Ha jól emlékszem, a Magyar Hírlap vasárnapi 13. oldalára különösen szívesen írtunk – írtak a kollégák – egykoron, amikor még a nemzetközi sajtófigyelők listáján is szerepelt a valamikori kormány félhivatalos orgánuma. Ki-ki érdeklődési körének megfelelő, másutt „el nem sózható”, hivatalos utazások, kiküldetések időtálló, egyedi témájú, nem túl hosszú, általában egyhasábos színeseket követett el, olyanokat, amilyeneket a lap olvasói is szívesen fogadtak. Ott jelent meg csaknem négy és fél évtizeddel ezelőtt, 1980. február 10-én ez is:

«Trieszt fölött néhány kilométerrel. Opicina és Trebiciano falucskák között, a jugoszláv határ felé vezető út közvetlen közelében, robogó gépkocsiból láthatatlanul, bokrok és cserjék által eltakarva húzódik meg egy nem mindennapi látványosság, a Museo della guerra. Azaz: a háború múzeuma.

Kísérteties térség ez; tengeralattjárótól a „Duce”, azaz Benito Mussolini olasz fasiszta vezető páncélvonatáig jóformán minden megtalálható itt, amit a múlt háborúkban pusztításra használtak.

Látható itt a német Wehrmacht hosszú csövű ágyúja a második világháború éveiből, mellette az első világháborúban használt páncélozott löveg, olasz gyártmány – küllős kerekű, vontatórúdja fából van. Évtizedek óta rozsdásodnak ebben a szabadtéri múzeumban az öreg harci alkalmatosságok. Carlo Merluzzi, a mindenes, restaurátor és „teremőr” kilátástalan harcot folytat az enyészettel. Nem használ már sem a kocogtató kalapács, sem a dörzspapír, sem a festék; a rozsda mindig csak előbúvik.

Sokszor megkérdezték az út menti vendégfogadó, az apró trattoria tulajdonosát: ki gyűjtötte össze a sok háborús kacatot? A beszédes vendéglős, Giancarlo Fermi olyankor mindig elmondja, hogy élt a környéken egy tanár, Diego de Henriquez, akinek életre szóló álma és vágya volt, hogy minden olyan harci eszközt, amihez hozzáfért, megvegyen és idehozzon. Mert – miként a bogaras öregúr gyakran hangoztatta – nála már senkinek sem árthatnak a páncélosok, puskák, pisztolyok, ágyúk, a ládaszám glédában álló muníció. Igaz – szokta mondani a trattoria gazdája –, évtizedekig nem tudott kiigazodni Henriquezen: bolondnak azért mégsem merné tartani, mert mindig nagy élmény volt számára a professore-t hallgatni, azt az embert, aki még a „halhatatlanság titkát” ismerte.

Húst sosem evett – kesereg vendégeinek a fehér kötényes Fenni –, csupán spagettit és egy kevéske vörös bort kért hozzá. Talán így spórolt újabb fegyverek vásárlására. Ami igaz, az igaz: az évszázad leglátványosabb katonai magán eszköztárát Diego de Henriquez mondhatta magáénak. Ez a huszadik századi Don Quijote, a bogaras világjobbító nemcsak a Trebiciano melletti mezőségen, hanem a trieszti Via San Maurizio 13. alatt és a város szélén álló düledező pajtában is gyűjtötte, tárolta a háborús relikviákat Henriquez tanár úr képes volt hetekig tartó Odüsszeiát járni, hogy megszerezzen egy első világháborúból való kód-távgépírót, vagy egy kerékpárral egybeépített rádiókészüléket…

Történelmi értékű emlékeket is fölkutatott és megvásárolt: kilométerszám filmszalagokat, eredeti híradófelvételeket különféle ütközetekről:, térképeket, a frontokat ábrázoló vázlatokat; gránátokat, géppisztolyokat, kardokat, bajonetteket. Egy nagy vitrinben az első és a második világháborúból való rádiókészülék-gyűjtemény; hozzáértők szerint majdnem teljes, sok közülük még ma is működne. És rengeteg könyv, följegyzés, emlékirat, levelezés – mind-mind Marsnak birodalmából. És persze legtöbbje rendezetlenül, katalógus nincs róluk.

Az a férfi, (Diego de Henriquez, a képen) akinek eltökélt szándéka volt, hogy „megvásárolja a fegyvereket, és általuk a békét is az emberiségnek”, egy gyenge pillanatában önmagával nem tudta megvívni a csatát. Veszített. Az életét.»