Mindig szívesen foglalkoztam az alpesi köztársasággal : számos alkalommal visszatértem az országba, kihasználván a sokféle lehetőséget, interjúkat, beszélgetéseket politikusokkal, köztük Pierre Aubert (1927–2016) külügyminiszterrel (a bal oldali képen) embermentőkkel, hadgyakorlatot vezénylő magas rangú katonákkal stb. – a gyönyörűséges Svájccal, amelynek népe, okos vezetőivel egyetértésben, abszolút demokratikus módon mindig képes volt megtalálni a kantonok szövetsége számára legjobb utat és megoldásokat a legnehezebb körülmények (európai és világháborúk) közepette is. Évtizedekig tartott, mígnem a négynyelvű Svájci Államszövetség 2002. szeptember 10-én csatlakozott az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez. (A nyitó képen ennek egyik karizmatikus épülettömbje, a népszövetségi palota.) Mindez persze nem jelentette azt, hogy Tell Vilmos hazája abszolút kívülálló lett volna: Genf adott otthont az ENSZ elődjének, az 1920. január 10-én Woodrow Wilson amerikai elnök javaslatára létrejött Nemzetek Szövetségének…Amikor pedig – hivatali ideje alatt nem is egyszer – Pierre Aubert-t külügyminiszter hazája ENSZ-tagságáról kérdezték (mások között jómagam is), a válasza legtöbbször így hangzott: „Svájcnak az ENSZ-be való belépése számomra valóban az egyik legfontosabb kérdés. Parlamentünk két kamarája elfogadta már a szövetségi tanács (a kormány) erre vonatkozó jelentését. A kabinet és a politikai pártok tehát megállapították, hogy Svájcnak az ENSZ-be való belépése szükséges. Svájc nem élhet többé elszigetelten a világban. Számításba kell vennünk az államok egymástól való kölcsönös függőségét…” A svájci külpolitikát elemző egyik írásom az akkor tekintélyes, a kormány félhivatalos orgánumaként (el)ismert Magyar Hírlap 1979. április 12-i számában jelent meg:

«Szeretném eloszlatni azt az elterjedt nézetet, amely szerint Svájc semlegessége tétlenségre kárhoztatja külpolitikánkat. Ellenkezőleg: azt a politikai mozgásszabadságot, amellyel mint semleges ország rendelkezünk, feltétlenül föl kell használnunk elveink valóra váltására – szögezte le a hamburgi Der Spiegelnek adott nyilatkozatában Pierre Aubert, a Svájci Államszövetség külügyminisztere. Ez a szándék és cél nemegyszer megmutatkozott a tavaly (értsd: 1978!) januárban hivatalba lépett, ötvenkét esztendős, jurai születésű diplomata eddigi tevékenységében.

Miközben Aubert kezdeményezései, megnyilvánulásai külföldön rokonszenvet keltenek, hazájában számottevő meg nem értéssel, bírálattal, konzervativizmussal kell szembenéznie. A napokban fejeződött be a svájci szövetségi parlament háromhetes tavaszi ülésszaka, melynek napirendjén – a balesetbiztosítás és a Furka-alagút további építésének ügye mellett – a kormány külpolitikai tevékenységének elemzése is szerepelt.

Kezdődött azzal, hogy számos képviselő sokallta azt a 270 millió svájci frankot, amit a berni kabinet, a következő három esztendőre humanitárius célokra kívánt elfogadtatni a törvényhozással. Aubert így érvelt: „Az emberiességből fakadó segítési kötelezettség a cselekvő szolidaritás legrégibb formája, egyúttal Svájc egyik alapelve… Különben is: a mi humanitárius segítségünk nem országoknak, hanem embereknek szól: olyan embereknek, akik rászorulnak, tehát éheznek, járványok, természeti csapások sújtották őket…

Bemelegítésnek számított csupán a humanitárius segítségnyújtásról nyitott vita, ha összevetjük az utána kezdődött külpolitikai eszmecserével. A szokatlanul szenvedélyes berni parlamenti ülésszak részvevői közül nem egy honatya – elsősorban a konzervatív polgári pártok színeiben – majdhogynem a külügyminiszter fejét követelte. Hihetetlennek hangzó „bűnöket” olvastak Aubert fejére, a többi között azt, hogy „utazik”, „nyüzsög’’, „ötletei vannak’’… Üres szóvirágnak titulálták sokan a svájci diplomácia vezetőjének rendkívül találó kifejezését, amelyet hivatala egyik fő céljának tart: „a semlegességi politika dinamizálását”.

