Az idén emlékezett meg a világ a holokausztot megelőző, az addig talán legriasztóbb eseménysorozat, a „kistályéjszaka” fedőnevű németországi pogrom 85. évfordulójáról. Cikkünk szerzője (a Népszabadság 1985–89 között berlini tudósítója) akkor az 50. évfordulónak szentelte az alábbi írását, ami a legnagyobb példányszámú hazai napilapban 1988. november 8-án jelent meg. (A nyitó képen: lángol a nácik által fölgyűjtott hannoveri zsinagóga.)

«Egy gyászos időszak barbár eseményének ötvenedik évfordulójára emlékeznek ezekben a napokban a Német Demokratikus Köztársaságban, a „birodalmi kristályéjszaka” néven hírhedtté vált pogromra!

A nácipárt által kezdettől fogva hirdetett antiszemitizmus és zsidóüldözés 1933-i hatalomra kerülése után állami politika lett. Megkülönböztetésül Dávid-csillagok kerültek előbb üzletek kirakataira, majd orvosok névtábláira, végül emberek ruhájára. Az 1935. szeptemberi nürnbergi törvények paragrafusokban rögzítették a fajelmélet tételeit, folyt az „alsóbbrendűnek” minősítettek kirekesztése.

Elszabadult a pokol

Ilyen előzmények után határozta el a náci vezetés az összehangolt fellépést: az országos pogromot. A tervnek a „birodalmi kristályéjszaka” fedőnevet adták, s 1938. november 9-éről 10-ére virradóra valósították meg. Zsinagógák sorát gyújtották fel, zsidó intézményeket és lakóépületeket támadtak meg és romboltak szét, üzleteket fosztottak ki, zsidó vallású német állampolgárokat aláztak, vertek és gyilkoltak meg. A történészek azt tartják: dátumszerűen ezzel a pogrommal vette kezdetét a hitleri Németországban, majd egész Európában a zsidóság elleni szervezett megsemmisítési hadjárat.

Egy szemtanú így írta le, amit a fővárosban tapasztalt: „Berlin utcáin elszabadult a pokol. Az SA emberei baltákkal, fejszékkel, husángokkal verték be a jelzések által jól megkülönböztethető zsidó üzletek kirakatait, hogy azután kíméletlen pusztítást vigyenek véghez odabent. A fosztogatók a rombolást és az erőszakot teljessé tették … Már tudtuk, hogy a zsinagógákat – ahogy a rádió bemondta – a „spontán népharag” felgyújtotta és leégette. A rendőrség és a tűzoltóság tétlenül szemlélte az eseményeket, s csak arra szorítkozott, hogy a bámészkodókat a tűztől távol tartsa…

A kristályéjszaka után a náci vezérek mérlegkészítésre jöttek össze a birodalmi légügyi minisztérium épületében. A fennmaradt jegyzőkönyv szerint Heydrich büszkén ismertette a friss statisztikát: 101 zsinagógát gyújtottak fel, 76 zsidó intézményt, iskolát, kórházat, szeretetotthont „rámoltak ki”, 7500 üzletet romboltak szét. Göring ama zsörtölődésére, hogy jobb szerette volna, ha kisebb az anyagi kár és „inkább kétszáz zsidót agyoncsapnak”, Heydrich mintegy mentegetőzve jelentette, hogy összesen 35 a halottak száma. A cinizmus teteje volt, hogy a keletkezett károkért az áldozatokat nyilvánították felelősnek, egymilliárd birodalmi márka „kártérítést” róva ki rájuk.

Egyedül Berlinben a kristályéjszakán a 12 nagy zsinagóga közül kilencet leromboltak, száz üzletet dúltak fel, több mint tízezer embert a sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcoltak. Hasonlóképpen álltak össze és indultak el a transzportok a többi, rossz emlékű láger utolsó állomása felé is. Azok a szerencsétlenek, akik az előző évek növekvő antiszemita nyomása közepette sem voltak hajlandók hátat fordítani annak az országnak, melyet a hazájuknak tekintettek, a kristályéjszakán döbbentek rá a szörnyű valóságra: hogy immár nincs menekvés.

„Szállítmány” érkezett Magyarországról Auschwitzba 1944 nyarán; csak nagyon kevesen élték túl a náci haláltáborok borzalmait; a magyar áldozatok számát jó 400 ezerre teszik.

