(M. Lengyel László Facebook-bejegyzése.) Én vagyok a „közösségi média” (minő anakronizmus!), a hiúság vására standjainak keresztes pókja. Valahogy idefújt a szél, talán jelölt valaki, aztán megszőttem a magam hálóját, és vártam, beleakad-e valaki. Később már, felelősségem teljes tudatában néha én jelöltem potenciális (mert nem tudhattam, hogy elfogadnak-e) ismerősöket, ha anakronizmusnak tartottam, hogy még nem vagyunk azok a „virtuális térben”. Csak annyit voltam itt jelen, hogy tudjátok: jelen vagyok.

Most egy kicsit – és csak egy ideig – másképpen lesz.

Fogok írni néha, amikor időm is engedi, mondandóm is felgyűlt már. Csak egy dologról: a facebookon és más digitális médiákon kívüli felületen dívó nyelvezetről. Nem, nem nyelvészeti szempontból. Nem, senki atyjafiát nem korholva. Senkit sem megtérítendő. Csak hivatásos íróként és beszélőként (szerkesztőként, stilisztaként) leleplezendő azokat, akik ma a hivatalos (tehát pénzkeresésre is alkalmas) „médiában” másokat is befolyásolva, mások számára célzottan használják a magyar nyelvet. Tehát az újságÍRÓkat. A hivatásszerűen nyilvánosan írókat, beszélőket.

Teszem ezt a magam megnyugtatására. Hogy még, amíg tehettem, én megmondtam. Meg hogy ti, akik velem tartotok, szórakozzatok. Akár úgy, hogy kiröhögtök.

Hiszem és vallom, hogy a mai magyar állapotokért elsősorban a magyar nyelv és a magyar kultúra állapotai a felelősek. Annyiban, hogy tükröződnek a valóságban. A trehányul megfogalmazott, leírt étlap mögött nem lehet jó vendéglátás, a primitív reklámszöveg mögött nem lehet igazság, az ostobán kiadott főnöki utasítás nem eredményezhet jó és lelkiismeretes munkát, aki nem igényes a nyelvében, az nem az a gondolataiban sem, vagyis elcsellengenek a cselekvései erre-arra. Igen, Honjaim ( Temesi Ferkó), a tiszta nyelv egyben tiszta gondolat, felelős cselekvés. Nyugalom, előre megértem azokat, akik bántani fognak. Csak annyi történik, hogy nem nekik, magamnak tartozom. Mára, indulásként csak egy rövid eszmefuttatás.

Tényleg szeretem a tájnyelvet. Nagyanyám csattogtatnyinak mondta a tapsolnit, néném szekerkónak a kis játékszekeret, a fiam, bár megnőtt, máig kicsinkó nekik. Másik nagyanyámnak szopárna volt, ami zsírtalan, és amikor nagyon kicsi voltam, azt mondta, hogy gatye dole és pis-pis treba, amikor hozta a bilit, pedig származásilag sváb volt az eszemadta. És boldog vagyok, amikor a barátaimtól azt hallom, hogy holnap elmehetel a vásárba, és vehetel furikot, ha kell a kertbe. Viszont a bubópestis töri ki a hónom alját, amikor hivatásos beszélőtől azt hallom, hogy RECKIROZ. Így, c-vel. És hogy STÓC. Meg stócol. Az, hogy egyik kifejezés sem szerves része a mára kihalt úgynevezett művelt köznyelvnek, mert hogy kockáztatni is lehetett volna, meg egymásra helyezni/rakni, csoportosítani, oszlopot képezni, az csak egy dolog. Annak nem tudása, hogy reSZkírozni és stóSZ, stóSZolni, viszont azt jelenti, hogy az illető, miközben pénzt kap a tevékenységéért, még soha nem olvasta ezeket a kifejezéseket leírva, csupán hallotta. Teszik érteni? Mint a Knopfloch Jochán a fingot: nem látta, csak hallotta! Na!

Csoda-e, ha ezek után slag lesz a slaugból, bicigli a bicikliből (hangsúlyozom: nem szóban, írásban!). Várom, hogy mikor lesz gonba a gomba és szimpad a színpad, hiszen olyan mindegy, csak megértse a másik. Vannak ezen az úton eredményei a nyelvünknek. A durchdefektből durrdefekt lett. Pedig csak nagy, javíthatatlan gumihibáról van szó. Legtöbbször nem kell hozzá durr, elég egy csendes sziszegő hang is. Ám legyen, képes és képzetes a kifejezés.

A baby boom biztosan nem bébi bumm, nem robban semmi, de ezekről majd akkor, ha lesz rá kanalam, hogy a félreértett és hibás (persze az angolból jövő) fordításokra rátérjek. Mára ennyi ízelítőül, hogy miről is fogok – eddigi fészbukelveimet felrugandó – beszélni ebben a sorozatban, hangsúlyozom, csak magamnak, csak magamért és a lelkiismeretemért. Mert szólni szeretnék.

És lám, folytatódik M. Lengyel László kollégánk nyelvi hírlevele:

A retikül egyértelműen a latin reticulum (hálócska) kifejezésre vezethető vissza. Ez volt az a zsákocska, amiben az ókori római hölgyek a ruhájukban nem elrejthető apró, de nélkülözhetetlen tárgyaikat hordták. A franciák viszont vicces nép, mindjárt (a hangzási hasonlóság után is) a ridicule (ridikül) nevetséges, vicces elnevezést (is) használták az újra felfedezett kis táskákra. Hozzánk német közvetítéssel jutott el a szó.

Retikülként, persze, de egyszerre ridikülként is.

A közmédia (nem a legélesebb kés, ha a magyar nyelv darabolásáról van szó) a ridikült választotta egyik műsora címéül. És hát ki vagyok én, hogy vitatkozzam vele! Olyan ez, mint az anno. Egyszerűen évet jelent, de semmiképpen nem valaha volt, egykoron, valamikor régen jelentéssel. Mára viszont így honosodott meg. És ezt szabad tiszteletben tartani.

Pedig eredetileg csak úgy volt értelme, hogy anno dacumal (vagyis isten évében, réges rég, valamikor, egykoron). A dacumálnak a magyaros-deákos szabályok szerint dakumál volna az ejtése, de mi ráaadásul a dacumált választottuk. Viccesen mondtuk, hogy anno cedenbál (az egykori mongol pártvezető nevére utalva). Képzeljük el, hogy tőlünk tanulta volna a világ ezt a szókapcsolatot! Egyszerre élne máshol az anno cedenbál és az anno dacumál kifejezés, c-vel (miközben mi már buzgón csak annózunk). Ilyesmi nem történt.

Maradtunk mi itthon az annózásunkkal meg a ridikülözésünkkel. És hogy ez kívülről nézvést ridicule (nevetséges)? Kit érdekel! Brüsszelnek csak nem fogunk engedni!