„Vogtlandban sok minden másként van, mint az NDK-ban ál­talában. A Türingia és az Érchegység közé beékelődött „vár­urak földje” (tehát a Vogtland) megkapóan változatos, már-már alpesi tájék. Várak és várromok, kastélyok, gyógyfürdők, szanatóriumok; ősi városházák a romantikus városkákban. Itt van az ország „zenesarka” is: Klingenthalban évszázadokra tekint vissza a német fúvóshangszer-készítés hagyománya. A tősgyöke­res vogtok is különböznek az átlag németektől: nyíltszívű, könnyen és gyorsan barátkozó népek élnek ezen a tájon. És persze hagyományosan szorgalmas, mindig tevő emberek, akik legtöbb­ször munkával pihennek. Olyanok, mint a csipkéjéről világhírű Plauenben élő barátom, Joachim Mensdorf mérnök és családja…”

Ekként kezdődött a Magyar Hírlap 1989. január 22-i mellékletében megjelent riportom; örömmel írtam és tettem közzé, annál is inkább, mert viszonylag ritkán adódott lehetőség valami „nem vonalasat” írni az annak idején meglehetősen keményvonalas országról.

Haltestelle Joachimsgarten. „Joákim kertje”, megálló még sincs rajta a mintegy 90 ezer lakosú város legújabb térképén sem, holott van ilyen: Mensdorfék hétvégi telkén. Ráadásul ott nem az utas vár a villamosra, hanem fordítva. Egyszerre kettő is van a megállóban! Magán-villamosok és a megálló is az.

A házikó oldalán a nagy, kerek óra majd’ nyolc évtizede mutatja a pontos időt. A közvilágítást szolgáló, a századfordulón készült két gázlámpás ma már villamos árammal működik, de a hangulata a régi. Ursula, Joachim felesége közben tálcán utánunk hozza az ilyenkor, délután elmaradhatatlan kávét és süteményt, Carsten fiuk is megérkezik a munkából.

Most már biztos, hogy pontos tájékoztatást kaphat a krónikás a kertben álló villamosokról, mivel mindhármójuknak része volt e két pompás motorkocsi idejövetelében.

  • Hol kapható valódi villa­mos nálatok?

– A közlekedési vállalatnál, ha elég meggyőzően beszélsz, és megígéred: felújítod a kiszol­gált jószágokat. A mieink, a 42-es például 1912-ban, a 48-as pedig 1926-ban készültek. Igaz, a háborúban mindkettő meg­sérült (a város is háromnegyed részt elpusztult), de némi javítás után 1968-ig, illetve 1972-ig járta a plaueni utcákat.

Ide hozni sem lehetett egyszerű feladat, hát még az az eredeti állapotába helyreállítani a két műszaki műemléket!

– A városból idáig 17 kilométeres út vezet, egyebek között a Pöhl völgyzárógátján át.

Nem kell nagy fantázia a másfél évtizeddel ezelőtti izgalmak elképzeléséhez: kék fényes rendőrautók között, óránként három kilométeres sebességgel „robogtunk” idáig. Előtte hetekig alapoztuk, építettük a 40 méter hosszú sínpályát a kertben. Amikor a szomszédainknak megmutattuk a szerzeményeinket, lemondóan intettek: itt eszi meg a rozsda mind a kettőt.

  • …majdnem nekik lett igazuk – mondja Ursula –, mert bizony ócskavasként kezelték őket a remíz holtvágányán is. Hónapokon át mást sem csináltunk, mint égettük-kapartuk a többszörös festékréteget, csiszoltuk, fényesítettük a pompás sárgaréz kallantyúkat. Joachim közben beszerezte a kocsik még föllelhető összes eredeti képét, műszaki rajzát és leírását, hogy majd valóban eredetinek tessék minden részlet.
  • Van-e valami technikai különlegességük ezeknek a matuzsálemeknek?
  • Koruk műszaki kultúrájának egyedi darabjai; mindkettő a MAN-gyárban készült, 600 volt egyenárammal működő, két-két 42, illetve 46 lóerős motorral.
  • Ezeregy szakmát kell ismernie annak, aki egy öreg villamos megfiatalítására vállalkozik. Gépész- és villamosmérnöknek, de legalább technikusnak, festőnek, lakatosnak éppúgy illik lenni, mint mondjuk asztalosnak. Hol tanultad ki geodétaként mindezt?
  • Könyvből és úgy, hogy a helyszínen, a közlekedési vállalat javítóműhelyében megpróbáltam ellesni a szakmai fogásokat.
  • Kiskoromtól én is mindig apámmal tartottam – mondja Carsten. – Ott lábatlankodtam a felnőttek között, hogy a hasznomat vegyék. Most is a közlekedési vállalatnál dolgozom, villamos felsővezeték-szerelő vagyok.
  • Ezért nincs még az itteni kerti villamosoknak felső vezetéke! – élcelődik Joachim, aztán rögtön hozzá is teszi: – Milliókba kerülne a felsővezeték kiépítése a telekig.
  • Ha már a pénzt említed: mennyit költöttetek eddig a villamosokra?
  • Legalább két Wartburg árát – véli Ursula.
  • Megérte?
  • Igen; a kocsira ugyanis tíz-tizenkét évet kell várni. Két autó mintegy huszonöt év. Nekünk viszont fele annyi idő alatt lett két villamosunk. És közben egy percig sem unatkoztunk itt, a szabadban, jó levegőn voltunk, mindhárman együtt, sokszor jó barátok, ismerősök is kijöttek segíteni.
  • Ha már ezekkel a villamosokkal nem lehet is kirándulni, gondolom, a városiakkal szívesen döcögtök…
  • A papa rendszeresen vezet is villamost, részben ünnepek előtt a mieinkhez hasonló múzeumi példányokat, részben pedig a városi forgalomban közlekedő új kocsikat.
  • Van-e gyakorlati, netán tudományos haszna is ennek a nem mindennapi hobbinak?
  • Az ország egyik legnépesebb társadalmi egyesülete a Német Vasútmodellező Szövetség, amelyben külön szakosztály foglalkozik a városi közlekedéssel. Ennek tagjaként rendszeresen írok tudományos igényű cikkeket, kutatok itthon és külföldön – a többi között sok szakmai segítséget kaptam a Budapesti Közlekedési Múzeumtól is …Otthon csinos szakkönyvtáram és archívumom van: tízezernél több fénykép a világ villamosairól, színes diafelvételek, keskenyfilmek, rajzok tömkelege.
  • Mindez persze Joachim és Carsten öröme, viszont az én egyre növekvő gondom – szól közbe Ursula –, ugyanis mind nehezebb helyet találni a lakásban a dobozoknak, a dossziéknak és könyveknek, egyre bonyolultabb művelet a takarítás.
  • Szívesen csinálod – mond­ják egyszerre a férfiak –, ne is tagadd!
  •  Hát persze, két ilyen megszállott mellé kell egy harmadik is…
  • („Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)