5100…

Zsidó vallású honfitársainak tragédiáját a németek többsége közömbösen, tétlenül szemlélte, s nem volt csekély azoknak a száma sem, aki közreműködött abban. Annál inkább említést érdemelnek azok a – sajnos, többnyire egyedi – esetek, amikor akadtak a szennyes áradattal szembeforduló emberek is (és nemcsak a Hitlerék által kíméletlenül üldözött kommunisták között). Az emlékezet megőrizte Wilhelm Krützfeld rendőr őrsparancsnok nevét, aki az Oranienburger strassei nagy zsinagógát megmentette a pusztulástól, mert — I. Vilmos császár műemlék- védelmi rendeletére hivatkozva — kihívta a tűzoltóságot, miután a templomot felgyújtó csőcseléket szétoszlatta. (Az épület később a bombázásoknak esett áldozatul.) De minden tiszteletet megérdemel az utókortól Bernhard Lichtenberg prépost is, aki a pogrom éjszakájától kezdve minden este imát mondott a zsidókért a Szent Hedvig-székesegyházban. A papot 1941-ben besúgók elárulták, ezt követően két éven át a tegeli börtönben őrizték, majd innen a dachaui lágerbe indították; útközben érte a halál.

1945-ben, amikor a felszabadítók kinyitották a koncentrációs táborok kapuit, már csak a német zsidóság tört részét találták az élők sorában. A statisztikák száraz adatai pontosan ismertetik, hányan haltak meg a lágerekben „természetes” halállal, kiket öltek meg a gázkamrákban, hányan vetettek véget önkezükkel – még „szabadlábon” – az életüknek, hányan vándoroltak ki. Az adathalmaznál többet mond az a tábla, amit a fasizmus feletti győzelem utáni első berlini felvonuláson a város zsidó közösségének képviselői emeltek a magasba, rajta az 1933-i és az 1945-i létszámukkal. Az előbbi 186 ezer volt, az utóbbi – 5100 …

A fényképet, amely az említett eseményt és a számokat megőrizte, ezekben a hetekben a berlini Ephraim-palotában láthatják az érdeklődők, a kor más megrázó dokumentumaival együtt, a kristályéjszaka 50. évfordulójára rendezett nagyszabású kiállításon. A látogatók azonban nemcsak a zsidóüldözés történetével ismerkedhetnek meg, hanem mindazokkal az eredményekkel is, amelyekkel e közösség kiemelkedő tagjai: mérnökök, tudósok, művészek gazdagították Németországot és az egyetemes kultúrát, tudományt. Hézagpótló szerepet játszik a kiállítás abban a vonatkozásban is, hogy az izraelita hitfelekezet történetének ismertetésével és kegytárgyainak, írásainak bemutatásával tájékoztatja a látogatókat e nagy hagyományú vallás legfontosabb jellemzőiről. Az összesen mintegy 600 eredeti dokumentumot, fényképet felsorakoztató kiállítás iráni az érdeklődés minden várakozást felülmúl: az NDK-ból és külföldről egyéni és csoportos látogatók tömegei keresik fel a Spree-parti palotát, hogy ebbe a többdimenziós történelemkönyvbe belelapozzanak.

Parlamenti emlékülés

Az NDK elismerésre érdemes buzgalommal igyekszik különösen az ifjú nemzedéket a történelmi tanulságok levonásához hozzásegíteni. (Az ifjúsági szövetség, az FDJ tagjai társadalmi munkával járulnak hozzá Európa legnagyobb zsidó temetkezési helye, a több mint százezer ember végső nyughelyéül szolgáló berlin-weissenseei temető rendbehozatalához.) A múltat meg nem történtté nyilvánítani nem lehet, s mint berlini sajtóértekezletükön a Zsidó Világkongresszus vezetői a minap fogalmaztak: az ártatlan emberi életek kioltását semmi sem teheti jóvá. Ám a történelemből tanulni lehet, sőt kötelező. Ezt szolgálják az évfordulóval kapcsolatos mostani rendezvények – köztük a parlament: a Népi Kamara emlékülése –, ezt segíti elő gazdag anyagával a megrendítő berlini kiállítás, erre figyelmeztet az újjáépítés előtt álló berlini zsinagóga falán a fekete márványtábla felirata: Soha ne feledjétek!»

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)