Az újságíró archívumából – Ki volt Beethoven halhatatlan kedvese?

Az alábbi dolgozat szerzője sok évtizede kollégám Bokor Pál újságíró, a Magyar Távirati Iroda egykori washingtoni tudósítója, majd pedig a kormány félhivatalos orgánumának számított Magyar Hírlap külpolitikai rovatvezetője. Jó időben, okosan, régi érdeklődési körének megfelelően hivatást váltott: főállású író és könyvkiadó lett. Nemrég izgalmas esszét bocsátott az Infovillág rendelkezésére, melynek célja, kiderítendő: ki lehetett a 18.-19. század zeneszerző zsenijének, Ludwig van Beethovennek – minden kétséget kizáróan – halhatatlan magyar kedvese... (A nyitó képen „Beethoven és a halhatatlan kedves”. Gara Arnold (1882-1929) grafikája 1906 után keletkezett; őrzi a Magyar Képzőművészeti Egyetem Könyvtár Levéltár és Művészeti Gyűjtemény.)

Ő vagy nem ő a halhatatlan kedves?

„Beethoven soha nem nősült meg, de korai negyvenes éveiben mély szerelembe esett egy titokzatos nővel, akit azóta is a «halhatatlan kedves»-ként emlegetnek, ezzel a mindörökre varázslatos kifejezéssel, melyet a nagy zeneköltő használt hozzá írott leveleiben. Valódi kilétét könyvek egész sorában próbálták kideríteni, de a történészek jelenleg úgy vélik, hogy Antonie Brentano volt az, egy bécsi arisztokrata, aki egy frankfurti üzletemberhez ment feleségül.”

Az idézett sorokat, melyekből szinte semmi sem igaz, a Bulgáriából származó, jelenleg New Yorkban élő Maria Popova írta le 2015-ben, amikor már jócskán tornyosultak a bizonyítékok a témában nála járatosabb szakértők, zenetörténészek és történészek tollából arra, hogy Beethoven és Brunszvik Jozefin levelei, valamint Brunszvik Teréz naplófeljegyzései alapján a „halhatatlan kedves” csakis Brunszvik Jozefin, a martonvásári Brunszvik Antal gróf középső lánya lehetett.

Hasonló próbálkozások a „halhatatlan kedves” rejtélyének megfejtésére a mai napig születnek és ujjászületnek, igaz, ma már inkább csak az Atlanti-óceán túloldalán. Popova azonban nem akárki. Ha zenetörténészként nem ismert is, ő nem sorolható a történelemírásba gyakran belekontárkodó amatőrök közé sem. A The New York Times és a The Atlantic is befogadja írásait és blogjaiban megjelenő esszéivel is sok százezer követőt szerzett. A probléma vele is csak az, ami a jó ideje sokakat foglalkoztató témával általában: valóságos és bizonyítható tények, valamint kiagyalt és bizonyíthatatlan fantáziaszülemények gomolyognak benne.

Az egyetlen dolog, ami Popova állításai közül vitathatatlan, hogy Beethoven sohasem nősült meg. Hogy miért nem? Nincs más magyarázat, mint az, hogy hiúsági, anyagi vagy egyéb okokból minden alkalommal társadalmilag magasan fölötte álló, főnemesi családok ivadékainak kegyeit próbálta elnyerni, többnyire sikertelenül. Ez történt első találkozásuk alkalmával Brunszvik grófkisasszony esetében is.

Brunszvik Jozefin és Brunszvik Teréz 1799 májusában ismerkedett meg személyesen Beethovennel. Az anyagrófnő akkor kifejezetten azzal a céllal kocsikázott ki két idősebbik lányával Martonvásárról Bécsbe, hogy rangjukhoz illő férjet keressen az akkor húszesztendős Jozefin és a maga 24 évével már vénkisasszonynak számító Teréz számára. Beethoven, aki zongoristaként addigra tekintélyt szerzett, de zeneszerzőként még távolról sem volt annyira ismert, mint a nyolc évvel korábban elhunyt Mozart vagy tanára, Haydn, két héten keresztül zongoraleckéket adott a Brunszvik lányoknak az Arany Griff fogadóban. És persze miért ne udvarolgatott volna a csúnyácska, de szerfölött eszes Teréznek és a szépsége virágjában pompázó Jozefinnek, ahogy mindig is tette alighanem valamennyi főrendi tanítványával…?

A német származású Brunszvik család és Beethoven sokéves kapcsolatát illusztráló levelekből és naplókból annyi bombabiztosan megállapítható, hogy Ludwig, avagy „Luigi” viszonya „Pepivel” (Jozefin beceneve) több volt mester és tanítvány kapcsolatnál. Ugyanilyen jól dokumentált valóság, hogy Jozefin ekkor találkozott a nála harminc évvel idősebb Joseph Deym gróffal is, aki az anyagrófnő áldásával és nagy valószínűséggel saját akarata ellenére hamarosan feleségül vette őt.

