Lám, mire (is) jó az internet: az újságíró percek alatt megszervezhet, lebonyolíthat egy interjút, jófajta beszélgetést a világ másik felén, a tőlünk (talán) a legtávolabbi ponton élő személlyel is, akinek ráadásul magyar gyökerei vannak. Léderer Pál kollégánk, a Fidesz által megszüntetett, sok évtizedes napilap, a Népszabadság munkatársaként kis híján negyedszázaddal ezelőtt, 2000 májusában beszélgetett Tánczos Nándor új-zélandi parlamenti képviselővel. Íme:

Tánczos Nándor a Zöldek képviseletében bejutott a wellingtoni parlamentbe. Nem hiszem, hogy beszerkesztettem volna a Népszabadságba ezt a hírt, ha az esemény napján eljut Budapestre. (Persze nem jutott el!) Ki az a Tánczos Nándor? Kik azok a Zöldek? Hol van Wellington? (Na jó, ez utóbbit azért tudom: Új-Zéland fővárosa.)

Talán soha nem tudom meg, hogy létezik, ha egy most éppen Hongkongban élő barátom nem küldi el az új-zélandi Listener című programújság egyik januári számát, amelynek címlapját az ő – pontosabban az ékezeteitől megfosztott Nándor Tánczos – tölti be. A lapban nagy riport mutatta be a politikust, akinek bekerülése a wellingtoni parlamentbe tavaly decemberben Uj-Zélandon big issue, igazi nagy téma volt. No, nem azért mert – félig – magyar, hanem annak okán, amit és ahogyan képvisel.

A brit hagyományokat ápoló új-zélandi politikai elit köreiben már az is kisebbfajta szentségtörésként hatott, hogy a 33 esztendős férfi dreadlocksban – a rasztafariánus vallás hagyományai szerint, fenékig érő copfokban – hordja haját, és márkás öltönyök helyett kizárólag kenderből szőtt ruhadarabokat visel (mert ezzel is demonstrálja, hogy egyik küldetésének tekinti a kábítószerként is karriert futó növény gazdasági rehabilitálását.)

Tánczos, akit bosszant, hogy honfitársai közül szinte senki nem tudja: neve egyik kedvenc hobbijára, a táncra utal, természetesen nem a felső tízezer sikimiki party-jait látogatja, hanem a reggae-királyok koncertjeit – például Bob Marley-ét, akit prófétának nevez, ahol azért mindenki elszív egy kis füvet. (Törekvései közé tartozik a rasztafariánusoktól elidegeníthetetlen marihuána legalizálása.) Politikai pályája sok hasonlóságot mutat egy másik magyar származású zöld politikuséval, a Joschka Fischerével. Thatcher Angliájában „ébredt”, a békemozgalomban majd a bányabezárások ellen kampányolt, választott hazájában, Új-Zélandon a kisemmizett őslakosok, a maorik felé fordult, s az ő kultúrájuk megőrzésének harcos szószólójává vált.

Emellett az ember és környezete közötti egyensúly helyreállításáért, egyebek között a génmanipuláció ellen lép fel, s azt szeretné, ha Új-Zéland – „a világ legszebb helye” – a természeti környezet megóvásában mintaországgá, ökonemzetté válnék. Született lázadó, ami, mint a – rendhagyó módon, kizárólag az internetes postát használva – vele angol nyelven készített alábbi interjúnkból kiderül, magyar gyökereitől sem független: Dózsa, Petőfi, Kossuth is hatással volt politikai fejlődésére.

Kedvenc színe: bíbor.

Kedvenc étele: gombapaprikás nokedlivel.

Kedvenc itala: frissen facsart grapefruit. De kávét is túl sokat iszom.

Kedvenc időtöltése: tánc, dobolás, olvasás, hegymászás.

Kedvenc írója: Ézsaiás, Umberto Eco, Márquez, Belich és sokan mások, a könyvtől és a hangulatomtól függ.

Kedvenc filozófusa: Lao Tzu.

Kedvenc zeneszerzője: Paganini.

Kedvenc zenésze, zenekara: Burning Spear.

