A fiatalabb olvasó talán már nem is emlékszik rá, annak idején milyen feszültséget generált két szomszédország – Csehszlovákia és Magyarország – között a Dunára évtizedekkel korábban közösen tervezett vízlépcső megépítése. Budapest előbb leállította a projekt hazánkra eső, nagymarosi beruházásának a megvalósítását, majd a már megépült főmeder-elzáró dunakiliti létesítmény blokkolásával megakadályozta volna a rendszer felső, bősi (Gabčíkovo) elemének üzembe helyezését. Ám a környezetvédelmi indokokkal magyarázott magyar álláspont megbicsaklott a szlovák fél ellenállásán: Kiliti helyett – a II. világháború végén Csehszlovákiához került – Csúnnál (Čunovo) új mederelzáró létesítmény felépítésével a Dunát átterelték a bősi kész vízlépcső felvízcsatornájába. Az elkeseredett diplomáciai csatározást erőteljes propaganda-kampány kísérte mindkét oldalon, ennek keretében Pozsony mozgósította a sajtót – nemcsak a sajátját, de a válás előtti Csehszlovákiában működő külföldi tudósítókat is. Szerzőnk, a Népszabadság egykori prágai tudósítója 1992 októbere végén a bősi építkezés térségét járta, tapasztalatairól kétrészes sorozatban igyekezett objektív tájékoztatást nyújtani a hazai olvasóknak. Cikkeit a legnagyobb példányszámú napilap november 9-i és 10-i oldalain tanulmányozhatták az érdeklődők… (A nyitó kép forrása: parameter.sk)
Az Öreg-Duna és a csatorna közé zárt falvak lakosságát mostanában inkább az erőműépítők által felvázolt szivárványos jövőkép foglalkoztatja. Üdülőközpontot, strandéletet ígértek ide, a telekárak ennek megfelelően máris szépen kúsznak felfelé. Annak idején, a csatorna helyének kisajátításakor fél koronánál is kevesebbet fizettek a föld négyzetméteréért. A közelmúltban már 20 korona volt az ára, ma pedig – például a Vajka melletti két kavicsbánya tavainál – 200-at is elkérnek. Az emberek szeretnének sikeres vállalkozásokba fogni, ám a jelek szerint még nemigen érlelődött ki a terv mikéntje.
A doborgazi polgármesterrel kigurulunk az Öreg-Dunához – pontosabban ahhoz, ami megmaradt belőle. A gáton túl a fűzfalombok alatt fehérre meszelt szentképtartó tűnik fel: azok emeltették, akiket egykor kiöntött az ár. Nos, ilyen veszély mostanában – legalábbis erről az oldalról – nem leselkedik a doborgaziakra. A bokrok mögül előbukkan az, amiről úgy tudjuk, hogy Európa második legnagyobb folyója. Itt most bő marosnyi vízfolyás maradt belőle, ami a hosszan elterülő kavicsszőnyeg, az egykori meder közepén csordogál. A szintcsökkentést a szemközti meredek köves partoldalon különösen jól le lehet mérni. Az ott már Magyarország…
Ahol a fenék a folyó ingadozása miatt olykor korábban is a felszínre került, ott a kövek közül máris zöld növények dugták ki a fejüket. Beljebb azonban, a víz öröknek hitt egykori birodalmában semmi sem töri meg a kavicssivatagot, csak az édeskés mocsárszag idézi az elmúlást. Hihetetlenül lehangoló, elszomorító élmény!
Feljebb, a túlparton a mederzáró zsilip vasbeton szerkezete magasodik. Ez a dunakiliti vízlépcső, amiről egy szlovák szakértő olyasmit mondott, hogy a korlátoltság műszaki emléke. Az eredeti terv szerint itt lehetett volna szabályozni a felvízcsatorna „hátországát”, a körtvélyesi víztározót. A Bős-Nagymaros elleni magyar felbuzdulás egyik állomása volt, hogy nem helyezték üzembe Kilitit. Pótlására a csehszlovákok megépítették a C-változatot. Öngól? Ha a mi kapunkat nézzük, nagyon úgy fest…
A csatorna által elzárt falvaknak Binder mérnök személyesen ígérte a közeli napokra a szárazföldi összeköttetést Pozsonnyal. A leendő útvonal helyén azonban egyelőre Tátra teherautók kerekei túrják a földet a Duna elzárása, Gútor és Csún irányába haladva. A C-változat töltéseit buldózerek gyalulják, személyautóval lehetetlen a továbbhaladás a holdbéli tájon. Egy beépített medertöltésen korábban Vajkánál át lehetett jutni a csatornán, ám mielőtt a „nagyvíz” megjött, ezt elbontották. Az ide szánt kompot (Pesten készült) még nem tudták átzsilipelni Bősnél, odáig kell visszakanyarodnunk.
Késő délután Pozsonyon keresztül haladva ismerős tájra ér a kocsi: a dunacsúni gátra, ahol Lipták Béla professzor környezetvédői néztek már több ízben farkasszemet az üzemőrséggel. Most is rugóként pattan elő egy „fekete seriff”, de a Binder-féle engedély lehiggasztja. Szabad az út a mederelzárás felé. Óvatosan kerülgetve a félméteres gödröket, pozsonyi újságíró barátommal eljutunk a keresztgátig. Mi tagadás, a tíznapos munkának van foganatja: magas és legalább 30 méter széles töltés rekeszti el a Duna útját, rajta nyugodtan bonyolódik a teherforgalom. Déli oldalán óriási betonkockák között szivárog a víz – a tömböket Magyarországon gyártották. Ugyan kik és mikor adták át vagy el a csehszlovák beruházóknak?
