Megjárta a nemzetközi médiát a hír, hogy Orbán Viktor a magyar állami tévének még vasárnap este adott interjújában közölte: Donald Trump, elnökké választása esetén nem lenne hajlandó tovább finanszírozni Ukrajna védekező harcát Oroszország ellen – ahogy például a BBC tudósításának a címében olvasható, egy pennyt sem adna többé erre a célra.

A brit közszolgálati média azt a kijelentést is idézi Orbántól, ami szerint ez – mármint a pénz megvonása – lesz az oka annak, hogy véget ér a háború, az európaiak ugyanis nem lesznek képesek arra, hogy pótolják a kieső amerikai támogatást.

A BBC beszámolója emlékeztet, hogy a volt amerikai elnök ígéretet tett ugyan arra, hogy ha megnyeri az idén novemberben esedékes választást, akkor 24 órán belül véget vet a háborúnak, de azt nem mondta meg, hogy mi módon. Ebben az értelemben Orbán közlése egyértelművé teszi, hogy miként kell is érteni a béketeremtést Trump-módra. A republikánusok most is visszatartják az Ukrajnának szánt, 95 000 millió dolláros támogatáscsomagot, amiből 60 000 millió katonai kiadásokat szolgálna, de a republikánusok ennek folyósítását attól teszik függővé, hogy hajlandó-e fedezni a washingtoni kormányzat az amerikai határbiztonság megerősítésének a költségeit. Az oroszok eközben teret nyernek Kelet-Ukrajnában, és Kijev akut lőszerhiánnyal szembesül.

Ha már a washingtoni kongresszus költési hajlandóságát, illetve a hajlandóság hiányát érintettük, nézzünk egy másik cikket, amely szintén a pénzről és a Kapitóliumról szól ugyan, de egészen eltérő témában, a The National Interest – vagyis A nemzeti érdek – című amerikai periodikából. Doug Lamborn coloradói republikánus képviselő, a stratégiai erők albizottságának az elnöke és Robert Peters, a konzervatív Heritage Alapítvány nukleáris elrettentéssel és rakétavédelemmel foglalkozó kutatója közös írásban áll ki amellett, hogy ne sajnálják a pénzt a Sentinel – vagyis: Őrszem – rakétaprogramtól.

Mint kifejtik, az Egyesült Államok nukleáris elrettentő képességének három csapásmérő pillére van: ez a triád a bombázókból, a tengeralattjárókból és a földi telepítésű eszközökből áll. Mindhárom kategóriában itt az ideje a korszerűsítésnek: a légierő a B-2-es lopakodó bombázókat az újabb generációt képviselő B-21-esre cseréli, a haditengerészet az Ohio osztályú, ballisztikus rakétákkal ellátott tengeralattjárókat a Columbia osztályú újabb változattal helyettesíti. A szárazföldi interkontinentális ballisztikus rakéták esetében a hetvenes években telepített Minuteman III helyett a Sentinel rakéták rendszerbe állítását tervezik. Ez utóbbi tekintetben azonban hatalmas késlekedés és költségnövekedés mutatkozik. Összesen 659 rakétát kellene előállítani, amiből négyszázat helyeznének el föld alatti silókban, miközben 450 ilyen silónak kellene rendelkezésre állnia.

A Minuteman-silók Észak-Dakota, Wyoming, Montana, Colorado és Nebraska államban találhatók, de nagy átalakítás, bővítés nélkül nem alkalmasak a Sentinel rakéták fogadására. A kezdetben kalkulált 96 000 millió dolláros összköltség a friss számítások szerint inkább 131 000 millióra tehető, és 2026 helyett csak 2028-ra várható a rakéták telepítése.

Ha teljes gőzzel beindulnak a munkák, amelyek a legnagyobb szabású amerikai infrastrukturális projekttel érnének fel az Eisenhower elnök idejében megvalósított program, az egyes államok közötti autópálya-rendszer, az Interstate hálózat megépítése óta. Mindenesetre érdemes megjegyeznünk ha a számokat nem is, inkább az arányokat: az amerikai interkontinentális ballisztikus rakétaütőerő korszerűsítésének a költsége ezek szerint nem nagyságrendekkel magasabb annál a részlettől, amit most visszatartanak Ukrajnától. Most mégis fölvetődött, hogy esetleg 2040-ig meg kellene hosszabbítani a Minutemanek szolgálati idejét.

Amerikában tehát terjedőben a spórolási szemlélet. Ez az, ami ellen íródott Lamborn és Peters cikke: érvelésük szerint az ilyen életkor-hosszabbítás nem egyszerűen döntés kérdése. Negyven év után nem zárható ki a fémek fáradása, és volt már nemrég kudarcos kísérleti indítás elöregedett Minuteman rakétával. A szerzőpáros arra is felhívja a figyelmet, hogy a tengeralattjáró-építési kapacitás sem bővíthető olyan ütemben, ami felválthatná a szárazföldi telepítésű interkontinentális csapásmérő erőt.

A cikkből némi fekete humor hangja szűrődik ki, amikor arról írnak, hogy a tengeralattjárókról indítható rakéták leginkább arra lehetnek alkalmasak, hogy amikor a felszínen már lezajlott az ütésváltás, akkor elpusztítsák a még megmaradt életet. A képviselő és a kutató megjegyzi: az sem mellékes, hogy a Sentinel gigaprojekt rengeteg munkalehetőséget ad amerikai munkásoknak, mérnököknek. Ezt a programot mindenképpen teljes egészében finanszírozni kell, szükség esetén annak árán is, hogy a Northrop Grumman cég más, Amerika biztonsága szempontjából kevésbé kulcsfontosságú védelmi beruházása késedelmet szenved – szögezik le a The National Interest vendégszerzői.

Végül, csak jelzésszerű tömörséggel érdemes rögzíteni, hogy a dpa német hírügynökség ezt írja: a most hivatalosan is NATO-taggá vált Svédország egyelőre nem kíván tevékeny részesévé válni az Egyesült Államok nukleáris elrettentési politikájának. Magyarán: Stockholm nem látja szükségesnek, hogy békeidőben atomfegyvereket tároljanak a területén – de azt sem, hogy állandó NATO-támaszpontot létesítsenek svéd földön. Ezt Ulf Kristersson svéd miniszterelnök hangsúlyozta a zászlófelvonás brüsszeli ünnepségén. A dpa szerint ugyanez érvényes a tavaly NATO-taggá vált Finnországra, ott sem tervezik atomfegyverek tárolását.