A Fidesz-KDNP jobboldali pártszövetség immár 14 éve töretlenül hatalmon van. Orbán Viktor és a NER-lovagok legitimált országlása alatt nemcsak a nemzet vagyonának döntő többségét sajátították ki, hanem olyan mételyező, megosztó, gyűlöletkeltő szélsőjobboldali ideológiával fertőzték meg társadalmunkat, itatták át a közgondolkodást, ami szinte helyrehozhatatlan károkat okozott. Ennek a folyamatnak a kezdete azonban már a Fidesz első, 1998-i választási győzelmét követően, a Fidesz-FKGP-MDF koalíció idején is megmutatkozott, és már akkor aggódó nemzetközi visszhangot, bírálatot keltett. Közülük tallózik munkatársunk, Trom András, Aranytoll életmű-díjas újságíró, az Élet és Irodalomban 2002. április 5-én megjelent, „Mi kell még?!” című írásában. Számos interjújából idéz, amiknek megállapításai ma legalább annyira érvényesek, aktuálisak, mint voltak annak idején. Csak a szereplők mások, de az áthallások így is érvényesek – sajnos. A cikk rövidített változatát és a szerző záró megjegyzését az alábbiakban közöljük. (A nyitó képhez: Orbán, a bajkeverő; foto: hvg360.hu)

Mi kell még ahhoz, hogy az egyébként egyre kevésbé vidám fiúk felfogják: rossz ügyet képviselnek?! Ők, akik fél szavakból értik egymást, és ezért igazi céljaikba senki mást nem avatnak be, legkevésbé a társadalmat, éppen ők ne értenék, mit jelent, ha az Európai Bizottság elnöke, Romano Prodi azt üzeni a Népszabadságon keresztül: az EU politikailag értékközösség is, és ha valaki ezen értéken kívül van, akkor nem lehet az unión belül? Ők ne értenék, ha az utóbbi évek magyar viszonyait jól ismerő Staffan Carlsson budapesti svéd nagykövet 2001 decemberében adott interjújában ugyanezt hangsúlyozta, még konkrétabban, ekképpen: „…az Európai Unió értékeken alapszik. Ez ismét világossá vált Laekenben (az EU csúcstalálkozóján). És a MIÉP értékei nem az unió értékei”? Nem elég a The Washington Postban megjelent figyelmeztetés? A Jackson Diehl tollából megjelent, sokak véleményén alapuló azon állítás, hogy a harmincas évekre emlékeztető nacionalista törekvések figyelhetők meg és hallgatólagos (a kormány) szövetsége antiszemitákkal? Hiszen Csurka István a választási kampányban hangsúlyozza tételét, miszerint „érvényesíteni kell történelmi jogainkat”? A MIÉP elnöke ugyanis ma már nemcsak hangosan kérdi, hogy „van-e egy nemzetnek, a magyarnak történelmi joga, mondjuk, a területre és a népességre?”, hanem rögtön meg is adja rá a választ: „Igen, van!” Még ha ennek az igényének nem is holnap akar érvényt szerezni (még szép!), programja így is bőven kimeríti a két világháború közötti magyar aspirációk eszmei, gondolati hátterét.

