A szerző, Balló László (1953) munkakedvének teljében, immár tizenharmadik kötetével tovább halad az iparművészetek világának ez idáig homályban fürdő, titkos kincsei nyomában. A szerző s derűvel világított életpályája a meglepetések tárháza… (A nyitó képhez: Madame Pompadour porcelánjai voltak…)

A kritika jól fogadta a Magvető Kiadó elsőköteteseinek sorozatában, Fazakas István szerkesztésében „Kvázi” címmel 1986-ban megjelentetett vers-összeállítását, és ennek nyomán nem várt sikert hozott, ami ritkaság a kortárs magyar líra kezdőinek körében.

A folytatásban Balló szaporátlan és visszahúzódó alkatnak tűnt, nem törekedett mindenütt jelen lenni, de még így is a Mozgó Világtól a Párizsban megjelenő Magyar Műhelyig nagy ötletszerűséggel jelentek meg újszerű hangvételű versezetei. Második könyvének megjelenéséig tíz év telt el. Azután pedig az új évszázad első tizenöt éve is nélküle araszol a kortárs lírában, miközben ő maga titkos műhelymunkát és sokrétű tanulmányokat végzett, mígnem 2016-ban– ötvenéves szerzői jubileumra hivatkozó–vaskos kötete meg nem jelent. A „Keringő álom” már szülővárosában. Szombathelyen látott napvilágot, négyszáz oldalon (ahova húsz évnyire visszahúzódik –procul negotiis), sok-sok verssel, rajzokkal, apró festményekkel, és a tőle megszokott, gondolatjátékokra épülő röpke, ám elgondolkodtatva szórakoztató gondolatmorzsákkal, amiknek még ma sincs megfelelő kategóriája, megnevezése, hacsak el nem fogadjuk a szerző kezdeményezte BŐVITHETETLENJEIMBŐL-t..

A következő évek Melchior Hefele életművének feltárásával, és ezzel összefüggésben időskori, nyugat-magyarországi tevékenysége adatainak kiegészítése módszeres összeállításával foglalkozik. Előbb a mester szombathelyi bútorművészetét mutatja be magángyűjteményi bútorkincsek feltárásával, majd teljeskörűen felidézi a fertődi, volt Esterházy-kastély bővítéstörténetét az 1760-as évektől, és hazánk nyugati régiójának ez ideig homályban nyugvó Hefele-munkák bemutatását.

Szerzőnk e két figyelemre méltó kötettel lép ki húsz évnyi hallgatása önként vállalt tömlöcéből („talpig Vas-ban…”), majd azonnal visszatérve sajátos költészetének világába a fővárosban és szülővárosában párhuzamosan két-két verseskötettel jelentkezik. Akkor bukkan fel különösen, modernül régies, ha tetszik: régiesen modern szerelmi lírájának bő termése. Nem igazán őszikék ezek, inkább egy megaggott kor előtti intim tisztelgés gyöngyszemei. Nyelvezete nem erőltet korábbi századokat idézni, inkább a maga korának nyelvén, ám abból okkal kilógni szándékozó megnyilatkozás ez a költészet.

Pályája megint irányt vált, és ezúttal szülővárosa, Szombathely régi házainak, utcaképeinek, eltűnt városrészeinek városépítés, -rombolás történetének világához fordul.

A 2023. év visszavezeti szerzőnket a gyűjteményi műtárgyak igézetének kamatoztatásához: egymást követve jelennek meg a régi óraházak esztétikájával, illetve az európai porcelánkincsek szépségével foglalkozó albumai, e két ikerkötet anyagát a varázslatos Vas vármegye köz- és magángyűjteményi anyagaiból merítve. Egészen más ez már, mint a szerelmetes versek andalító világa, de az nyilvánvaló, hogy megint csak archaikus téma és ismeretanyag ihleti meg őt.

Az előzőhöz hasonló az igyekezet, mint amikor antik óraházak szépségének, esztétikájának eredt nyomába a hatalmas, nagyon precízen megépített és végtelenül látványos korábbi könyvben.

