor) segítik valamennyire, de ők is mindenáron feleséget akarnak neki kommendálni a gazdag vénleány, Panna (Tóth Auguszta) személyében, akinek már nagyon viszket a férfihiány. Péter azonban hajthatatlan, és rendületlenül hisz abban, hogy „én ezzel a szamárral felépítem, amit a gépekkel lerombolt az ember! Ott kezdem legalól, ahol egy vesztett embernek s egy vesztes nemzetnek mindig kezdeni kell. Kicsiből, alázatosan és hittel. Isten és a föld között indultam el, s ott megyek egyenesen végig; s majd amikor megállok, azt fogják mondani nekem: mivel hittél és meg nem tántorodtál, te vagy az ember s a magyar!”
Aztán beállít hozzá Pakot Ambrus, egy szomszéd falubeli ismeretlen ember (Mécs Károly), aki valamiféle közös lelki harmóniát sejtve Péterrel, lánya, Ida férjéül szánja őt, s még hozományt is hoz.
Csakhogy Ida kisgyermekként meghalt, s most a lelkét kéne Péternek tovább éltetnie, sosem ismert feleségeként, mert „akit szeretünk, az létezik akkor is, ha meghalt”. A fiú rááll a különös kapcsolatra és meghirdeti a test háborúja után a lélek keresztes háborúját.
Butyka Lázár (Horváth Lajos Ottó), a vallásos és mindig szekercével csapkodó ács kapja a megbízást, hogy Ambrus pénzén megépítse Péter új házát. Persze a lányával, Borókával (Martinovics Dorina) kettesben élő özvegyembert is szeretné a pletykás Panna férjéül elcsábítani, tőle tudja meg Lázár, hogy Péter az ő lányát készül elvenni. Boróka, akit apja távol tart minden nadrágos embertől, örülne is ennek, de Lázárt majd megüti a guta, pedig Péter még színt se vallott, Panna pedig a szamár megmérgezését tervezgeti. Péter megvallja Borókának, hogy beleszeretett, miközben Ida is ott van a szívében. Miként van lélek és test, ég és föld, Ida és Boróka jól kiegészítenék egymást a lelkében – mondja ki bölcselkedéseinek végső következtetését, amit a lány szerelmesen bár, de öntudatosan elutasít. Péter Lázárral is összecsap a lányért, de Nikitáék szétválasztják a verekedőket, s közben kiderül, hogy eltűnt a szamár, meg kell keresni. Boróka elhatározza, hogy a maga módján ő is harcba száll a fiúért.
A harmadik felvonásban aztán, miközben Péter új házának avatójára készülnek, elérkezik a dolgok rövidre zárásának ideje. Fény derül Lázár és Boróka titkára, Kristóf is belátja, hogy nem volt igaza, megkapják Pétertől az időközben előkerült szamarat és készülhetnek a két fiatal lakodalmára.
Aki színházismerő szemmel végignézi a színdarabot, egyre inkább zavarba jön. Miközben egyfelől megragadja Tamási költői prózájának lírája, szembetűnik a darab – legalább is az európai színházi dramaturgiáktól eltérő – esetlegessége, valláserkölcsi példázat jellege, mindezt egy sajátos népcsoport, a székelyek stílusában. Az nyilvánvaló, hogy a szóban forgó szamár sokkal inkább valamiféle jelkép, semmint az építési anyagok hordozója – talán Jézus jeruzsálemi bevonulására utalva -, jelképi a halott mátka is, az életen túlra vetett hité, de hogy mire való Balla Péter „szent együgyű” vállalása, hogy akár népével szembefordulva is így tegyen hitet és példát a meggyőződéséről, az már nekem rejtély.
Lehet, hogy székelynek kéne születni ahhoz, hogy a darab igazi filozófiáját, s benne Tamási szerzői érdemeit jobban felismerjem, de én leginkább csak egy egyre zavarosabb krimivé váló, hitfilozófiára építkező színpadi játék meglehetősen unalmas és tempótlan előadását láttam. Hiába, no, én budapesti értelmiségi vagyok, s nem abból a fajtából, akinek ha isten vagy a nemzet neve elhangzik, megszépül és értékessé válik az is, ami egyébként gyengécske valami. Vigasztal persze, hogy angollá sem kellene lennem, hogy Shakespeare és Shaw, németté sem, hogy Schiller és Brecht, franciává sem, hogy Molière, vagy Sartre, orosszá sem, hogy Gogol, vagy Csehov műveit megértsem és élvezni tudjam.
Nekem Tamási ott felfénylik, ahol az öreg Ambrus halott lányának emlékét hagyományozza át Balla Péterre, de ott rettenetesen ellaposodik, ahol, mint egy rossz horror krimiben, vagy egy 19. századi olasz vígoperában az apa valamiféle beteg pedofíliával vet szemet a gyerekre, cserél el élőt és holtat, ahol egy szerencsétlenség filozófiai alapot teremt arra, hogy megtagadjuk a gépek hasznát egy gyengécske vallási példázatért, és így tovább. Már magát a kiindulást sem értem: Balla Péter szamarát miért támadja olyan felháborodott dühvel a székelység, miért nem mindegy nekik, hogy a másik ember mivel képzeli el a maga jövőjének kezdését? Amiképp főhősünk is kezdhetné az újjáépítést akár egy rossz lóval is, de nem, mert a szerzőnek „üzenete” van ezzel a hit, a nép és a nemzet dolgában.