Kedvenc filmrendezője: Martin Scorsese.

Mi fáj önnek? A tudatos vagy válogatás nélküli sértés és pusztítás.

Mi teszi boldoggá? A szerelem és az együttlét azokkal, akikkel törődöm.

Ki a legfőbb ellensége? Akiről nem tudom, hogy az.

Ki a legjobb barátja? Exnejem.

Mit sajnál? Hogy nem vagyok jobb ember.

Mit szeret mások viselkedésében? Őszinteség, tisztelet.

Mit szeretnek mások önben? Kérdezze tőlük!

Mit szeretne a sírkövén? Egy fát, talán egy rimut vagy egy totarát.

– Beszél magyarul?

– Az Egyesült Királyságban születtem – apám ’56-ban hagyta el Magyarországot –, s életem első hét évében rendszeresen látogattam Magyarországra. Hét éves voltam, amikor Új-Zélandra költöztünk, ami sokkal nehezebbé tette a kapcsolattartást a rokonsággal, de tizennégy éves koromban a szüleim Magyarországra küldtek, hogy nyolc hónapig a nagyszüleimmel éljek. Ez 1980-ban volt. Szegeden laktam a családdal, és akkor ott is jártam gimnáziumba. Mivel a rokonságban senki sem tudott angolul, akkoriban egész folyékonyan beszéltem magyarul. Azóta viszont berozsdásodott a tudásom. Az olyan helyeken, mint amilyen Új-Zéland, sok magyar származású ember számára gond, hogy ha csak az egyik szülő beszél magyarul, csaknem lehetetlen megőrizni a perfekt nyelvtudást. Sok városban van itt magyar klub, ahol az ember összejöhet és társaloghat más magyarokkal, de a fiatalabbak közül nem sokan járnak ezekre a helyekre. Nekem egyébként sem sok kapcsolatom van az itt élő magyarokkal. A változások óta nem jártam Magyarországon, de remélem, hogy valamikor a közeli jövőben megint eljutok oda. Szeretném meglátogatni a rokonokat és szemrevételezni a Szeged környéki kendertáblákat és gyárakat.

– Mit jelent az ön számára Magyarország?

– Mindig is nagyon büszke voltam magyar származásomra. A magyar történelem, olvasmányaim olyan személyiségekről, mint Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Dózsa György mindig a szabadság szeretetére inspiráltak. Gyerekkoromban zavart, hogy kevés olvasnivalót találtam ’56-ról. Apám nem sokat beszélt róla – gondolom sok fájó élménye volt –, de mindig meglepett, hogy nem találtam több irodalmat a dologról. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ez bizonyára azért volt így, mert sem a bal-, sem a jobboldal nem akarta, hogy beszéljenek róla. Ami eljutott hozzám, abból arra jutottam, hogy ’56 sok tekintetben egy igazi szocialista forradalom volt. A munkahelyi demokrácia és a helyi szintű döntéshozatal olyan dolgok, amelyekért a politikai spektrum egyik végén sem rajonganak, mert ezek a hatalom decentralizálásáról és az igazi részvételi demokráciáról szólnak.

– Gratulált-e önnek parlamenti képviselői megválasztásához az ottani magyar diplomáciai képviseletről valaki?

– Nem, nem hiszem.

– Parlamenti szűzbeszédében, amelynek szövegét az interneten olvashattam, ön ezekkel a szavakkal köszöntötte szüleit: „Köszönet édesanyámnak, Joannak, aki megtanított arra, hogy vigyázzak az emberekre és apámnak, Péternek, aki megtanított arra, hogy harcoljak azért, amit helyesnek gondolok.” Mondana valamit gyerekkoráról és arról a szellemről, amely az önök családjában uralkodott?

– Olyan család volt ez, amely értékelte a tanulást és a könyveket. Gyerekként sokat olvastam, nagy könyvtárunk volt, a tévénk viszont öreg, barátaimnál sokkal később jutottunk színes készülékhez. Olyan család volt, ahol nagy volt az érdeklődés a politika és az iránt, hogy mi történik a világban. Minden vasárnap családi vitákat rendeztünk mindenféle dologról. Szóval olyan környezetben nőttem fel, amelyben a vitát és a tanulást, a világ dolgai iránti érdeklődést nagyra értékelték.