Beethoven tehát nőtlen volt, és kedvére udvarolhatott minden tanítványának, amit szinte soha nem mulasztott el. Minden egyéb, amit Popova állít, vitatható.

Ha ugyanis Jozefin volt a „halhatatlan kedves”, mint a Popovánál komolyabban vehető történészek sokasága állítja, vele Beethoven nem a korai negyvenes éveiben, hanem késői húszas éveiben találkozott, ami óriási különbség, mert a 29 éves Beethoven, bár hallászavarai már elkezdődtek, akkor még lenyűgöző zongoratanári tekintélye és viszonylagos fiatalsága birtokában sikerrel csaphatta a szelet a nála sok évvel fiatalabb lányoknak.

Pontatlan fogalmazás az is, hogy a kedves „valódi kilétét könyvek egész sorában próbálták kideríteni”. Annyiban pontatlan, hogy a „halhatatlan kedves” kilétét az esetek jórészében és sok ezer oldalon nem kideríteni, hanem megtippelni és kiagyalni próbálták. Szelíden szólva problémás „a történészek jelenleg úgy vélik” megfogalmazás is, lévén az úgy vélekedők száma nagyon megcsappant a másképp vélekedőkéhez képest.

Vegyük Antonie Brentano esetét. Senki által nem vitatott tény, hogy amikor találkozott Beethovennel, ez a hölgy már férjnél volt, értékelhető források szerint egy vélhetően boldog, de mindenképpen működő házasságban élt és éppen hatodik gyermekét várta. A szenvedélyes, de a polgári és nemesi tisztességszabályokat ismereteink szerint mindenkor elfogadó Beethoven jellemképébe is nehéz lenne beilleszteni egy ilyen szerelmi kalandot, még nehezebb feltételezni, hogy a hölgy akár oly mértékben is viszonozta volna a muzsikus érdeklődését, mint korábban a Brunszvik lányok.

Igaz, mint zongoratanár, Beethoven az 1799-i találkozást követően is sok időt töltött Bécsben a már szintén házasságban élő és szintén állapotos Brunszvik (akkor már Deym) Jozefinnel is. A nem aprócska különbség az, hogy Beethovennel való megismerkedésekor Jozefin még szabad volt. Amerikai szerzők kombinációi alapján Popova mégis Antonie Brentanóra adja a szavazatát, rajta kívül olyan amerikai szerzőt is idézhetnék, aki még 2020-ban is Brentanót tünteti ki a „halhatatlan kedves” címmel, ami abszurd…

John E. Klapproth, aki Marie Tellenbach: Beethoven és halhatatlan kedvese, Jozefin című könyvét fordította angolról németre (a könyv soha nem jelent meg magyarul, holott alapmű a témában) és maga is könyvet írt a témáról, nem sokkal halála előtt, 2017-ben, ízekre szedte a Brentano-teóriát. Nevezetesen Jan Swafford medfordi egyetemi professzor (Oregon állam) több mint ezeroldalas (!) Beethoven életrajzát, mely, mint Klapproth fogalmazott, „csaknem kizárólag angolnyelvű forrásokra épít és negligálja a német és francia tudósok fontos kontribúcióit. Most csupán Beethoven életének egyik vonatkozására utalok, az úgynevezett «halhatatlan kedvesre», aki kétséget kizáróan Brunszvik Jozefin volt, ami bizonyított tény, ám kevéssé ismert Amerikában”.

Klapproth tizenhét tudományos publikációt sorol fel (közöttük sincs magyar szerző és egyikük sem olvasható magyar nyelven), amelyek 1920 és 2012 között jelentek meg és egytől-egyig Brunszvik Jozefint nevezik meg Beethoven imádottjaként. Kimondja azt is, hogy az amerikai forrásból származó hasonló témájú művek szerzői, köztük azok, amelyekben Antonie Brentanót vagy Giulietta Guiccardit nevezik meg „halhatatlan kedves”-ként, „inkább a szerzők képzeletének és fantáziájának szüleményei, semmint tényekkel és dokumentumokkal alátámasztható igazságok”.

Az oregoni professzor nem hagyta válasz nélkül az őt kritizáló Klapprothot. Kettejük pocskondiázó jelzőkkel megtűzdelt szócsatája jól jellemzi az egész „vak vezet világtalan”-típusú vagdalkozást, mely Beethoven magánéletének némely érdekes, ihletforrásként sem elhanyagolható vonatkozása körül folyik már száz éve.

Klapproth több tucat elmarasztaló megjegyzésére válaszolva Swafford a többi között ezt írta: „Nem szeretném részletezni a Klapproth Jozefinről szóló írásában lévő trükköket, túl hosszú lenne a felsorolás… Van köztük szándékos évszámcsere és félrefordítás, amikkel állításait próbálja igazolni. A dologban az a szomorú, hogy létezik egy törekvés Josephine «halhatatlan kedvessé» nyilvánítására, amit néhány komolyabb tudós is felvállalt, így Klapprothnak nem kellett volna semmit meghamisítani ahhoz, hogy a maga verzióját alátámassza”.