Most e szép sorozat utóbbi, még látványosabb kötetét vesszük kezünkbe, és elkészültének körülményeiről faggatjuk a mintegy négyszáz oldalon felsorakoztatott közel kétszázötven tételt, amelyek mintegy ötszáz színes képen pompáznak.

Való igaz, amit Csapláros Andrea, a Savaria Múzeum igazgatója a könyv előszavában megfogalmaz:

„A szerző…újra és újra felhívja figyelmünket munkáiban Vas vármegye, és ezen belül Szombathely kincseire, legyen szó történelmi korokat idéző órákról, Hefele Menyhért bútorairól vagy Szombathely elfelejtett házairól”. Ez a szűnni nem akaró múltidézés jellemzi sajátos lírájának archaizáló hangütését, avagy akár széles témamezejének sokszínű virágait. E tény tette szükségessé, hogy a bevezetésben kissé részletesebben bemutassuk életpályája egyes állomásait, amelyek többnyire a kultúrahistória más és más területein kalandoznak, magukkal ragadva olvasóikat. E kalandozás legkiérleltebb munkáját próbálom most és itt bemutatni:

Balló László nem törekszik ismereteinek teljességével a műtárgytörténet-tudomány szintjére emelni olvasóit, ellenkezőleg: határtalan szemlélődésébe úgy avatja be olvasóját, hogy magával ragadva őt saját szenvedélyének vizuális élvezeteibe viszi magával, miközben minden igyekezetével a szépség születése titkának feltárásával próbál gyönyörködtetni, a saját elragadtatásának közvetítésével. Előadásmódja egyszerű, közvetlen, baráti és módfelett olvasmányos. Szerzői magatartása közel áll Szerb Antaléhoz, akit ha irodalomtörténésznek tituláltak magyar- és világirodalom története miatt, akként mentegetőzött, hogy ő író, akinek pillanatnyilag az irodalomtörténet a témája…

Balló László a porcelánkötetét mutatja

A hatalmas porcelánalbumnak szinte minden tétele adatokkal kezdődik: származás, keletkezés kora, méretek, leltári szám…és mintegy ilyen obligát adatként egy-egy jellegzetes Balló-szófordulat, szóvirág, nyelvi könnyedség (olykor bonyolultabb kivitelben).

Ne lepődjék hát meg olvasónk, ha ilyen megfogalmazások várják helyenként: „Mielőtt azt gondolná kedves olvasóm, hogy a 19. század kellős közepe merőben az egyhangú gyönyörűség kora volt, bemutatok egy…”

A kötet borítóján, a fülszövegben megemlített kihívás: százötven csokoládéscsészéről hiteleset, érdekeset és érvényeset írni az olvasó kedvére és megelégedésére, meghozza gyümölcsét. A szépíró, a furfangos poéta, az apró felfedezések és lenge megfogalmazások mestere íráskészségét sikeresen menti át szépprózából a népszerű-tudományos szakirodalomba. Nem terhel az adott tárggyal kapcsolatos adatok teljességével, hanem inkább elringatva szórakoztat saját nyelvezetének eszköztára teljességének kihasználásával.

És hogy már a tényleges tartalomról is essék szó, tekintsük át a kötet szerkezetét:

A szerző vég nélkül adakozó szíve nem hagyhatja ki az európai porcelánok világából a távol-keletit, hiszen az is szép, csodás, de még inkább: mert onnan indult a nagy kaland.

A fajansz sem maradhat el, hiszen oly mostohagyermeke a műtárgyakat ismertető szakirodalomnak, és ezért aztán sok minden van még, amit eddig nem írtak meg róla!

Az album e két fejezettel indul tehát. Mindkettőből kiemelünk most egy-egy példányt:

Hihetetlen, de magángyűjteményt gazdagít az a feliratos rizses tálka, amely egyidős a magyar állammal, István királyunk korában alkották.