Ha ettől nem határolódik el nyíltan, szókimondóan az egyébként kristálytiszta logikájú és pallérozottan érvelő Orbán Viktor, akkor fel kell vállalnia, hogy ő a MIÉP előretörésének legfőbb asszisztálója. A Fidesznek és a kormánynak azonban esze ágában sincs elhatárolódni tőle. Így a MIÉP elnöke tulajdonképpen joggal jelenthette ki (Magyar Hírlap, 2002. március 29.): „Mi természetes szövetségesnek tartjuk magunkat, hiszen annyi célunkat, jelszavunkat, gondolatunkat vették át az elmúlt években (…) Egyszerűen nem látjuk, hogy miért ne volnánk koalícióra alkalmasak. Mi természetesen a magunk képére és hasonlatosságára akarjuk átgyúrni a velünk szövetséges erőket is.” Igenis a miniszterelnök maga adott lovat Csurka alá, hiszen a drámaíró publikációiban burjánzó, egy tőről fakadó nacionalizmusról és antiszemitizmusról Orbán nyilatkozott úgy külföldön, hogy az semmivel sem rosszabb, mint máshol Európában. Ez minimum understatement (alábecsülés), amire világszerte felfigyeltek.
Nem azzal van tehát a baj, hogy például Nancy Goodman Brinkert, az Egyesült Államok budapesti nagykövetét magyarországi első benyomásai nemcsak meglepték, de meg is döbbentették, hanem azzal, hogy a miniszterelnök és a Fidesz egész vezérkara tudatosan és cinikusan alábecsüli az ezekben a jelenségekben rejlő veszélyt. Egyébként, amit az amerikai nagykövet asszony ebben a kérdésben véleményként megfogalmazott, nemcsak – mint hangsúlyozta – hivatalos álláspont közlése volt, hanem – és ezt már én teszem hozzá – Washington következetes politikájának a megnyilvánulása. Ennek bizonyítására hadd idézzem elsőként Gary I. Gallagher egykori amerikai nagykövetségi kereskedelmi attasét, aki már annak idején, Csurka híres 1992. évi összeesküvés-elméleti tanulmányáról (Tel-Aviv-Washington-Tokió-tengely) azt nyilatkozta, hogy „…ez rémes fejlemény Magyarország számára. (…) A világ legnagyobb pénzügyi központjaiból, Londonból, Tokióból és más helyekről hívtak fel, és döbbenten kérdezték, hogy mi történt Magyarországon, mi ez az antiszemitizmus és külföldiberuházás-ellenesség?”

Érdemes emlékezni, hogy Antall József milyen sokáig halogatta az elhatárolódást Csurkától, aminek meglett a gazdasági következménye is! 1993 őszén pedig Gallagher úr már a következőkre hívta fel a figyelmet: „Magyar kollégáimat arra is bátorítanám, hogy hagyjanak fel azokkal az összehasonlításokkal, amelyek a környező országokat hátrányos helyzetben tüntetik fel. Sohasem fognak mások bírálatával eredményt elérni.”

