Szomorú jubileumra emlékeztetett a Milton Friedman Egyetem minapi rendezvénye. Az intézmény pódiumbeszélgetésén Ungváry Krisztián, Kovács Tamás és Szécsényi Tamás történészek boncolgatták a magyar közigazgatási szervek szerepét a hazai zsidóság gettósításában és a deportálás előkészítésében. Az eszmecserét Gecsényi Lajos, a Magyar Zsidó Történeti Intézet igazgatója vezette.
„Elhibázottak azok a próbálkozások, amelyek kisebbíteni próbálják a magyar politikai elit felelősségét a 20. századi tragédiában” – hangsúlyozta Ungváry Krisztián. A negyedszázadon át korbácsolt antiszemitizmus, a sorjázó zsidótörvények úgyszólván megágyaztak az 1944. márciusi német („baráti”) bevonulást követő intézkedéseknek. Emlékirataiban az ellentengernagy-kormányzó sem tagadja antiszemita beállítottságát, s azt, hogy tudott róla: milyen sorsot szánnak a németek a zsidóknak. A „szerencsemosdatást” tehát maga Horthy Miklós teszi lehetetlenné, aki Sztójay Döme személyében rögtön, március 22-én németbarát miniszterelnököt nevezett ki. Az új kormányfő belügyminisztere, Jaross Andor április elején rendeletet adott ki a zsidók összeírásáról. S bár az erről szóló utasítások csak hetekkel később váltak hatályossá, a gettósítás Kárpátalján a hónap 16. napján megkezdődött. Pár hét alatt, június elejéig – a főváros kivételével – az ország egész területén gyűjtőtáborokban, „zsidónegyedekben” zsúfolták össze az izraelita vallású, vagy zsidónak (és cigánynak!) minősített magyar állampolgárokat.
A Sztójay-kormány néhány hónapja alatt mintegy 85 zsidóellenes rendelet látott napvilágot, s magát Hitler teljhatalmú budapesti megbízottját, Edmund Veesenmayert is meglepte ez az ügybuzgalom. Mint Ungváry Krisztián fogalmazott: rejtély, hogy Horthy – akinek még később is volt némi cselekvési autonómiája, hiszen később leváltotta Sztójayt és (nagyon későn!) leállíttatta a deportálásokat – miért tűrte a történteket?
Kétségtelen: a magyar lakosságot már 1938-tól hozzászoktatták a zsidókat érintő megszorításokhoz, és sokan várva várták, hogy kaphassanak honfitársaik zár alá vett, vagy elkobzott vagyonából. Levelekkel ostromolták a hatóságokat, lelkesen tolongtak az árveréseken, s nemegyszer részt vettek fosztogatásokban is. Utóbbit azzal mentegették, hogy ha nem ők viszik el a hátrahagyott javakat, a németeké lenne. Való igaz, ha tehették: a Wehrmacht-katonák, a magyar csendőrök is zsebre vágtak ezt-azt, s ha az eltulajdonítást vizsgálat követte, egymásra mutogattak.
Kovács Tamás és Szécsényi András történészek a pódiumbeszélgetésen azt fejtegették, hogy eljárásukat illetően nem volt alapvető különbség a városi és falusi közigazgatási szervek között. A gettósítást mindenütt meglepő gyorsasággal hajtották végre, igaz: ebben szerepet játszott a zsidók készséges együttműködése. Ők azt remélték, hogy a szabályok megtartásával talán megússzák azt, ami aztán elkerülhetetlennek bizonyult.
Hazánk 1944. március 19-i német megszállását követően mindenekelőtt a már zárt cigánytelepekről romák, köztük gyerekek, nők és öregek tízezreit deportálták a komáromi Csillag-erődbe, majd onnan koncentrációs táborokba.
A cigány holokauszt, a porajmos idején meghalt magyarországi cigányokról nincsenek pontos adatok. Mértékadó történészek szerint ötezerre tehető azon cigány honfitársaink száma, akiket 1944–45-ben etnikai hovatartozásuk miatt álorvosi kísérletekkel megkínoztak, megnyomorítottak, illetve akiket haláltáborokban gyilkoltak meg, vagy munkaszolgálaton haltak meg. (Forrás: Wikipedia.)
Életben maradt cigány asszony haláltáborban elpusztított hozzátartozóinak fényképével.
„Tragikus hungarikum” az igen durva magyar közreműködés a gettósításban és a deportálásban. Ungváry Krisztián szerint Eichmann és emberei legfeljebb néhány ezer embert tudtak volna összeszedni és haláltáborokba küldeni. Ahhoz, hogy 800 ezer ember életkörülményeit a gettósítással alapvetően „megváltoztassák”, majd közülük 437 ezret hat hét alatt deportáljanak, a hazai közigazgatás hathatós asszisztenciájára volt szükség. Eichmann és kollégái el voltak ragadtatva a „zsidókérdés megoldásában” tapasztalt példátlan brutalitástól, amiben bizonyítottnak látták a magyarok hun szármázását.
Az embertelenség kiteljesedésének elképesztő jelenetei közé sorolhatóak a testüregi motozások („a magyar nemzeti vagyon növelése érdekében”), betegek deportálása kórházakból, amit majd a németek hullarablása tett „kerek történetté”. Megtörtént, hogy magyar honfitársaik tépték szét – szemük láttára – a gettólakók személyi okmányait, mert „úgysem lesz már szükségük rá”.
A krónikák csak igen kevés esetet jegyeztek fel a zsidók segítésére, pedig rászorultak volna. A gettólakók között sok volt a nő, gyerek, idős ember, hiszen zsidó férfiak zöme munkaszolgálatot teljesített. Előfordult, hogy ruhát, élelmiszert dobtak át a gyűjtőtábor kerítésén, de jellemzőbb volt sajnos a lakosságra a besúgás, a feljelentés, a haszonszerzés reménye.
Érdemes erre időről időre emlékezni és emlékeztetni…
