Az újságíró archívumából – A „rendhagyó” kassai főrabbi

Cikkünk szerzője a Népszabadság prágai és pozsonyi tudósítójaként a Haarec című izraeli lap ugyanott akkreditált munkatársától, Jehuda Lahavtól értesült a kilencvenes évek közepét izgalomban tartó szlovákiai belpolitikai eseményről: a kassai főrabbi meghurcolásának részleteiről.  Antiszemitizmusról lenne szó? De éppen a kassai izraelita hitközségből támadták meg a vallási vezetőt… A beszámoló a tekintélyes magyar lap 1994. május 20-i számában jelent meg… (A nyitó képről: a kassai Rákóczi úti zsinagóga homlokzata; a kép forrása: felvidek.ma)

Beszélgetés Lázár Kleinmannal, aki bejárta a fél világot

A téma azóta foglalkoztatott, amióta első ízben hallottam felőle. Hogy Finnországból jött Kassára, ahol valaha tekintélyes létszámú zsidó közösség létezett. Hogy magyar nőt vett feleségül, nem is beszél szlovákul. Hogy kitűnően megértik egymást a köztársasági elnökkel. Hogy Michal Kováč amerikai útjára is magával vitte. Hogy a repülőgépen az államfői kíséret egyes tagjaival – akikről hallotta, hogy értik a nyelvünket – magyarul kívánt csevegni, némi nyugtalanságot keltve köztük. Hogy érdekes beszélgetőpartner, szívesen látott vendég pozsonyi diplomáciai körökben. Hogy kemény elszántsággal fogott hozzá a csehszlovákiai, majd a válás után a szlovákiai zsidóság összerendezéséhez, hitéletük felpezsdítéséhez.

S amikor már telefonon kitűztük találkozónk időpontját, további hírek érkeztek.

A kassai zsidó hitközség kifogásolta a rabbi közéleti tevékenységét, s deklarálta, hogy Lázár Kleinman a hitközség elnökségének határozata értelmében „megszűnik a zsidó hitközség rabbija lenni, s csakis magánszemélyként szerepel”.

Kassán, de jóval a kelet-szlovákiai nagyváros határain túl is érthető feltűnést keltett a hír. A bizonytalanságot nem csökkentette az érintett gyors válasza: a tisztségéből történt visszahívást jogi úton rendezi, addig is ő a kassai főrabbi. A sajtó csak találgatott, a régióban megjelenő Slovenský Východ szerint a hitközség döntésében szerepet játszhatott, hogy „a furcsa úr, aki még szlovákul sem tud”, hivatalos tanácsosa lett a Kelet-szlovákiai Vasmű Rt. új vezetésének. Állítólag az országon belüli antiszemitizmus meglétéről és erejéről is eltért a rabbi és a hitközség véleménye.

Ilyen előzmények után kopogtattam be a Krmanová utcai házba, amelyben a rabbi és családja lakik, s amelynek udvarán az egyik kassai zsinagóga meglehetősen rossz állagú épülete áll. Mellette azonban felújítva-kifestve az imaterem: ez már Kleinman munkálkodásának eredménye. A mértéktartó eleganciával berendezett irodában beszélgettünk a főrabbival.  

– Mondana valamit az életéről? Honnan tud magyarul?

– Szatmáron születtem, 1939-ben, ugyancsak rabbicsalád gyermekeként. Az édesapám otthon többnyire jiddisül beszélt, de boldogult édesanyám majdnem mindig magyarul. Miután a feleségemmel szinte csak így társalgunk, gyermekkori tudásom nem ment feledésbe. Négy gyermekemmel viszont héberül érintkezem, ketten közülük itt laknak velünk, a másik kettő Izraelben van: egyikük most fejezte be a katonáskodást, a kisebb még szolgál. De visszakanyarodva: 1950-ben Romániából Izraelbe mentünk, ott nevelkedtem, végeztem iskoláimat. Amikor befejeztem a rabbiképzőt, megkezdődött az én vándoréletem. A főrabbinátus kiküldetése alapján 1959-től járom a világot.

– Hol fordult meg?

– Először Eritreában, ott két rövid időszakot töltöttem, majd Ausztráliában éltem hat esztendőt, később Dél-Amerika különböző országaiban működtem. 1974-ben visszatérve, elhatároztam, hogy letelepedem, de miután oly sok évet töltöttem el külföldön, meglehetősen nehéznek bizonyult a beilleszkedés az izraeli állapotokba. Elkínlódtam 1981-ig, de akkor – családostól – ismét vándorbotot fogtam: irány Skandinávia! Előbb nyolc esztendő koppenhágai tartózkodás következett – megjegyzem, nekem a világon a dániai életforma tetszett a legjobban -, majd sorra megismerve a többi északi államot, úgy határoztam, hogy elfogadok egy finnországi meghívást. Helsinkiben szándékoztam letelepedni, de a családom nem tudott beilleszkedni. Feleségem és gyermekeim arra ösztönöztek, hogy így, ötven év felett, keressek már egy olyan helyet, ami akár vándorlásom végállomásának is megfelelhet. Kaptam több ajánlatot is: Izraelbe, Írországba – és Kassára. Ez 1992 nyarán történt, s kiindulva abból, hogy a család talán itt illeszkedhet be a legjobban, az utóbbi mellett döntöttünk. Valószínűleg akkor is ugyanígy cselekedtünk volna, ha ismerjük az itt ránk váró összes problémát.

– Végül is milyen jellegű problémákról van szó?

