Éppen ma 20 éve történt, hogy szélsőséges iszlamista terroristák négy gépet eltérítve, terrorista támadást hajtottak végre az Egyesült Államok ellen. Kettő berepült a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba, egy a Pentagont vette célba, a negyedik a Capitoliumot, illetve a Fehér Házat. Az utasok megakadályozták, hogy végső céljukat a terroristák elérjék, viszont ez az életükbe került, noha mindannyian halálra voltak ítélve. Húsz év után is elevenen él a tragédia minden pillanata a többi között Dan Dalyben, aki tűzoltóként mentette a menthetőt New Yorkban.
Az Egyesült Államokban ez a hét szeptember 11-e jegyében telt el. Nem volt olyan kutatóközpont vagy sajtóorgánum, amelyik ne adta volna ki a 20 év alatt leülepedett kutatások és elméletek összefoglalóját. Más irányba indultam el. Dan Daly tűzoltóval beszélgettem, aki részt vett New Yorkban az ikertornyok összeomlásakor a mentésben, a romok eltakarításában. Huszonnégy évet szolgált a tűzoltóságnál, 2002-ben nyugdíjba ment. Megkapta az állam szenátusától a Szabadság Érdemérmet. Ez a nap, 2001. szeptember 11-e – mint oly sokunknak – beleégett az ő emlékezetébe is. Egy nap alatt 343 kollégáját veszítette el!
– Otthon voltam azon a reggelen, és amikor láttam a tv-ben, mi történik, elkezdtem összeszedni a csapatomat. Beöltöztünk, rengeteg tűzoltóautó haladt a Ground Zero felé, beszálltunk mi is egybe. Találgattuk, mi történhetett, de inkább csöndben voltunk. Azt azonban rögtön tudtuk, hogy életünk legnehezebb feladata előtt állunk, és talán a legnagyobb tragédiánk előtt is. Ahogy közeledtünk, úgy szürkült, homályosult el minden körülöttünk a füsttől és a porló ikertornyoktól. Odakiáltott az egyik kolléga, elveszítettük Michael Judge káplánunkat. Majd odajött egy másik ismerős, akitől megtudtam, hogy gyerekkori barátom is a romok között veszett. A következő órákban, napokban és hetekben semmi mást sem hallottam, mint azt, hogy ki halt meg. Mintha egy másik bolygón lettem volna, mert ilyen még sosem fordult elő. És azt is tudtuk, ez a nap nemcsak New Yorknak volt rettenetes, de az egész emberiség számára.
– Mit tudott/tudtak tenni szeptember 11-én?
– Mivel hatalmas volt a füst és a korom, gyakorlatilag csak egy-két méterre láttunk. Azt sem tudtuk, mi van a gomolygás mögött. Annyit tudtunk, hogy van két 110 emeletes torony, ami körülbelül 65 ezer négyzetméternyi területen helyezkedik el és azt, hogy 50 ezer ember dolgozik az ikertornyokban, nem beszélve a turistákról. Ehhez képest mi izzó vas és fémszerkezeteket, roncsokat láttunk magunk körül és tüzet. Nem volt megfelelő eszközünk sem. Így kiabálni kezdtünk, megszólítani a romok között szorulókat, és füleltünk, milyen irányba kutassunk. Az épület kártyavárként omlott össze, egyik emelet csúszott a másikra, egyik a másik után, pillanatok alatt. Irodák váltak porrá egy szempillantás alatt.
– Ön a Capitoliumon részt vett a kongresszusi meghallgatáson is akkor. Mit mondana ma, ha megint elmenne a törvényhozásba?
– Ha ott lennék ma? … Borzalmas terrorista cselekmény volt. Ma is megélünk sok hasonlót. Akkor hónapokon át jártam a világot, a külügyminisztérium felkérésére előadásokat tartottam arról, mi és hogyan történt. Amiből én is, mások is sokat tanultunk: az akkor nemzeti összefogás volt. Nem volt halott a nemzet, a hamvából, mint a főnix, életre kelt. Egy emberként dolgoztuk fel, ami történt és segítettünk, akin tudtunk. Emlékszem, fiatalok, iskolások jöttek oda hozzánk, hogy megköszönjék a munkánkat. És akkor hirtelen sokan elkezdtek önkénteskedni. Pedig a körülmények olyanok voltak, mint Dante poklában. Az önkéntesek sátrat vertek, aztán hoztak ennivalót, cipőt, amit szükségesnek láttak. Nehéz napok voltak, mert ha a kutya ugatott, mentünk a megjelölt helyre. Vödörrel a kezünkben. Kiástuk, amit találtunk, a hamvakat, az elégett testek maradványait. Ilyenkor az emberek tisztelegtek, amígvittük a „halottasházig” avödröt. Tisztában voltak azzal, mit találtunk. Szóval, ha visszamennék ma a capitoliumi meghallgatásra, akkor azt mondanám, hé, emberek, elvesztettük egymást. Teremtsük meg újra azt az egységet, azt az önzetlenséget, ami akkor volt. Öleljük át egymást, és nem számít, ki hova tartozik. Rettenetes ma a megosztottság, a széthúzás, pedig a klímaváltozástól kezdve sok kérdésben egy egyetértésre lenne szükségünk.
– Egyébként letisztult önben, miért és hogyan történhetett ez meg Amerikával 20 évvel ezelőtt?