Felrótták Pierre Aubert-nek. hogy a múlt év őszén Magyarországra látogatott; kifogásolták a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elismerését, azt, hogy magas rangú berni kormánytisztviselők fogadták Khaddumit, a PFSZ politikai osztályának vezetőjét; költséges turistaútnak minősítették öt afrikai államban (Nigériáiban, Kamerunban, Felső-Voltában, Elefántcsontparton és Szenegálban) tett látogatását, különös tekintettel a Lagosban aláírt közleményre, amelyben a berni politikus és vendéglátója reményét fejezte ki: Zimbabwe és Namíbia népe elnyeri önrendelkezési jogát.

„Legyünk mértéktartók a külügyminiszter tevékenységének megítélésében – kelt Aubert védelmére Neuenburg szocialista párti képviselője. – Sem nem kommunista, ha Magyarországra utazik, sem pedig kapitalista, ha mondjuk, egy amerikait fogad…” – „A PFSZ politikai erő, hiba lenne semmibe venni. Első kézből akartunk tájékozódni azáltal, hogy fogadtuk a szervezet külügyminiszterét” – szögezte le a parlamenti vitában a külügyminiszter.

A berni kormány (még a parlamenti vita előtt) világos nyilatkozatot tett arról, hogy nincs szándékában a svájci külpolitika alapjait megváltoztatni. „…Szükséges viszont országunk külpolitikai eszközeit a mai világ adottságaihoz igazítani” – olvasható a (1979.) március 9-i Neue Zürcher Zeitung hasábjain közzétett nyilatkozatban. A miniszterek utazásai. Svájc érdekeit szolgálják; messzemenően figyelembe veszik, hogy a legutóbbi másfél évtizedben megsokszorozódtak az ország külkapcsolatai, elmélyültebbé vált Svájc és partnereinek sokoldalú együttműködése.

Végzetes hiba lenne – hangoztatta a berni parlament vitájában Zürich szocialista párti képviselője –, ha visszarettennénk például a külfölddel folytatott diplomáciai és politikai párbeszédtől. Nem szigetelhetjük el magunkat! Éppen ezért káros a vitában megnyilvánuló félelem, rövidlátás, kicsinyesség…

Esztendők óta figyelemmel kísérhetők a Svájci Államszövetség kormányának újító szándékú külpolitikai erőfeszítései. Különösen megnyilvánult ez az európai biztonsági és együttműködési értekezlet előkészítésében és lebonyolításában egyaránt. Kezdeményező, az egyetértő vélemény kialakítását segítő javaslataival nemegyszer adott új és újabb lendületet a svájci küldöttség az Európa-konferencia különféle szakaszainak.

Korunk legfontosabb kérdésében, a különböző társadalmi berendezkedésű államok békés egymás mellett élésének ügyében Bem is azt vallja, hogy csak egy alternatíva van: az esetleges vitás ügyek tárgyalásos megoldása. Minden más próbálkozás veszélyes lehet, tekintettel a fölhalmozott hatalmas tömegpusztító fegyverkészletekre. A világnak tartós békére, a népeknek, országoknak kölcsönös. bizalomra, a nézeteltérések békés rendezéséhez pedig kedvező légkörre van szüksége – hangsúlyozta az a svájci dokumentum, amelyet a berni kormány juttatott el az ENSZ-közgyűlés rendkívüli, leszerelési ülésszakához. Javasolta a bizalomerősítő intézkedések más térségekre való átvitelét, fölajánlva egyúttal saját eredményeit a nemzetközi viták békés rendezésére kidolgozott módszerekben.

Bízunk abban, hogy a SALT–2 (értsd: Strategic Arms Limitation Talks, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió között hadászati támadófegyverek korlátozásáról megkötött, ám érvénybe nem lépett szovjet–amerikai szerződés – a szerk. megj.)  is kedvező eredményekre vezet – mondotta Pierre Aubert külügyminiszter a parlamenti vitában, amikor országa érdekeltségét fejtette ki a katonai szembenállás csökkentésében, a fegyverkezési hajsza fékezésében, a leszerelésben.

A berni parlament tavaszi ülésszakán is szóba került a Svájci Államszövetség ENSZ-tagságának ügye; a világon ma ez az egyetlen ország, amelyik a saját akaratából nem tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Aubert a hivatalba lépése óta minden alkalmat fölhasznált arra, hogy tudatosítsa: számára az egyik legfontosabb kérdés Svájcnak az ENSZ-be való belépése. A berni szövetségi kormány és a politikai pártok egyaránt megállapították, hogy szükséges és elkerülhetetlen lépés Svájc ENSZ-taggá válása. A parlament mindkét kamarája elfogadta a kabinet erről szóló jelentését.

Csatlakozását az ENSZ-hez Svájc a minap hivatalosan is bejelentette: a tagállamok minden bizonnyal egyöntetűen fogadnák maguk közé azt az országot, melynek diplomatái és szakemberei eddig is példás igyekezettel munkálkodtak az ENSZ-alapokmány szellemében a népek javára. Mint eddig, ezután is a svájci népen múlik: igennel szavaz-e adandó alkalommal az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez való csatlakozás ügyében?»

„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)