Életem egyik legizgalmasabb beszélgetéssorozatát folytathattam jó négy évtizeddel ezelőtt Bécsben. A téma: a kezdettől nem kis irigységgel csodált osztrák államszerződés volt. Máig egy kicsit a csillagok szerencsés együttállásának is tulajdonítom azt a folyamatot, amelynek végén 1955 májusában létrejöhetett nyugati szomszédunk, Ausztria – majd pedig újra: az Osztrák Köztársaság, a hitleri Németország első, nagy zsákmánya – függetlenségének a visszaadása. A második világháborúban győztes négy nagyhatalom döntött Ausztriáról, amelynek akkori vezetői – különösen pedig a külügyi államtitkár, majd évekkel később osztrák szövetségi kancellár, dr. Bruno Kreisky – okos megbeszéléseinek és a nemzetközi helyzetben bekövetkezett első enyhülési fuvallatnak a hatására aláírásra előkészítették az osztrák államszerződést, nyugati szomszédunk sokoldalú föllendülésének az első és legfontosabb biztosítékát. Sosem felejtem el: a Bruno Kreiskyvel folytatott egyik interjúm alkalmával „az Öreg” (ekként nevezték Ausztria-szerte már akkor is, amikor még korántsem volt öreg) egy fél mondatban megpendítette, hogy „tulajdonképpen Magyarország is követhette volna a példánkat”. Hogyan? – ámultam el. Csak annyit mondott: „történelmi pillanat volt, az oroszok Sztálin után egy időre kezesekké, engedékennyé váltak, megpróbálhattátok volna…sikerrel”. Azóta is gyakran eszembe jutnak Kreisky szavai az elszalasztott lehetőségről. – Az osztrák államszerződés 25. évfordulója alkalmából folytatott bécsi beszélgetéseim első része következik, megjelent a Magyar Hírlap 1980. május 11-i számában:
«A legújabb osztrák autódivat: a dzsip. A használt gépkocsik piacán nyolcvan-százezer schillinget, sőt többet is kérnek és megadnak, akik tehetik, csak hogy egy formás katonai terepjáró autóhoz jussanak.
Gyakran tűnnek föl ezek a harmincöt–negyven esztendős, terepszínűre, sötétszürkére, zöldesbarnára mázolt öreg kocsik, a dzsipek a bécsi Ringen, a Mariahilferstrassén, a Michaelerplatz és a Herrengasse torkolatában. Nem egy idei kiadású autócsoda, a hathengeres Alfa Romeo, az aerodinamika szupersztárja, a Renault Fuégo, a Toyota Corolla GT, a BMW zászlóshajójaként reklámozott 745-ös típus, a Porsche 328 S és a többi méregdrága újdonság nem kelt akkora csodálatot (mi több, irigységet), mint a hangos és sok (az idén már harmadszor fölemelt árú) benzint fogyasztó öreg dzsip. Némelyek gálaautónak is használják: a Lisztstrasse-i Akademietheater előtt kettőt is láttam egyik este…
Miért ez a nosztalgia? Minden valószínűség szerint a véletlenek egybeeséséről van szó: „a régi szép ötvenes évek” sokféle módija hódít szerte a világban. Rock and roll dübörög a diszkókban, a lányok körében a bő nadrág, a fiúkéban a rövidre nyesett frizura az igazán menő”. A már említett Akademietheater hetek óta telt ház előtt (nagy szó, hisz’ 200–500 schillingbe kerül a színházjegy) játssza Frank Wedekind darabját, A tavasz ébredését – természetesen jócskán fölújítva, kitűnő szereplőgárdával.
Persze, lehet, hogy az Osztrák Köztársaságban egy történelmi eseményre emlékezés is dagasztja a nosztalgia divathullámát: az osztrák államszerződés aláírásának közelgő 25. évfordulója. Április 15-én például (tehát éppen negyedszázada, hogy az osztrák kormányküldöttség sikeres tárgyalások után visszaérkezett Moszkvából) dr. Bruno Kreisky szövetségi kancellár repülőgépe landolt a vöslaui repülőtéren rövid, „nosztalgikus sétarepülés” után. Kreisky államtitkárként volt tagja az egykori osztrák küldöttségnek, amelyet Julius Raab kancellár vezetett, és részt vett benne még Adolf Schärf alkancellár, valamint Leopold Figl külügyminiszter.