– Miért éppen Új-Zélandot választották, amikor oly sok alternatíva kínálkozott: Dél-Afrika, az egész Nemzetközösség, esetleg Magyarország?

–  Családi kupaktanácsot tartottunk és Új-Zéland tűnt a legszebbnek.

– Számít-e Új-Zélandon az ön származása, az a körülmény, hogy édesanyja dél-afrikai, édesapja magyar?

– Azt gondolom, hogy ennek nagy jelentősége van. Nem az angolszász háttérből jövök, s azt hiszem, sokkal jobban tudok viszonyulni a nem angolszász kultúrákhoz. Származásom meghatározza, hogy nem tartozom a domináns kultúrához, és ez különösen fontos egy olyan kultúrakörben, amely ennyire fennkölt, önelégült, és olyannyira meg van győződve a saját felsőbbrendűségéről. A dél-afrikai vonal természetesen különösen fontos, amikor a rasszizmus felismeréséről és leküzdéséről van szó. Emlékszem, hogy amikor Új-Zélandra jöttem, arra voltam felkészülve, hogy beszélnem kell majd maoriul, és maori módon kell élnem, pontosan úgy, mint amikor Magyarországra látogatva természetesnek tartottam, hogy magyarul kellett beszélnem. Meglepett és egyúttal kiábrándított, hogy mennyire domináns szerepet játszott itt az angol kultúra. Én azonosulok a maorik harcával, ami arra irányul, hogy visszaszerezzék az ellenőrzést saját közösségeik fölött, visszahódítsák nyelvüket és kultúrájukat. Nem olyan ez, mint amit nekünk Magyarországon kellett tennünk? Petőfi és a hozzá hasonló emberek harca sok tekintetben legalább annyira a kultúra visszahódításáról szólt, mint amennyire a politikáról. Úgy gondolom tehát, hogy etnikai hátterem segít abban, hogy tiszteljem és szolidaritást vállaljak a maori nép harcával azért, hogy visszaszerezze szuverenitását saját földjén.

– Politikai életrajzából az derül ki, hogy ön mindig valami ellen volt: a kapitalizmus ellen, Thatcher asszony és a thatcherizmus ellen, a háborúk ellen.

– Anti-korszakom a fiatal koromhoz kapcsolódik, amikor világosan láttam, hogy mi volt a rossz. Ahogy öregszem, azt tapasztalom, hogy cselekvésemet az határozza meg, hogy mi a helyes, hogy miért lépek fel. A politikai aktivisták egyik csapdája az, amikor ellenfeleik határozzák meg cselekedeteiket. Antiként soha nem azt kell kifejezned, hogy mit akarsz, hanem azt, hogy mi ellen vagy. Ellenfeled ellenőriz azáltal, hogy ő határozza meg a vitaeszközeit. Most arra törekszem, hogy megkíséreljem előmozdítani „Öko Nemzet-Új-Zéland” gondolatát.

– Mit jelent ez?

– Azt a felismerést, hogy az emberi lényeknek az emberiség új útját kell megtalálniuk ezen a Földön. Meg kell tanulnunk egyensúlyban élni egymással és azzal a bolygóval, amelynek részei vagyunk, s amelyről származunk. Bolygónkat ökológiai válság fenyegeti. Folyamatosan mérgezzük folyóinkat, levegőnket, földünket, következésképpen táplálékunkat. Folyamatosan erdőtlenítjük földünket, kifosztjuk, szennyezzük és mérgezzük tengereinket. Ha emberi fajként fenn akarunk maradni, egyszerűen nem folytathatjuk ezt. Az EcoNation Aotearoa (Öko-Nemzet-Új-Zéland – az ország neve maori nyelven, a szerk. megj.) koncepciója arról szól, hogy az élre kell állnunk és meg kell mutatnunk a világnak, miként lehet egyensúlyban élnünk egymással és bolygónkkal. Van egy mondás, amely szerint „ahol nincs vízió, ott elpusztul az ember”. Ezzel a problémával állunk ma szemben.

