Megdöbbentem, amikor rátaláltam az interneten sok évtizede nem látott egykori riportalanyomra: Pongrácz Sándor formatervező, alkalmazottgrafikus 2010 nyarán, alig hetvenévesen elhunyt. A győri Jedlik Ányos Gépipari Technikumban tanult az egykor csornai fiatalember, majd az Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát. Tervezői tevékenysége sokrétű, a szerszámgépektől az evőeszközökig sok tárgynak adott formát – írja róla szűkszavúan a lexikon. (A nyitó képen Pongrácz Sándor diplomamunkája: fogorvosi rendelő formaterve.) És igen nagy valószínűséggel festőként sem volt elveszett ember, mert a Kieselbach Galéria is számon tartja munkáit. Szerénységem 1965 októberében találkozott vele: a győri, észak-nyugat-dunántúli ipar kiemelkedő igényességgel kiválogatott közössége tagjaként:

«Pongrácz Sándor szerény ember, pedig volna mivel dicsekednie. Hiszen annak ellenére, hogy csak az idén nyáron kapta meg diplomáját az Iparművészeti Főiskola ipari formatervező tanszéken, máris jelentős megbízatást mondhat a magáénak. A Szerszámgépipari Művek győri Célgépgyára törpeaggregát-egységek formatervezésére kérte fel.

Szokványos, keveset mondó lenne, ha leírnám: „Már gyermekkoromban szerettem rajzolgatni, és volt egy rajztanárom, aki felfedezett.” Lehet, hogy így volt, de ennél jóval érdekesebb, hogy az inkább humán érdeklődésű fiú — kétségtelen, ügyes kezű a rajzra — a győri Gépipari Technikumba jelentkezett továbbtanulásra. Közben el-eljárt a Képzőművészeti Körbe is, ahol Békéssy Leó és Alexovics László sokat foglalkoztak vele, mert „fantáziát láttak benne”.

De nemcsak a mesterek vették észre a fantáziáját, Sanyi is felfedezte a szép vonalak harmóniáját, és eljegyezte magát a rajzzal. A szülői fészekből már rég kirepült, de az otthon falai, valamikori szobája még mindig őrzi a középiskolás diák kitűnő vázlatait, városáról a képeket – ceruzával, pasztellal és akvarellel megörökítve.

A főiskolára bejutnia csak az érettségi után két évvel sikerült. Addig is technikusként dolgozott a volt Hajtóműgyárban. „Beleszagoltam az olajos életbe” – jegyzi meg csendesen, és még hozzáteszi, hogy „eleinte azt hittem, káromra lesz, elnehezedik a kezem; csak később, most jöttem rá, hogy egyáltalán nem vetett vissza az a két esztendő. A technológia, a gépek ismerete nagyon hasznos az iparművész számára.”

Rajzlapokat és fotókat szed elő. Mutatja diplomamunkáját is, a fogorvosi rendelő formatervét. Szép? Az, és nagyon ízléses. Mérnökre valló precízséggel és rendszeretettel alkotta meg a fogorvosi rendelőt.

„Az iskolában leginkább a híradástechnikai és orvosi műszerek érdekeltek. Bizonyítja ezt a diplomamunkám is. Első megbízásom mégis szerszámgépre szól. Iskolai feladatként már terveztem szerszámgépet, de akkor kissé távol állt tőlem” – mondja Pongrácz Sándor.

Felcsillan a tekintete, amikor folytatja:

„Féltem is a munkától addig, míg meg nem tudtam, kikkel fogok együtt dolgozni. Három négybés futott össze a Célgépgyárban: egy mérnök, egy technikus és a formatervező. Megöleltük egymást a boldogságunkban; éreztük, könnyebb lesz a dolgunk, bármilyen sok nehézséggel kell is megküzdenünk.”

Ezen túlmenően is különösen jó helyzetbe került Pongrácz Sándor. A törpe aggregátok műszaki és formatervezése egy időben kezdődött. Tehát: nem meglévő szerkezetet kell beburkolnia, hanem egy kialakulóban lévő készülékhez kell szép, praktikus formát tervezni. A mérnök, a technikus és az iparművész bátran véleményt cserélhet, javasolhat, vitatkozhat, ötletet adhat a másiknak. Eredményképpen szép termék hagyja el majd a gyárat.

A termék. A házi zsűri már elfogadta Pongrácz Sándor terveit. Esztétikailag és műszakilag kifogástalannak találta, és dicsérettel küldte tovább az országos bíráló bizottságnak.

Az ifjú formatervező – nem panaszként mondja – máris egy sor nehézséggel találta szemben magát. Mint mondja: „A szabvány célja elsősorban az egyszerű és olcsó gyártás megvalósítása lenne, de nagyon sokszor visszahúzó erő, hatására szegényes formára telik csupán!” – Aztán megmagyarázza, hogy a magyar szabvány (de a külföldiek sem kivételek) jó néhány előírása már elavult. Gáztűzhelyt említ, aminek fővezetékét kilencvenöt centiméterre lehet építeni a földtől. Ha egy ferde lapra helyeznék a csapjait, sokkal kézenfekvőbbek lennének, és mutatósabbak is. Nem lehet, mert a szabvány az szabvány.

Aztán a továbbképzésre terelődik a szó. „A formatervezés irodalma nálunk eléggé szegényes. Egy régebben végzett kollégámmal most angolból fordítást tervezünk. Nem egyszerű feladat, még a főiskolán érlelődött meg bennünk a gondolat, hamarosan lesz belőle valami.”

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)