A négyek is ott ültek a dzsipben, akárcsak huszonöt esztendővel ezelőtt, a vöslaui repülőtéren rendezett ceremónián: az Ausztriát fölszabadító, majd a második világháború után tíz évig az ellenőrzésük alatt tartó szövetségesek, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia járőrszolgálatot teljesítő katonái is. – Megkezdődött tehát az Osztrák Köztársaságban az az ünnepségsorozat, amelynek kiemelkedő eseményére a bécsi Felső-Belvedere vörösmárvány termében május 16-án kerül sor: az államszerződést aláírt négy nagyhatalom külügyminiszterének jelenlétében emléktáblát lepleznek le a történelmi évforduló tiszteletére.
Jó néhány húsz-harminc év közötti fiatallal beszélgettem minap Bécsben, azt tudakolván tőlük, ismerik-e az államszerződés létrejöttének történetét, okait?
Mindössze a közeli múlt osztrák történelmét tanulmányozó egyik egyetemista, Franz Steiner tudott hitelesen beszámolni az előzményekről:
– Az imperialista Németország már az első világháború elvesztése után szemet vetett az önálló, független Ausztriára, és csak az alkalomra várt, hogy magához csatolja, beolvassza – mondta a történészhallgató. – A fasiszta német csapatok 1938. március 13-án néhány óra alatt megszállták hazánkat, és Hitler kinyilvánította az Anschlusst, Ausztria Németországhoz csatolását. Berlin kihasználta részben az akkori kormány gyengeségét, azt, hogy az 1934-i polgárháborúban igen nagy vérveszteséget szenvedett a fasiszta veszélyre figyelmeztető és ellene egységesen föllépő osztrák munkásmozgalom, elsősorban a kommunista párt, és számolt azokkal a nem nagy tömeget képviselő, viszont jól szervezett körökkel is, amelyek a „nagynémet birodalomba” való beolvadással akarták visszaszerezni a monarchia széthullásával elveszett osztrák dicsőséget…
Egyedül a Szovjetunió tiltakozott a nagyhatalmak közül az okkupáció ellen – állapítják meg a mai Ausztriában megjelenő hivatalos kiadványok, amelyek egyúttal tárgyilagosan beszámolnak a kommunisták által irányított ellenállási és partizánmozgalmakról, a 05-csoport (05=Ö, tehát Österreich, miután az e betű az ötödik az ábécében), a Hetek Bizottsága, a POEN (provizórikus osztrák nemzeti bizottság), a katonai ellenállás tiszteletet követelő tetteiről. Ausztria hitleri megszállásának mérlege: erőszakkal besorozott és a frontra vezényelt 170 800 osztrák férfi elesett, 76 200 eltűnt; a bombázások és a harcok következtében 24 300 polgári személy halt meg, 65 500 osztrák zsidót öltek meg a nemzetiszocialisták, 32 600 osztrák állampolgár lelte halálát a koncentrációs táborokban, 2700 személyt pedig kivégeztek a németek. Ez összesen az akkori lakosságnak majdnem a hat százaléka; 750 ezer osztrák állampolgárságú katona esett hadifogságba; Innsbruck, Hitler legfőbb „alpesi erődje” legnagyobbrészt elpusztult a harcokban; a főváros, Bécs 193 ezer lakása vált rommá, hidak omlottak a Dunába és a Duna-csatornába, kiégett az Operaház, a Burgtheater, a Stephansdom.
A nemzetközi katonai rendőrség 1945. augusztus 5-én kezdte őrjáratait Ausztria-szerte, ekként az ugyancsak négy részre osztott Bécsben is. A dzsipeket csak 1946 októberéig használták, miután kényelmetlennek bizonyultak, ezért 1951 végéig a jóval nagyobb Dodge WC 56/57 típusú parancsnoki kocsival közlekedett az őrjárat. Egészen a szövetségesek kivonásáig már a szovjet GAZ M 20 Pobedákat, 1952 januárjától pedig az amerikai Chevrolet P 51 Sedan Limousinokat rendszeresítették a katonarendőrök számára – szovjet, illetve amerikai sofőrrel.