Nove di Bassano fajanszműhelyéből került ki az 1740-es években ez a fantasztikus, fajanszkeretes, csiszolt tükör, aminek elképesztően vékony üveglapjába hátulról csiszolták bele egy halászlegény alakját…A tükör szintén magángyűjteményi példány…

A magángyűjteményekben felvett fotókat e cikk szerzője készítette szívós munkával és nagy türelemmel.

A következő három fejezet három közgyűjtemény kincseiről tudósít: a sárvári várkastély rendkívül gazdag gyűjteményét, majd a dr. Smidt Lajos gyűjteményét bemutató múzeum, végül a Savaria Múzeum kincseiből kapunk bőséges ízelítőt.

A közgyűjtemények porcelánkincseit Nagy Jácint csodálatos felvételei mutatják be.

És ha már a belbecs látványvarázsánál tartunk, feltétlenül ki kell emelnünk Gyulavári Csaba invenciózus munkáját, amely a kötet teljes dekorációját bearanyozza: a nyomdai előkészítés folyamán. Kiemelései, az apró dekorációs trükkök által kitestesedik a képmellékletek világa, külön hangsúlyokat nyer a lényeg láttatásának szándéka.

A sárvári múzeum porcelánjaiból:

A szombathelyi Smidt Múzeum anyagából:

A következő fejezetek már kizárólag magántulajdonú porcelánkincseket tárnak az olvasó elé.

Elképesztő, és szinte hihetetlen a sokszínűség, ami a magángyűjtők, kis gyűjtők állományát jellemzi. A szerző titka: miként jutott ilyen tárgyak bemutatásának lehetőségéhez, abban áll, hogy negyven éve forog műgyűjtők és műkereskedők köreiben, elbűvölő világukban, mindvégig jó kapcsolatokat ápolva a műkincsáramlás mozgatóival, és e mozgások lebetonozóival, a műgyűjtőkkel.

A magángyűjteményi fejezetek igyekeznek hol a keletkezés helye alapján tálalni, hol a tárgycsoportok logikája szerint haladni. E rend alapján olyan tárgycsoportokkal is megismertet minket a szerző, mint a biszkvit különleges világa, avagy a porcelánkalamárisok rendkívüli csoportja…A legérdekesebb talán a porcelán teababák köre, ami oly elhanyagolt volt a hosszú ideig. E részben bemutatja a mai ismereteink szerinti egyetlen teababát, amely napjainkban is eredeti, leheletvékony selyemből készült franciás ízlésű szoknyáját viseli…egy szombathelyi magángyűjteményben, üvegbúra alatt tárolva gondosan…

Miután áttekinti az album – a gyűjteményekben fellelhetőség gyakorlata szerint–a megye területén gyűjteményekben található porcelán dísztárgyakat, szobrokat és étkezőeszközöket felvázolva azt a folyamatot, amelynek során, Meissennel versengve fellendül a bécsi porcelánművészet, majd ennek ideiglenes elbizonytalanodása, minőségi megtorpanása hatására megerősödik és kiterebélyesedik a cseh porcelánkészítés:

A látványos album koronája az európai szenzációnak számító porcelán plakettpár, ami a maga idejében Pompadour márkinő tulajdonában volt, és csupaporcelán toalettasztalkája lapját ékesítették. A polgári származása miatt „nem kedvelt” udvarhölgy halála után mindenét elárverezték Versailles-ban. A nagy eseményre a helyszínre sietett jó magyar társzekereivel Pompakedvelő Esterházy Miklós herceg is, és bútorokkal, dísztárgyakkal roskadásig megpakolta járgányait, éppen akkor hatalmasra bővülő otthoni kastélya számára.

Innen került a 20. század műkincsekkel oly borzalmasan kegyetlen közepének értéksemmisítő viharaiba…és majd, amíg a meisseni csészék baromfiudvarok itatótálkáivá süllyedve elkallódtak végre a magyar guanóban, e két plakettet a szerencse folytán jó kezek őrizték, és ma is legfontosabb kincse egy értő és lelkes vasi műgyűjtőnek…A kötet a Szülőföld Könyvkiadó gondozásában jelent meg.