Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy nem csupán az édesipari termékek csomagolásáról van szó! Évtizedekig talán észre sem vettük (jórészt a sokáig bosszantó áruhiány miatt), hogy becsomagolják-e, ha igen, teljesen becsomagolják-e például az élelmiszereket. Eklatáns példa volt még a múlt század nyolcvanas éveinek végén, a kilencvenesek elején is, hogy a félbe vágott kenyeret nem rakták zacskóba, hanem egy tenyérnyi vagy kisebb (úgynevezett) selyempapírt csaptak/biggyesztettek a vágott felületére…(A nyitó képen: az 1964 tavaszán elkészült győri kenyérgyár;a kép forrása: regigyor.hu.) Senki sem ellenőrizte, hogy tiszta-e a vásárló tejeskannája: a huszonöt literes alumíniumkannából kimért tejet fél- vagy egyliteres mérővel öntötték a vevő edényébe. Még a patinás nevén ismert győri Stühmer (stümmerként emlegették a helybéliek) édességboltban is sokáig barna papírzacskóba mérték a valamikori Koestlin / „köszlin” csokiparányát… Ugyanúgy, mintha fél kiló gipszet vásárolt volna a Schima Bandi ötvösművész remekével ékesített festékesboltban…Aztán egyszer csak fölszólalt az ifjú újságíró, hogy ez így még sincs rendjén. Íme az 1964. július 19-i írás:  

«Angol vendéget fogadtam a minap. Kedves, közlékeny, szókimondó mérnökembert.

A vendég nem csupán a gyönyörű fővárost és a páratlanul kellemes Balatont csodálta meg, hanem körülnézett boltjainkban is. Tetszettek neki a magyar áruk. Mint mondotta: szépek, ízlésesek, jó minőségűek, és aránylag olcsók. (Ez utóbbi jelző inkább az élelmiszer-ipari termékeket illeti.) – „Egy baj van csupán – fordította nagyon is komolyra a szót –, mégpedig az, hogy az áruk igazán csak a kirakatokban és a polcokon kelletik magukat. Amint kézbe veszem a csomagolótól a vásároltakat, hát, őszintén szólva, egy kicsit elmegy a kedvem a további vételtől.

Nézd csak – rakodott ki táskájából –, ezt a fogkefét így kaptam kézbe: a blokkba csomagolták. A cipőkefét ebben a barna papirosban nyomták a markomba. És vettem még húsz deka bombont is, szintén barna papírzacskóban. – Ekkorra már kissé felindultan lobogtatta meg a zacskót. – Mindenütt ez a barna papíros, mintha csak üldözne…”

Ami igaz, az igaz: kellemetlen hallani az ilyen megjegyzéseket. Megszívelendő külföldi vendégünk panasza, és éppen ideje lenne változtatnunk a „barna papíron”.

A gondolatsort egy hír indította el bennem. így hangzik: a MONIMPEX Külkereskedelmi Vállalat két évvel ezelőtt egy csomagológépet rendelt Nyugaton a Győri Keksz- és Ostyagyár számára. A gép kekszet csomagol majd. (Kár most azon sopánkodni, hogy két év hosszú idő, és a gép még mindig nincs a gyárban!) Mindebben az az érdekes, hogy végre lesz egy korszerű csomagológépe hazánk egyik legnagyobb élelmiszeripari üzemének. Mert most még fehér köpenyes, baboskendős lányok és asszonyok fürge ujjal csomagolják a Pari-kekszet két- és négydekás csomagocskákba. Így kívánja meg az exportáló cég és a külföldi vevő. Azaz: csupán a súlyra vonatkozik ez a kívánság. Viszont a legügyesebb csomagoló sem tud egy műszakban 26 kilónál többet becsomagolni.

Nemrégiben adtunk hírt arról, hogy nagyon kedvelt a magyar nyalóka Nyugat- Németországban. Azt is kézzel csomagolják. – És a gyár évente ötvenvagonos exportszállításnak tesz eleget. Kifizetődő ez? – ötlik fel a kérdés. Bizony, nem a leggazdaságosabb módszer. Rengeteg ember erejét és idejét köti le a csomagolás, pedig amibe a keksz és a nyalóka kerül, nem más, mint egyszerű, jeltelen celofánpapír.

Ismét csak az angol vendég esete kívánkozik elő. Hozott magával egy tábla csokoládét. Úgy adta a kezembe, ahogy azt neki a boltban (valahol London külvárosában) átnyújtották. A tízdekás tejcsokoládé-tábla rózsaszín szalaggal volt átkötve, modem mintás, kedves figurákkal díszített papírban. Kibontottam. Benne kapott helyet igazából a gyárból kikerült áru, tehát a csomagolt csokoládé. Finom vonalakkal rajzolt alpesi táj, tehenekkel. Cégjelzés aranyozott betűkkel, és a többi felírás. Ezt felszakítva az alumíniumfóliába csomagolt csoki következett. A csokoládé íze egyáltalán nem volt különleges, sőt, a miénk talán még jobb…

Mindezzel nem azt szeretném javasolni, hogy mi is ékesítsük fel a legsilányabb árut is. Nincs szégyellni valónk a minőség dolgában. A csomagolás milyenségében azonban annál inkább. Jobbnál jobb, szebbnél szebb áruink immár világhírnevet szereztek a magyar iparnak, de be kell vallani, nem találtuk meg még mindig a módját az ízléses tálalásnak. (Mondják pedig, hogy a magyaroknak igen jó ízlésük van!)

Pedig mi mindent tudnánk kitalálni, hogy az áru is kellesse-kínálja saját magát! Maradjunk csak a Győri Keksz- és Ostyagyár példájánál. Magyarországon itt gyártják a legtöbb kekszet, és dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy a legjobbat is. Győri specialitás a „speciál”, a töltött ostya. Cukorkák csokifigurák, teasütemények egész regimentjével áraszthatnánk el a világot, ha… Igen, ha megfelelően tálalnánk. Ehhez viszont az kellene, hogy ne egyszerű cellofánba és papírdobozba csomagolják áruinkat a csomagolólányok és -asszonyok, hanem szép, ízléses, minden árucikknek és alkalomnak megfelelő csomagolóanyagba – a nagy teljesítményű csomagológépek. És ha egyszer az ipar megkezdi a „csinos csomagolást”, bizonyára a kereskedelem sem fog mögötte kullogni.»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)