Az őrjárat mind a négy zónában (és a nemzetközi övezetben is) illetékes volt a rend felügyeletére – a polgári lakosság védelmében, és persze a megszálló katonaság felügyeletében.
Miután 1955. május 15-én a négyhatalmi megállapodás visszaadta Ausztria szuverenitását és kikiáltották az ismét független és svájci mintájú semlegességet vállalt Osztrák Köztársaságot, az államszerződés törvénybe iktatása, 1955. július 27-e után a négyek kiszálltak a dzsipekből és 90 nap alatt kivonultak az országból. Érdekes közjáték, amelyet általában nem szoktak megemlíteni az osztrák államszerződésről szóló tanulmányok: amikor a szövetségesek levonták lobogóikat a bécsi Schwarzenbergplatzon (azaz akkor Stalinplatzon!), a forgatókönyv szerint felcsendült az illető országok nemzeti himnusza. Az amerikai csapategység viszont már nem a himnusz, hanem az osztrákok oly’ kedves Radetzkymarsch hangjaira masíroztak ki a térről – az eseményen jelen volt osztrákok tapsvihara közepette.
Az ország, elsősorban Bécs lakossága éhezett: hosszú ideig a fölszabadító szovjet csapatok látták el az embereket a legszükségesebb élelmiszerekkel, gyógyszerrel. – Ausztria tehát fölszabadult a hét évig dühöngött fasiszta terror alól, de a szövetségesek 1943 októberében tartott moszkvai értekezletének, majd az 1945. június 5-i berlini nyilatkozatának, illetve az egy hónappal későbbi londoni egyezményének alapján Ausztria státusának rendezésére csak egy későbbi időben kerülhetett sor. A négyek addig is beültek a dzsipbe, és az Ausztria megszállási övezeteiről, illetve a Bécs igazgatásáról szóló egyezmény alapján ellenőrizték az országot – az Osztrák Köztársaság Karl Renner, majd Leopold Figl kancellár által irányított, széles jogkörrel fölruházott kormányával együtt.
Dr. Fritz Bock, az Osztrák Köztársaság nyugalmazott alkancellárja, a Creditanstalt-Bankverein felügyelő tanácsának elnöke egyike „a nagy idők” cselekvő tanújának. Az ötvenes években kereskedelmi és újjáépítési államtitkár, illetve az egykori német javak kezelésével megbízott szervezet vezetője így nyilatkozik az államszerződésről:
– Gyakorlatilag tizenhét évig tartott megszállás után nyerte vissza függetlenségét és szuverenitását Ausztria. A szovjet politikai vezetés elsőként nyitott ajtót a politikai enyhülés irányába azzal, hogy alkotó módon hozzájárult a számunkra legkedvezőbb lehetőségeket kínáló államszerződés megkötéséhez. Ez a lépés – meggyőződésem – a hidegháború végét jelentette, egyúttal a békés kooperáció kezdetét is. A két társadalmi rend kompromisszumaként jött létre az államszerződés. Az, hogy mi, osztrákok készségünket nyilvánítottuk az örökös, svájci mintájú semlegességre, hazánk számára új pozíció elfoglalásával is járt, ami természetesen sok kötelezettséget is ránk rótt. Az aktív semlegesség tényeinek fölsorakoztatása minden bizonnyal további beszélgetéseinek a tárgya lesz, ezért én csak egy példát említek, a saját munkaterületemről valót, tehát gazdaságit:
– Alkancellárként a gazdasági, ipari ügyeket vittem – folytatja dr. Bock. – A kelet-európai országokkal, elsősorban szovjet barátainkkal, jó szomszédainkkal, Magyarországgal, Jugoszláviával, Csehszlovákiával egyre nagyobb volumenű gazdasági megállapodásokat kötöttünk az államszerződés aláírása után. Ezek a hosszú lejáratú szerződések kétségkívül hozzájárulnak hazánk gazdasági erejének növekedéséhez, ahhoz, hogy Ausztriában az infláció viszonylag alacsony, nemzeti valutánk szilárd, munkanélküliség pedig gyakorlatilag nincs.
(Következik: Nagy lépés az enyhülés felé.)
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