Középszinten gyenge a darab abból a szempontból is, hogy míg a hagyományos drámai hősök egy katartikus megtisztulási folyamaton, fejlődéstörténeten mennek át, Balla Péter épp hogy statikusan ragaszkodik a maga eszméjéhez és állapotához, és a többiekben sincs semmi jellemfejlődés. Azért nevezem őt szent együgyűnek, mert szemét leginkább csak a spirituális hitére emelve ragaszkodik valamihez, amit senki se kíván tőle, mint holmi hitvédelmező történelmi tandráma hőse.
Tamási nem tudja elhitetni velünk, hogy főszereplője miért volna erkölcsi, vagy bármiféle fölényben azzal a közösséggel szemben, ahol gyarló emberek cukkolják egymás házastársakként, pletykálkodnak és hiányzik nekik a testi szerelem, ahol más gép vásárlásával próbál meg ugyanúgy egyről a kettőre jutni, mint ő a szamarával. Balla Péter nem több, nem kevesebb, csak más. Ez a darab nem akar népszínmű lenni, – szerencsére nem is fakadnak benne dalra –, de a hitéve együtt sem több, mint jelképekkel megtűzdelt népi életkép. Nem mese és nem realitás, hanem ezek kevercse. „A színésznek valóvá kell árnyalnia a mesét, mesévé tágítani a napi valóságot” – írja Z. Szalai Sándor. Jelkép tehát a kereszttel megjelölt szamár, de a lelki szerelem is, ami Ida síron túli alakjához kötődik, de már a realitás felé mutat a szinte szerzetesi alázatú lelki fogadalom. Égi jel, figyelmeztetés a szamár eltűnése is, és valamiféle misztikus szerzői deus ex machina a mennyei és földi lány azonosságának „égi jutalma”. Ezzel kell a nézőnek dramaturgiailag azonosulnia.
Hogy ez a 21. századi, hazai közönségnek nem egyformán fogadható be, abban benne van az is, hogy Tamási székely humora, képes nyelvi kifejezésvilága áthatja az egész művet, de nevetésre leginkább csak a népszínműi vaskosságok, profán házastársi évődő kiszólások fakasztják az embert. Idegesítő a gyerekek állandó csúfolódó rigmusolása is, aminek elméletileg humorosnak kéne lennie, de nem az.
Szász Zsolt dramaturg nagyon kevéssé nyúlt Tamásihoz, lényegében mindössze a Cigány és Büllents alakját vonta egybe, amúgy Vidnyánszky Attila az eredeti szöveget és koncepciót játszatja végig, amelynek „nemzeti üzenetét” már érintettem, és amelynek képi megfogalmazódása a már-már templommá változó, orgonásan megkeresztelt falusi ház kifehéredett szertartásosságában csúcsosodik ki.
Mintha mindössze ezért kellett volna most bemutatni ezt a drámát, amely az átformált Nemzeti Színház keresztény népnemzeti funkcióváltását kívánja didaktikusan jelképezni azok számára, akik ezt eddig hiányolták belőle. A deklaráció szintjén ez be is jött, ám általánosabb, mélyebb értékek, vagy háborús katarzis nélkül.
Könczei Árpád eklektikus dzsesszestől a népi és más elemekig ívelő zenéi tulajdonképp tetszettek, Olekszandr Bilozub primitív szimbolikájú, forgácsaiktól egyre inkább megtisztuló fagerenda díszletei is tetszettek volna, ha a rendező és színészei tisztázták volna, hol van a kint és hol a bent, hol van az ajtó és hol a tömör házfal.
A látott előadásban engem az is zavart, hogy szinte minden alakításban papírmasé „műparasztokat” láttam. Egykor Páger Antal, Bihari József vagy Agárdi Gábor olyan hiteles népi alakokat állított színpadra, hogy öröm volt nézni, Reviczky Gábor, Mécs Károly, Nagy Anna, Tóth Auguszta hiába jeles színész, nem tudta hiteles népivé tenni a játszott figurát, sőt a nők giccses túljátszottsága már-már paródiát csinált az egészből. Hiába, a szmokingot és a bocskort viselni egyaránt meg kell tanulnia annak, aki minden karakterben nagyot akar formálni! Egyedül talán Trill Zsolt (a néhai Sós Imrére emlékeztető) szerepfelfogásában és Martinovics Dorina játékában éreztem azt a tiszta, falusi egyszerűséget, amely kellően hozza e jellemeknek a lényegét.
Szóval ma van egy kisebb közönségréteg, amelyik fogékony Tamási elfogult székelykedéseire (és bármire, ami erdélyi), és van egy talán tágasabb színházjáró réteg, amelyik ha megnézi is, hiányérzettel, nagy élmény nélkül megy haza az előadásról, miként én is tettem, mert ez bizony még kevés nekünk a jó színházhoz, miként az isten állandó emlegetése is legfeljebb csak a templomi szertartáshoz elég.