Az 1994. évi hazai választások után (amikor az MSZP győzött és Horn Gyula alakíthatott kormányt – a szerk.) megváltozott a nemzetközi vélemények, köztük az amerikaiak hangneme is. Ennek jele volt egyebek között, hogy Donald Blinken akkori amerikai nagykövet rögtön a befektetések megélénkülését prognosztizálta, és a vele készített interjúmban egyebek között azon reményének adott hangot, hogy „Idővel Magyarország ugyanolyan „jó” és fontos ország lesz a Nyugat számára, mint bármelyik más ország”. Ezután évekig nyugalom volt a külföldiek körében hazánkban. Ezt tükrözi Peter Tufónak 1998 decemberében, tehát már a Fidesz-FKgP érában megjelent interjúja, amelyben az akkori amerikai nagykövet egyrészt hangsúlyozta, hogy a magyar–amerikai kapcsolatok új története – bármennyire igyekezett is a Fidesz másként beállítani – nem a kormányváltással kezdődött, hanem – mint fogalmazott – „Magyarország demokratikus és piacgazdasági átalakulását aktívan támogattuk már a nyolcvanas évek óta”, másrészt fontosnak tartotta azt is egyértelművé tenni, hogy 1997 óta, mióta nagykövetként dolgozott Budapesten, „…a pénzügyi és katonai segítségnyújtás felajánlásától eljutottunk a partnerkapcsolatok egész sorozatának a megteremtéséig, és Magyarországra mint katonai szövetségesre és fontos gazdasági partnerre tekintünk”. Azt sem rejtette véka alá, hogy a szövetséges partner minősítést magától Clinton elnöktől vette át. (Ennyit arról, hogy NATO-tagságunk melyik magyar kormányzati ciklusban dőlt el.) Ugyanebben az interjúban Tufo nagykövet az Orbán-kormány hatalomkoncentrálási, központosítási törekvéseire (melyek egyik megnyilvánulása volt Surányi György MNB-elnökségének támadása) és a Csurka aktivizálódására vonatkozó kérdésre reagálva akkor még azt válaszolta, hogy „Engem Csurka nem érdekel. Az Egyesült Államoknak, és azt hiszem, az Európai Uniónak is az a véleménye, hogy Surányi György kitűnő munkát végzett Magyarország javára. Az MNB a gazdaság stabilitásának és kiszámíthatóságának fontos bástyája.” 2000 februárjában azonban Peter Tufo már azt nyilatkozta, hogy „Csurka úr nem képviseli sem a hagyományos magyar értékeket, sem az euroatlanti szövetség értékeit”. Ennél tovább, mint diplomata nem mehetett.
A felidézett fejlemények és külföldi politikusok, diplomaták azokkal foglalkozó helyzet- és kapcsolatértékelő megnyilvánulásai természetesen megtalálhatók minden arra hivatott archívumban. Az is, amit Graham Watson, az Európai Parlament liberális képviselőcsoportjának a vezetője jelentett ki Füzes Oszkárnak, a Népszabadság tudósítójának nyilatkozva, nevezetesen, hogy kéri képviselőtársait: „riadókészültségben” figyeljék a magyarországi fejleményeket, vajon továbbra is teljesülnek-e az EU-csatlakozás politikai feltételei. „Ha így megy tovább, és a Magyarországon tapasztalt, államilag ösztönzött etnikai koncepció radikalizálódik, akkor felvetődik a kérdés, nem kell-e az osztrák Haider-jelenséghez hasonló, az európai értékrendet kétségbe vonó folyamatok erősödésétől tartani Budapesten”. (Két héttel később a The Economist közölt gyilkos karikatúrát a nacionalizmus pajzsát tartó, fehér lován ugrató Orbánról.) Az európai honatya, Watson véleményét az Európai Unió félhivatalos hetilapja, az European Voice szintén ismertette, kiemelt tördeléssel, „Magyar miniszterelnök »náci« kifejezési lármában” címmel.
Mi kell még? Nem tűnik fel a polgári értékrend magyar mutánsát szajkózó fideszeseknek és emdéefeseknek, hogy hányszor hivatkoznak az egyetemes értékekre az európai és amerikai politikusok a magyar belpolitika veszélyes vizekre evezése miatt? Régi, Alcsútról származó bölcsesség: ha valaki azt mondja, részeg vagy, vágd szájon, ha más is mondja, gondolj bele, ha még valaki szóba hozza, menj haza és aludd ki magad! Sajnos azonban nem kocsmai randalírozásról van szó. Mi kell még ahhoz, hogy a Fidesz-MDF-szövetség vezetői észbe kapjanak és belássák, hogy a tűzzel játszanak? Az sem elég, amit Nancy Goodman Brinker, az Egyesült Államok budapesti nagykövete írt napilapjainkban a Világkereskedelmi Központ (WTC) elleni terrortámadásról való féléves megemlékezésében, Bush elnök terrorizmusellenes politikai stratégiáját ismertetve? A cikkben szerepel egy megállapítás, amit már végképp nem lehet félreérteni: „Az elnök üzenete világos. Az atomot felhasználó pusztító erők korában a nemzeteket felelőssé kell tenni az általuk teremtett és az általuk rejtegetett veszélyforrásokért.” Nagyon lényegesnek tartom, hogy nem nemzetvezérekről, nem kormányokról tesz említést a nagykövet. Itt most már valamennyiünk felelősségéről is szó van! Megkockáztatom: a választásokon tehát arról kell a népnek döntenie, hogy megindul-e az ország azon az úton, amelyet a Fidesz-MDF és a MIÉP legbefolyásosabb vezetői megpróbálnak radikalizmusnak beállítani, holott, sajnos, igen nagy valószínűséggel Jean-Yves Camus politológus-történésznek, a párizsi székhelyű Európai Rasszizmus és Antiszemitizmus Kutatóközpont (CERA) vezető munkatársának van igaza. Szerinte a kelet-európai szélsőjobboldali pártok a harmincas-negyvenes évek fajvédő, soviniszta és revizionista ideológiája örököseinek tekintik magukat.

A cikkem megírása óra több mint két évtized telt el. Ebből immár 14 év óta töretlenül a Fidesz-KDNP pártszövetség van hatalmon. Az európai parlamenti, a helyi önkormányzati és a nemzetiségi önkormányzati általános választás előtt tapasztalhatjuk, hogy 1998 óta semmi sem változott, semmi sem javult, csak rosszabbodott. Hazánk Európában soha nem volt annyira elszigetelt, mint most. A korábbiakon is túltevő Európai Unió ellenes kampány folyik – Brüsszelt és a hazai ellenzéket egyenesen háborúpártinak állítja be a kormány és az azt kiszolgáló lakájmédia. Orbán Viktor dörgölődzik az európai szélsőjobboldali pártokhoz, és látszik, hogy a vezéregyéniségükké akar válni. Ki fogja végre megállítani Arturo Uit?!