Az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború legfőbb tanulságát egy politikatudományi szóhasználati kérdésen keresztül igyekszik megragadni Phillips P. O’Brien amerikai történész, a Foreign Affairs folyóiratban megjelent elemzésében, amelynek figyelemfelkeltő címe: „Nincs olyan, hogy nagyhatalom”.

Gondolatmenete szerint az invázió megindítása előtt a nyugati elemzők olyan nagyhatalomnak tekintették Oroszországot, amely a katonai képességek terén messze felülmúlta Ukrajnát, így nem is tartották célszerűnek, hogy a Nyugat jelentősebb segítséget nyújtson az ukránoknak a védekezésre való felkészüléshez. A háború menete azonban gyorsan megcáfolta az előzetes feltételezéseket, az orosz hadsereg a vártnál sokkal gyengébb teljesítményt nyújtott, az ukránok pedig ahelyett, hogy szembe fordultak volna egymással az Oroszországhoz való viszonyulást illetően, összefogtak a haza védelmére.

O’Brien szerint ez arra is rávilágít, hogy a „nagyhatalom” kifejezés használata nem alkalmas fontos összefüggések megvilágítására, ehelyett a „teljes értékű”, vagy ha úgy tetszik, „az egész színképet lefedő” – angol eredetiben: „full spectrum” – hatalom fogalmát kell alkalmazni. Ebbe beleértendő a gazdasági és a technológiai erő is a katonai képességek mellett, amely utóbbi pedig nem csupán a fegyverkészletet jelenti. Egyfelől a teljes értékű hatalomnak képesnek kell lennie arra, hogy újra és újra pótolja a szükséges készleteket, O’Brien megfogalmazása szerint „felszerelkezzék, majd újra felszerelkezzék”. Másfelől fontos, hogy a társadalom milyen mértékben mondható elkötelezettnek a küzdelem mellett adott esetben. Az amerikai történész szerint a pluralista, rugalmas társadalmak e tekintetben jobban szoktak teljesíteni.

Oroszország – írja O’Brien – sem gazdasági, sem technológiai értelemben nem kiemelkedő, így nem számít teljes értékű hatalomnak, nagyjából az 1970-es évek vége óta.

Az amerikai szerző figyelmeztet arra: a nyugati elemzőknek és a politika alakítóinak nem szabad újra elkövetniük a hibát a Tajvant fenyegető Kína esetében, hogy rosszul mérik fel a hatalmi erőviszonyokat. Az általa vázolt kritériumrendszer alapján Kína teljes értékű hatalomnak számít ugyan, de ha az Egyesült Államok koalíciót alkot Japánnal és Tajvannal, esetleg Dél-Korea és Ausztrália segítsége mellett, sőt, India és az EU hallgatólagos vagy nyílt támogatásával, akkor ez a koalíció kétszer akkora termelői kapacitást jelent, mint amivel Kína rendelkezik – és ezekben a társadalmakban megvan a hajlandóság a szabadságért vívott küzdelemre – állítja Phillips P. O’Brien.

Élő halottnak minősíti Jevgenyij Prigozsint a The National Interest – vagyis: A Nemzeti érdek – című amerikai portálon Valerie M. Hudson, a texasi A&M egyetem professzora, abban az elemzésében, amely a Wagner zsoldossereg vezetőjének a lázadásához igyekszik feltárni a hátteret és a mozgató rugókat – tegyük hozzá, sok más, jószerével szintén eléggé tanácstalan hírmagyarázóhoz hasonló módon.

A szerző felidézi, hogy a találékony Prigozsin az étkeztetés és a szerencsejáték üzletágban szerzett vagyonából két olyan vállalkozást is indított, amely tovább közelítette őt az orosz államhoz: egyfelől létrehozta az Internetkutatási Ügynökségnek nevezett troll farmot, ami az Egyesült Államok igazságügyi minisztériuma szerint beavatkozott a 2016-i amerikai elnökválasztásba, másfelől a Wagner csoportot, ami már 2014-től segített Putyinnak abban, hogy letagadhassa minden félkatonai művelet orosz állami jellegét a Krímben, Szíriában és Afrikában. A Wagner-csoport lényegében Putyin magánhadseregeként működött – állapítja meg Hudson, és hozzáteszi: „ha van pénzed és vannak fegyvereseid, akkor az már valós politikai hatalmat jelent”.

Egy ponton túl azonban az autokratikus berendezkedésű Oroszországban ezt a hatalmat nem tűrték tovább. Hudson szerint vannak arra utaló jelek, hogy a Putyin-rezsim rá akart kenni a Wagner csoportra minden felelősséget azokért a háborús bűncselekményekért, amiket az orosz reguláris erők is elkövettek Ukrajnában. Putyin közben két legyet ütött egy csapásra, amikor a legnehezebb frontszakaszokra küldte a Wagnert: a zsoldossereg ott hatékonyabb volt a sorozott katonáknál, ugyanakkor a súlyos veszteségek egyben gyengítették is ezt a magánhadsereget.  

Prigozsin átlátta, mire megy ki ez az egész. Nyilvános videóban intézett támadást – nem Putyin, hanem Putyin közvetlen környezete, Geraszimov vezérkari főnök és Sojgu védelmi miniszter ellen, mondván, zsebre teszik a fegyverbeszerzésre kapott pénzt, és megtévesztik Putyint. Amikor pedig már nem volt más választása, elindult az embereivel Moszkva felé, amit – ha bevenni nem tud is, a legkedvezőbb forgatókönyv esetén ráveheti Putyint, hogy bocsátkozzék vele tárgyalásba, elkerülendő a véres harcot Oroszország szívében. Prigozsin végül is elérte ezt a legkedvezőbb forgatókönyvet: Putyin belerángatta Lukasenka belarusz diktátort a tárgyalásba, és az alku értelmében Prigozsin száműzetésbe vonult.    

Ezzel – értelmezi a helyzetet Hudson – a zsoldosvezér egy nappal meghosszabbította a saját életét, és egyben súlyos sebet ejtett Putyin gondosan felépített imázsán, az elnöknek tulajdonított erő képzetén, nem csupán a világszínpadon, hanem magában Oroszországban is, ahol – idézem – „a gyengeség előcsalja a farkasokat”.

Az amerikai elemző ugyanakkor azt valószínűsíti, hogy Prigozsin jövőjét a novicsok idegméreggel bekent ajtókilincs – vagy valami ennél is rosszabb – jelenti. Az pedig majd idővel elválik, hogy ugyanerre a sorsra jut-e Putyin is.