– Nézze, én úgy vélem, hogy sikerült politikamentes utat járnom. így például nem köteleztem el magam a magyar-szlovák vitában, ami persze nem jelenti, hogy nincs véleményem. Egyébként úgy értékelem, hogy a hivatalos 600-700 ezres számmal szemben itt akár egymillió magyar is él, de az asszimiláció – nem a mesterséges, hanem a természetes – megritkítja az ő soraikat is, akármilyen jogos harcot folytatnak ellene. A zsidó hitközségen ezt hatványozottan le lehet mérni: az idősebbek 90 százaléka magyarul beszél, ám ahogy lejjebb haladunk a korban, az ifjabbak között egyre kevesebben szólalnak meg ezen a nyelven: ők már szlovákul társalognak. Mindenesetre rengeteget kellett dolgozni, de megérte, elégedett vagyok az eredményeinkkel.

– Mások viszont, úgy tetszik, kevésbé azok. Mivel magyarázza a leváltásáról szóló híreket?

– A kassai hitközség felmondó határozata minden jogalapot nélkülöz, ezt ők is jól tudják, de ez nem az én problémám.

– A „vádpontok” között szerepelt, hogy ön a vasmű tanácsadójaként funkcionált. Mi ebben a rossz?

– Kérem, igényt tartottak élettapasztalatomra, javaslataimmal elégedettek voltak, a tiszteletdíjat pedig átutaltam a hitközségnek. Michal Kováč államelnök – akit én rendkívül tisztelek – a minap több mint egyórás megbeszélésen fogadott, jóllehet tud a vádaskodásról. Engem szlovák oldalról is, magyar oldalról is, a régi kormány is, meg a mostani is becsül -, de magam is mindenkinek megadom a tiszteletet. Kováč elnök úr Kassán járva, engem itt a lakásomon is felkeresett, s meghívott és elvitt amerikai útjára is. Felteszem, helyeselte azt a magatartásomat, amely mellett egy életen át kitartok: segítenem kell a magam eszközeivel és lehetőségeivel azt az országot, ahol élek. Ez történik itt is.

– Részt szokott ön venni az elnök által szervezett nemzetiségi-kisebbségi kerékasztalokon is?

– Nem, mert tapasztalataim szerint az ilyen nyílt, a sajtó számára is hozzáférhető tárgyalásoknak szinte soha nincs számottevő eredménye. A csendes, bizalmas úton születő megállapodásoknak sokkal jobbak az esélyeik. Ez az álláspontom egyébként a szlovák-magyar problémák kezelésére is vonatkozik. Én ezt részben belülről, részben kívülről szemlélem, s bűnt követnék el, ha azt állítanám, hogy bármelyik oldalon ott a százszázalékos igazság. Mert a politikusok jóformán soha nem reprezentálnak egy egész közösséget, ám előszeretettel tartanák fenn maguknak ezt a szerepet. Hiába állítja egy bizonyos szlovákiai magyar vezető, hogy ő képviseli az itteni magyarságot vagy annak a javát, ezt egyszerűen nem sajátíthatja ki. Bíráltam már többször is a magyar politikai pártokat, hogy miért próbálják megosztva reprezentálni a szlovákiai magyarságot.

– Vagyis ön azt szorgalmazza, hogy az őszi rendkívüli választásokon a magyarok érdekeit együtt képviseljék?

– Ha nem is egy hangon – hiszen mindenkinek joga saját politikai véleményét megformálni -, de legalább egy blokkban. Mert lehetnek olyan kérdések, ahol nincs helye a külön útnak, s azoknak, akik igazán képviselni kívánják az itteni magyarokat, ilyen szituációkban közösen lenne kötelességük fellépni. Ami még nem azonos azzal, hogy egy és ugyanazon pártelnök vezetése alatt.

– Váltsunk témát. Antiszemitizmus: Szlovákiában ezzel kapcsolatban mi a helyzet?

– Ezt a problémát három részre osztom. Lehet antiszemitizmus a kormány vagy politikai pártok szintjén. Megjelenhet továbbá szervezett csoportok formájában. Végül pedig beszélhetünk ilyen színezetű huliganizmusról. Már nem is sorolok ide olyasmit, mint az esetleges éretlen véleménynyilvánítások kategóriája. Már vagy másfél éve különböző vitafórumokon beszélünk erről, és én mindig ugyanazt hangsúlyozom: Szlovákiában nincs antiszemitizmus, bár vannak antiszemiták.

 – Mások vitatkoznak önnel, hisz itt volt nemrég a verbói (Vrbová) temető zsidó síremlékeinek meggyalázása. Egy szlovák nemzeti párti kiadványban Kováč elnököt megvádolták: Budapest mellett Tel-Avivból kapta az „utasítást” az előző kormány megdöntésére.

– Egy jól működő demokráciának ezt is ki kell bírnia. Én inkább ellenpéldákat sorolnék: Nagykaposon a katolikus esperes barátom büszkén mutatta meg, milyen gondosan ápolják a zsidó temetőt. Ugyanilyen sírkertet gyönyörűen rendbehoztak Poprádon. Tavaly Szepsiben felállították az elesettek emléktábláját, rajta szerepelnek a mártír zsidók is. Ezek tiszteletre méltó dolgok, ezeket is észre kell venni, beszélni kell róluk, nélkülük nem teljes a kép. A huliganizmus fáj, de nem testesíthet meg számunkra egy országot vagy egy népet. Ami nekünk, valamennyiünknek közös ellenségünk, az a fundamentalizmus. Ebbe beleértem az iszlám fanatizmust, de nem teszek kivételt a hebroni mecsetben elkövetett mészárlás tettesével sem.

Lázár Kleinman felmentésével kapcsolatban a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetsége írásos állásfoglalást tett közzé, amelyben leszögezi, hogy a kassai zsidó hitközség vezetőségének határozata nincs kihatással a rabbi munkaviszonyára. Azaz, Lázár Kleinman továbbra is e pozícióban működhet Szlovákiában.

Kassa, 1994. május