– Ami történt velünk és akkor, annak alapvető oka az emberek kiábrándultsága lehetett a szabad kapitalizmusból. Hogy rossz úton indultunk el. A World Trade Center ennek volt a szimbóluma. De a bigott vallásosság is oka volt. A terrorizmus pedig még jobban fáj, ha a szíveden keresztül üt. New York és a megtámadott épületek – mind Amerika jelképei. De nyilván bizonyos dolgokat nekünk sem kellett volna megtenni
– Mire gondol?
– Egy akkora nemzet, mint mi vagyunk, folyamatos nyomás alatt áll, hogy oldjon meg bizonyos dolgokat, legyen az háború, vagy adott kormányok támogatása, amikor egyenes tartásról, becsületről van szó. Nyilván ez érdekütközés is valahol.
– Ön önkénteskedik, veteránokat segít, akik Irakból, Afganisztánból érkeznek haza. Hogyan segít nekik?
– Háborúban sérült katonákkal foglalkozom, akiknek az életét megmentette ugyan a golyóálló mellény, de elveszítették kezüket, lábukat. Nem egyszer mindkét kezüket, mindkét lábukat. Olyan fiatalok, akiknek igazából most kezdődnék el az életük. A Walter Reed kórházba járunk hozzájuk és igyekszünk lelkileg is feldolgozni számukra a drámát, és megpróbáljuk őket a sportokba is visszavezetni – speciális kerekesszékekkel, eszközökkel. Mert a sport adhatja nekik vissza az önbizalmat. Nagyon jó érzés, amikor eltöltesz velük egy hétvégét, és felszabadultnak látod őket. Gyakran külföldre is visszük őket, így jutottam el velük Budapestre és Kiskunfélegyházára is. Kismaratont szerveztek nekünk, 7–8 éve talán, és nagyon hálás vagyok ezért a magyaroknak. Kedvenc helyem ez a városka. Vittem oda egy méretes darabot a Világkereskedelmi Központból – emlékül.
– A fiatalokhoz is jár, előadást tart arról, milyen út vezethet a boldogsághoz…
– Mielőtt tűzoltónak álltam, tanárként dolgoztam. Ismerem a gyerekeket, tudom, milyen nehéz befogadni azt a világot, amit nem ők alkottak. Megtalálni benne a helyüket. Önkénteskedtem, meg írtam is egy rövid könyvet arról, mi szerintem az az öt dolog, ami segít a boldogság megtalálásában. Az interneten is elolvasható. Beszélek nekik a Ground Zeróról, ami rögtön más megvilágításba helyezi az életüket. Börtönökbe is járok, ott is előadásokat tartok. A feleségemmel pedig havonta egyszer hajléktalanoknak osztunk ételt New Yorkban. Olyankor hajnali 4-kor kelünk, megpakoljuk az autót és megyünk. Ausztráliában egy olyan konferencián „adtam el” a boldogságelméletemet, ahol a 37 fellépő egyike a dalai láma volt, a másik, mondjuk, Jane Goodall, angol etológus, antropológus és primatológus, a csimpánzok szociális és családi életének legismertebb kutatója. Akkor leszűrtem magamban, mi volt a közös mindannyiunk előadásában. Nem tudod megérezni és megérteni az igazán mély fájdalmat és határtalan örömöt, ha nem segítesz az embereken a magad módján és eszközeivel; 72 év után ez a véleményem – mondja az 50 évesnek látszó veterán tűzoltó, akitől még megkérdem, helyes döntés volt Afganisztánból kivonulni?
– Helyes döntés volt, még akkor is, ha én Afganisztánban veszítettem el az unokaöcsémet, akinek a könyvemet szenteltem. Vérünket ontottuk ott, és kincseinket hagytuk ott. Kiderült, hiába próbálkoznak a nagyhatalmak… Ott az egy olyan törzsi rendszer, amit nem igazán lehet megváltoztatni. Azt kívántam, bárcsak kivonultunk volna akkor, miután a mieink levadászták Oszama bin Ladent. Másrészről: inkább nagy testvérei legyünk egy-egy nemzetnek, mint a rend őrei. Azt hiszem, változtatni kell a korábbi politikánkon. Országunk megosztottsága is erre int.
– Mit szól ahhoz, hogy a húsz évvel ezelőtti elkövetőknek még mindig nem zárult le a pere? Ott vannak Guantanamón.
– Nehéz kérdés, de mindenképpen nagy hiba volt 19 éven át ott tartani őket. Remélem, Biden elnök ezt is meg fogja oldani. Évente 13 millió dollárba (!) kerül egy-egy guantanamói fogoly tartása. Már csak ezért is, mert azt a pénzt jobb helyre kellene tenni. S az ítéletre morális szempontból is szükség lenne mindannyiunk számára.
– Az FBI-iratokat hamarosan feloldhatják a titkosítás alól.
– Igen, elindult ez a folyamat, hallottam a minap, de ez hosszú procedúra lesz. A dokumentumokból még egyet sem láttam. De épp itt lenne az ideje, hogy megtudjuk, mi történt akkor. Biztos lesznek meglepetések, de ezeken is túl kell egyszer esni. Azt mondják, a demokrácia ismérve a művelt és tájékozott választó – emlékezett a 2001. szeptember 11-i tragédiára Dan Daly, veterán tűzoltó, egykori tanár.