Elismervén, hogy a vitában a Brunszvik-lány oldalán állóknak van igazuk, a professzor így összegez: „Több mint tíz évig dolgoztam a magam Beethoven-életrajzán és eközben minduntalan találkoztam a «halhatatlan kedves» problémával. A valóságban erre a címre három jelölt létezik: Josephine Deym (Brunszvik Jozefin), Bettina Brentano (lásd Walden igen alapos könyvét), és Antonie Brentano (akit Maynard Solomon a rejtély végleges megoldásának tüntetett fel, noha nem az). Az utolsó dolog, amit akartam, hogy egy olyan életrajz szülessék, melyben nincs hiteles jelölt a «halhatatlan kedves» címre. Bevallom őszintén, hogy végül mégsem mertem vállalni ezt a döntést”.

Igaz és kétségbevonható, pro és kontra állítások sokaságát lehetne még idézni Beethoven és a Brunszvikok kapcsolatáról, a „halhatatlan kedves” kilétéről. Közös vonásuk, hogy javarészt nem autentikus forrásból származnak, holott ilyen források léteznek, ha New Yorkban vagy Oregonban nem is, hanem Bécsben, még inkább Martonvásáron, a hazai levéltárakban és könyvtárakban. Noha kötelező, de minimum érdemes lenne közreadni a külföldi publikációk közül is a színvonalasabbakat, a leginkább autentikus forrás ezesetben a hazai lehet. Van ilyen is, de nem elég.

A Beethoven és a Brunszvikok viszonyát részletező értékes hazai művek között nemcsak Székely Júlia ötven éve megjelent, és ma is hitelesnek tetsző regénye érdemel említést (ő nem foglal állást a halhatatlan kedves kilétének kérdésében), hanem például Hornyák Mária professzori alapossággal megírt dolgozata is kötelező olvasmány azoknak, akik tenni akarnak a magyar kulturális értékek megőrzéséért, vagy akiket egyszerűen csak érdekel a hazai kultúratörténetnek ez a misztériuma. Antikváriumokban mindkét mű fellelhető.

Álszerénység volna tagadni: magam is írtam egy Brunszvik–Beethoven regényt. Ebben az ünnepelt Beethoven és az ünnepelt Brunszvik Teréz mellett és előtt a kevésbé ünnepelt (Báthory Erzsébethez, Szendrey Júliához, Mollináry Gizellához, Földes Jolánhoz, Kosáryné Réz Lolához hasonlóan inkább félreértett, elfelejtett, agyonhallgatott, megalázott), emberként, zongoraművészként, anyaként egyaránt tiszteletet érdemlő Brunszvik Jozefinnek akartam emléket állítani. Magam sem hiszem azonban, hogy az értékőrzés legalkalmasabb formája ez esetben a tényekkel szabadabban bánó regényműfaj lenne. Utóbbi talán bizonyos értékek és gondolatok népszerűsítésére alkalmas. Ám, az irodalom nem tévesztendő össze a tudományos kutatással és azt nem helyettesítheti. Hogy akkor miért írtam regényt a Brunszvikokról és Beethovenről? Nos, a martonvásári kastélypark varázsereje kapott fel, mint valami forgószél, és amikor letett, a szövegszerkesztő előtt találtam magamat.

Kulturális értékőrzés alatt nemcsak a témába vágó, de meg nem jelent külföldi és meg nem írt hazai alapműveket értem. Miközben a könyvesboltokban ezrével kínálják magukat a futószalagon gyártott, olcsó pikantériával és könnyfakasztó romantikával szórakoztatóvá gyúrt szövegek, egyre kevesebb az érdeklődés olyan kutatások elvégzése iránt, amelyekkel a magyar kultúranépként jelenhet meg a világtérképen.

Az idő felgyorsult, a múlt sebesebben távolodik, mint valaha, a figyelem szétaprózódik, a dilettantizmus az AI-zónában végtelen játékteret kapott, az iratmegsemmisítő gépek zümmögnek. Ám feltehetően így is képtelenség bebizonyítani a világnak, hogy a magyarok előbb voltak a Kárpát-medencében, mint a rómaiak, vagy hogy Petőfi Sándor évtizedekig csalta korábban istenített asszonyát valahol Szibériában. Azt viszont esetleg elhinnék és javunkra írnák a határon túl is, hogy Ludwig van Beethovent zeneszerzőként ugyanakkor, netán korábban fedezték fel és tisztelték Martonvásáron és Budán, mint Bécsben vagy Berlinben, ami nem csekély részben a Brunszvik család, azon belül a „halhatatlan kedves” érdeme.