(Berlini beszámoló) Az idén a húsvét ugyanolyan meglepetésszerű hirtelenséggel ért minket (főleg engem), mint amilyen mostanáig csak a karácsonyra volt jellemző. Jó, most nem kell sem karácsonyfa, sem kismillió ajándék, csakhogy ennek az ünnepnek is megvannak a hagyományai, és még ha kisebb is a felhajtás, azokra is fel szoktunk készülni.

Jut eszembe: érdekes, hogy a keleti ortodoxiában a húsvét a fő ünnep, a karácsony sokkal kisebb jelentőségű. Noha egyházi szempontból ez így is logikus, a nyugati kereszténységnél – legalább is a hagyományok szempontjából – éppen fordítva van.

Idestova fél évszázada, amikor Berlinbe (annak is a nyugati felébe) költöztem, értetlenül figyeltem, hogy itt már a nagypéntek is a munkaszüneti nap. Ez Magyarországon akkor még nem volt pirosbetűs ünnep. Megvallom, mindmáig nem találom logikusnak. A feltámadás, az világos, de miért ünnep a Megváltó kivégzése? És ha már itt tartunk: a Szentírás, valamint az Apostoli hitvallás szerint „… harmadnapon feltámadt a halottak közül…”. Ha nagypénteken halt meg, akkor miért nagyszombaton, tehát másnap, ünnepeljük a feltámadását? Hol itt a három nap?! Jó, nem ez az egyetlen dolog a keresztény tanításokban, ami, hm… kissé pontatlan.

De maradjunk a feltámadásnál! Nagyszombat okán a körmenetre, mint fontos húsvéti rituáléra emlékszem. Eleinte részt vettünk rajta, később inkább csak az ablakból néztük. Amikor a körmenet elérte a budai Mechwart teret, ideje volt teríteni. A meghívás a családi összejövetelre, a feltámadási vacsorára mindig délután hatra szólt. A hagyományhoz tartozott a húsvéti sonka, amit nagymama már napokkal előbb megfőzött. Ennek a levében főzte a szintén kötelező tojásokat, miáltal különleges füstölt ízt kaptak. (Mindig utálatos műveletnek tartottam a meghámozásukat, mert a zsíros sonkalétől folyton kicsúszott az ember kezéből.) A sonkához volt még torma, valamint a karácsonykor is szokásos Simkó-féle krumplisaláta. A desszertre nem emlékszem. Annyi biztos, hogy a kalács nálunk nem volt divatban.

Bakfisként izgalommal teli félelemmel vártam a húsvéthétfőt és a locsolókat. Miután egyszer-kétszer magam is próbálkoztam tojásfestéssel, de az eredmény semmilyen arányban nem állt a belefektetett energiával, így elajándékozásra csak „a nyuszi tojta” édességek maradtak. Rendszeresen aggódtam, hogy nem kapok elegendő csokitojást a nyúltól, és nem lesz mivel honorálnom a remélhetőleg számtalan locsolót. (Félelmem minden évben alaptalannak minősült – nem annyira az édességek mennyisége, sokkal inkább a korlátozott számú lovagok miatt.)

Érdekesek a helyi tradíciók. A 70-es években egyszer a húsvétot szüleimmel, öcsémmel és szüleim barátaival Csehországban töltöttük. Vasárnap Telč „lábas házaiban” gyönyörködtünk. A vendéglőben mi voltunk az egyetlen külföldi turisták. Az étteremből hosszú folyosó vezetett a mellékhelységig. Egyedül baktattam, amikor szembejött velem egy enyhén illuminált helybeli srác kezében egy vesszővel, amivel ráhúzott a fenekemre, miközben mondott valamit. Életemben nem ütöttem meg idegen embert, de ez úgy felháborított, hogy lekevertem neki egy pofont. Csodálkozva nézett rám, én pedig otthagytam.

Visszatérve az asztalhoz a többiek beszámoltak arról, hogy időközben egy helyi népszokásnak lettek tanúi: a férfiak körbejárták az éttermet és egy versike skandálása közben viccesen megvesszőzték a nőket. Mindenki jó hangulatban nevetett a dolgon. Ennek hallatán elszégyelltem magam, odamentem a szomszédos asztalok valamelyikénél ülő fiatalemberhez, és bocsánatot kértem. Miután több nyelven tisztáztuk a félreértést, annyira megbocsátott, hogy végül alig tudtam elszabadulni a legénytársaságtól.

Nagyszombati vacsoraasztal, Berlin, 2022

Berlinbe sodródván igyekeztem adoptálni a budapesti családi hagyományokat. Férjem kezdetben általában távolságtartó maradt a szerinte még parfümmel is barbár locsolkodási szokásokkal szemben, így hát nem erőltettük. Protestáns környezetemben elmaradt a körmenet, annál inkább ragaszkodtam a szokásos feltámadási vacsorához. Rokonság nem lévén a közelben, többnyire csak magunkban, időnként helybeli magyar barátainkkal vacsoráztunk.

Zsófi lányunk 3-4 éves lehetett, amikor közös tojáskeresést szerveztünk a kertben nemzetközi baráti körünkkel és hasonló korú gyerekeivel. Azért, hogy mindenki a „saját nyusziját” találja meg, más-más színű szalagot kötöttünk a gyerekek kezére. Az volt a feladat, hogy azonos színű masnis fészket kellett keresni. A felnőttek legalább ugyanannyira élvezték.

Miként idővel karácsonykor kiderült, hogy senki sem szereti a bejglit, véreim arról is fellebbentették a fátylat, hogy a magyar húsvéti sonka nekik túl sós. Ezzel tehát nem kell foglalkoznom. Egyáltalán: az idén semmivel sem kell.

Az ifjúság elutazott a másik nagyszülőkhöz, így magunkban vagyunk. A múlt heti isztambuli utam fáradalmait még alig hevertem ki, így nem is bánom, hogy nincs semmi felhajtás. Ha mégis kedvem szottyanna vasárnapig, akkor lehet, hogy sütök egy nálunk otthon sosemvolt kalácsot.

Kellemes, meghitt, békés húsvétot kívánok mindenkinek!