Szomorú, hogy Nemes László nem élhette meg a századikat (Budapest, 1920. május 29. – 2018. február 20.) Ha megérte volna, akkor ünnepelhetnénk, ő meg anekdotázna – hálásan, derűsen. (A nyitó képen: Nemes László 1991-ben a budapesti brit nagykövetségen a katonai attasétól háborús kitüntetéseket vesz át; mellette a felesége, Fehér Klára; forrás: https://www.szombat.org.)
De 98 évesen elment közülünk. Így tisztelettel és szeretettel emlékezünk rá, az íróra, műfordítóra, újságíróra – az emberre.
Kilencvenöt esztendősen, amikor születésnapi ünnepségén mélységesen meghatódva átvette a Radnóti Miklós Antifasiszta Díjat, Albert Schweitzert idézte: „Embernek lenni nehéz, de másnak lenni nem érdemes”. – Hinnem kellett neki, amikor azt mondta, úgy érzi, ez hosszú életének legfontosabb elismerése.
Tiszteljük Nemes Lászlóban – a magyar Stefan Heymet! Ritkán jut eszünkbe: Heym (1913–2001), a 20. századi német irodalom kiemelkedő alakja, politikai emigránsként, mint amerikai katona részese volt a normandiai partraszállásnak. Történetesen egy másik íróhíresség, a magyar származású Hans Habe (1911–77) – eredeti nevén: Békessy János – parancsnoksága alatt, a Ritchie Boys nevű, pszichológiai hadviseléssel foglalkozó egység tagjaként. A fiatal Nemes László pedig ugyancsak emigráns magyar–angol katonaként Afrikában 1941–től a brit hadseregben szolgált a Közel-Keleten (Szíria, Libanon, Egyiptom, Észak-Afrika), majd Olaszországban harcolt a náci szörnyeteg ellen. Aztán mindkettő – Stefan Heym és Nemes László is – hazatért európai szülőhazájába, hogy tollal szolgáljon otthon, itthon. És: nem akármilyen emberként…
Megtiszteltetés volt, hogy „mindhalálig” feleségével és szerzőtársával, az egyik Óperenciás tengertől a másikig népszerű, 1996-ban elhunyt Fehér Klárával együtt Nemes László barátként kezelte a családomat, s különösképpen az, ahogyan szerette a gyerekeimet. Azt pedig életem szép emlékei között tárolom, hogy gyakran lehettem ott, amikor fiatalabbként, majd már „Nemes Laci bácsiként” is – szeretett, tudott örülni…
Nemes László, túl a kilencvenen „Kinek szurkoljunk?” címmel még regényt írt – a sokadikat. Azért, mert – ő mondta akkor – vannak reményei, van önbizalma, van hite, el tud ámulni a csillagok örökkévalóságán, a dolgok szépségén. S akkor is Schweitzerre hivatkozott: „A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota. Az akarat és a képzelőerő, az érzelem intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon. Csak az öregedik meg, aki lemond a reményeiről.”
Tekintsük ezt a ma minden nemzedékének szóló érvényes üzeneteként, a jövőért szurkolva!