Újabb pisztolytáskás fiú állja utunkat, őt már a „nyílt parancsunk” sem hatja meg, semmi áron nem enged át a gáton a gútori mederzáró zsiliphez. Így csak messziről látni, amint forrva-pezsegve rohan ki falai közül a Duna töredék része, hogy eltaláljon az eredeti mederbe. Visszafelé elhaladunk a Mosoni-Dunát tápláló zsilip mellett, ebből már folyamatosan jön a víz a Szigetköz irányába. Bős körüli szárazföldi kalandozásunk itt véget ért.
A szlovák külügyminisztérium hajókirándulásra hívta meg a hazai és a nemzetközi sajtó képviselőit. A szervezőket az időjárás kegyeibe fogadta: a novemberi köd elszállt, ragyogó napsütésben lobognak a Martin személyhajó tetején a színes zászlócskák. Binder úr munkatársai az erőműről, a csatornáról és a környezeti károk cáfolatáról értekező, továbbá idegenforgalmi prospektusokat osztogatnak a feljárónál. Megjön a beruházásvezető és népes csapata, érkezik Dominik Kocinger, a bős-nagymarosi ügyek csehszlovák kormánybiztosa. Váratlanul feltűnik Jozef Prokeš, a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt volt elnöke; ő sem akar lemaradni a hajóútról, és mint potenciális államfőjelöltnek jól jöhetnek még neki az erőmű tövében készült képek, interjúk.
A Martin kifordul a pozsonyi kikötőből. Elmarad a négytornyú vár és a ferde pilonú kábelhíd sziluettje, jobb és baloldalon ártéri erdők tűnnek fel. „Látják, kérem! – fordul diadalmas-panaszosan Binder mérnök a nyugati tudósítók felé. – Hát ezek azok a pusztuló természeti értékek, amelyekről egyesek oly sokat beszélnek.” Arról nem történik említés, hogy az említett füzesek még a folyó elzárása felett zöldellnek, a gondok lejjebb, a dunacsúni gát alatt kezdődnek. A természetvédelmi szempont a jelek szerint kiemelt helyen szerepel a szlovák propagandatevékenységben. A pozsonyi tévé egyik szerkesztője a felröppenő víziszárnyasok „befogására” utasítja operatőrét, a sajtófőosztály munkatársa pedig a hullámokon üldögélő hattyú látványára hívja fel a magyar tudósítók figyelmét. Az évődésre, hogy nyilván madzaggal kötötték ki a szegény madarat, ő is elneveti magát.
Halad a hajó, elhagyjuk a csúni medergátat, amiből a felduzzasztott vízről nem sok látszik. Mindkét oldalon a felvízcsatorna aszfalttal borított sötétszürke falai követik utunkat. Az egyhangúságot a szlovák házigazdák szakszerű magyarázatai törik meg, illetve szívélyes kínálgatásuk enyhíti: hidegtálakra, pompás tortákra, sörre, borovicskára, Gorbacsov-vodkára invitálják a vendégeket. A tervező vállalat és a Binder-titkárság hölgyei elegánsan, új frizurával jöttek el a hajóútra, megjelenésükkel is emelni szándékozva „a pillanat” ünnepélyességét.
A pillanat kissé késik, elhúzódik a beállás a jobb oldali zsilipbe (a baloldalit, ahol a műszaki gikszer sejthető, messze elkerüli a Martin). A kamra körül munkaruhás emberek támasztják a korlátot, a nap nekik is különleges, bár nyilván ők tudják a legjobban, milyen messze még az építés vége. Július Binder szerint az Európai Közösség által meghatározott november végi leállásig még sokat tehetnek a hajózási és árvízvédelmi feltételek tökéletesítéséért. Dominik Kocinger pedig azt bizonygatja, hogy aki (szakember) látni szeretné a bősi komplexumot, annak készséggel biztosítja a lehetőséget. Állítása szerint Magyarországról ilyen igényt nemigen tapasztalt. Hát tessék, tessék!…
A víz a zsilipkamrában fogy a hajó alatt, a Martin húsz perc után eléri az alsó csatorna szintjét – 21 métert süllyedt! Az előbb a parton még szinte karnyújtásra álló emberek immár több emelet magasságából integetnek. Még egy pillantás a bejárati zsilipkapu alatti beton jégtörőküszöb feltépett és összegyűrt acélburkolatára – mikor hozzák ezt rendbe, hisz jön a tél!? – majd a tekintet a kijáratot keresi. Az óriási kapuszárnyak lassan elfordulnak, kitárul a Szap felé vezető vízi út. Binder mérnök és munkatársai felmennek a parancsnoki hídra, pezsgővel töltött poharak kerülnek elő, koccintásos gratulációk közben siklik ki a Martin az alsó csatornára. A szlovák házigazdák körében általános az öröm, s ha ebben osztozni nem is kötelező, a háttérben magasodó monumentális vízlépcső láttán meg lehet érteni.
A SZERZŐ ÉS SZABÓ BARNABÁS FELVÉTELEI