– Miként képzeli ezt el?

– Elvi egyezségre kell jutnunk arról, hogy milyen fajta helyet akarunkhátrahagyni gyermekeinknek és unokáinknak. AzÖkoNemzet – Új-Zéland koncepció ugyanakkor annak a felismerését is jelenti, hogy a válaszok nema parlamentből jönnek majd. Mindenegyes egyénnek felelősséget kell vállalnia. Minden egyes közösségnek felelősséget kell vállalnia. Minden egyes üzleti vállalkozásnak meg kell vizsgálnia, mivel járulhat hozzá a megoldáshoz. És természetesen a kormánynak isjut feladat, de egy másfajta kormányzatra van szükség. Olyanra, amely eltökélt arra, hogy visszaadja a hatalmat anépnek, amelytől eltulajdonította.

– Mi vagy ki az, ami döntően meghatározta az ön politikai fejlődését?

– Családomon kívül, azt hiszem,azok az emberek, akik a történelem során az igazságért és az igazságosságértharcoltak. Néhány példát fentebb máremlítettem, de Jézus Krisztus,Mahatma Gandhi, Te Whiti oRongomai, Malcolm X is rajta vanezen a nagyon hosszú listán. A történelem gyakran elfelejtett alakjai ők, deelég egy pillantás az ő életútjukra ahhoz, hogy valaki lökést kapjon a lázadásra.

– Melyek az ön politikai filozófiájának sarokkövei?

– Nagymértékben az alapvető zöldelvek: társadalmi igazságosság, az erőszak elvetése, igaz demokrácia, ökológiai bölcsesség. Valamennyi ember és közös származási helyünk, bolygónk hosszú távú jólétét kell szem előtt tartanunk. Politikai filozófiám természetesen összefonódik rasztafariánus hitemmel. A Teremtő valamennyiünkben benne él. Ha hűek vagyunk magunkhoz, és követjük ezt a belülről jövő útmutatást, akkor mindig képesek leszünk arra, hogy helyesen cselekedjünk. Őszintén megvallva engem nem nagyon foglalkoztatnak absztrakt kérdések – például az élet értelme –, izgat viszont, hogy miként cselekedhetünk helyesen bármely konkrét helyzetben. Életem értelme úgy válik világossá előttem, ahogy élem.

– Mit jelent a rasztafariánusság?

– Ras Tafari egy név, Hailé Szelassziét, Etiópia egykori császárát nevezték így megkoronázása előtt. A rasztafariánus vallás őt tekinti a Királyok Királyának, az Istenek Istenének, a Júdástörzsét legyőző Oroszlánnak, Istenkiválasztottjának. A Jelenések Könyvében van róla említés. Mi, rasztafariánus hitű emberek azért vesszük nevünket Ras Tafaritól, mert elismerjük,hogy ő a Messiás, Izrael királya és Dávid trónjának örököse, amint az aKebra Negast című ősi könyvben írvavagyon.

– Egy meglehetősen időszerű kérdés: bizonyára hallott a tiszai cianid-szennyezésről, amelyet egy ausztráliai tulajdonban lévő romániai aranykitermelő vállalat idézett elő. Kommentálná az esetet?

– Megrázott, amikor megláttam a tiszai képeket. Eszembe juttatta, hogy én Szegeden még úsztam a Tiszában, ettem a belőle kifogott halakból. Hozzátartozóim évszázadok óta a Tiszával és a Tiszából élnek. Ez abszolút tragédia. Vajon lesz-e kártalanítás? Lennie kell. De vajon kompenzálhatja-e pénz az ökológiai rendszer meggyilkolását? Természetesen nem.

– Tudja-e, hogy nem ön az egyetlen magyar származású neves külföldi zöldpolitikus? Joschka Fischer német külügyminiszterre gondolok. Ismeri őt? Legközelebb esetleg őt is bekapcsolhatnánk beszélgetésünkbe.

– Nem tudtam erről, nem ismerem őt, de az ötlet tetszik, és ha alkalmam nyílik rá, felvetem neki.