Arra járván mindig reménykedtem abban, hogy egyszer megadatik, és lehetőségem lesz följutni a New York-i „Szabadság Asszony” koponyájába. És milyen irigy a sors! Legföljebb csak jó néhány mérföldről és a repülőgépből csodálhattam meg a monumentális szobrot, a francia–amerikai barátság világhírű jelképét. Mást nem tehettem hát, írtam róla. Íme; megjelent az akkor még újság Magyar Hírlap 1986. július 5-i számának mellékletében:

«Legendák és sztorik sora övezi a New York tengeri kapujában immár száz esztendeje (1989!) álló Szabadság-szobrot. Állítólag a Szuezi-csatoma bejáratához szánta alkotója, a francia Frédéric-Auguste Bartholdi, hogy fáklyája fényével világítsa meg a haladás útját az akkoriban még gyarmati sorsú népek előtt Egyiptom és Ázsia találkozásánál. Az eredeti terv egy fellah nőalakot, egyiptomi parasztasszonyt ábrázolt jellegzetes közel-keleti lepelöltözékben. A haladásból aztán szabadság lett, s a fellah nő ruházatán is igazított egy kicsit az alkotó.

Az viszont már bizonyítható, hogy a szobor Bartholdi mester édesanyjának az arcvonásait őrzi, egy kicsit szigorú, egy kicsit idealizált formában.

A francia–német határvidék egyik legbájosabb városában, a Lauch partján fekvő Colmarban ma is megtekinthető Bartholdiék családi fészke. Emlékmúzeumot rendeztek be a rue des Marchands 30. szám alatt. Különben elfelejtődnék, hogy Colmar szülötte alkotta a barcelonai Kolumbusz-szobrot és az ugyancsak híres Belfort-i oroszlánt, a hős város még vitézebb védőinek emlékét őrző 22 méter hosszú és 11 méter magas homokkőszobrot…

És ha már Elzászban „vagyunk”, említsük meg, hogy egy odavalósi, Matthias Ringmann nevezte el Amerikát Amerikának. Nem tudott ő Kolumbuszról, de hallott Amerigo Vespucci olasz felfedezőről, tengerészről, térképészről. Annyira rokonszenvesnek találta a taljánt, hogy keresztneve után Amerikának mondta az új földrészt. Ringmann barátja, Martin Waldseemüller freiburgi kartográfus 1507-ben már ekként írta rá térképére az Újvilág nevét: Amerika.

Amerika még Bartholdi korában is a szabadság és a korlátlan lehetőségek földje volt Európa nem egy zsarnoki rendszeréhez mérten. A meglehetősen ellentmondásos életpályát megjárt francia Lafayette márki, tábornok és politikus például (sok honfitársával együtt) hőssé avatta magát az amerikai függetlenségi háborúban. A levert forradalom és kommün, az elvesztett porosz–francia háború után csak erősödött a szabadságszerető gallok rokonszenve Amerika iránt. Ezért is határozta el Frédéric Bartholdi, hogy a Szuezhez tervezett szobrot az amerikai népnek ajánlja. Országos gyűjtéssel teremtették elő azt a több mint egymillió frankot, amibe a 47 méter magas szobor került.

Nem volt elegendő ugyanis megálmodni a száz tonnánál is nehezebb alkotást; két híres építész, Eugène Emmanuel Viollet-le-Duc, majd (az ő halála után) Gustave Eiffel tervezte a monumentális szobor fémvázát. Amikor elkészült, 200 ládába csomagolták a Szabadság-szobrot, és hajón vitték a New York-i Felső-öböl Bedloe-szigetére. Ma Liberty- (Szabadság-) szigetnek hívják azt a helyet, ahol egykor vesztegzárállomás, katonai börtön, pestiskórház, kivégzőhely, szeméttelep volt, mielőtt fölépült a Wood-erőd. Ezen a szigeten, New York tengeri kapujában áll a szürkészöld színű Lady Liberty. Fejét majd’ száz méter magasan

hordja, miután talapzata nagyjából ugyanolyan magas, mint maga az alak. Kinyújtott jobb karjában – a nemrég befejeződött felújítás után – a fáklya ismét ragyog; a lángot aranylemezekkel borították, és kívülről, rejtett fényfoltlámpákkal világítják meg, miként eredetileg az alkotója is elképzelte. Majd’ évszázadon át üveglapok mögött elhelyezett fényforrások „lobogtatták” a fáklyát. A szabadság asszonya baljában a Függetlenségi Nyilatkozatot szorítja vállához. Aki nem rest, csigalépcsőn följuthat a szobor fejébe, ahol a korona alatti ablakokon át az óceánra, illetve Manhattanre láthat.

Ezt az élményt egyébként egy volt hazánkfiának köszönhetik, ugyanis kis híján nem épülhetett föl a Szabadság-szobor, miután Amerikában kevésbé adakozó kedvű polgárok éltek száz évvel ezelőtt, mint Franciaországban. Kétszázezer dollárt kellett volna összeadniuk, hogy megépüljön a talapzat. Ott olvasható egyébként a leghitelesebb magyarázat a szobor keletkezéséről:

„Az 1886-ban emelt – A szabadság beragyogja a világot – szobor Franciaország népének az ajándéka. Az Egyesült Államok polgárai gyűjtötték össze azt az összeget, amely a szobrot tartó kőtalapzat megépítéséhez kellett. A szobor, amely eredetileg a Franciaország és az Egyesült Államok tartós barátságának a megörökítését célozta, és amely barátság az amerikai forradalom éveiben kezdődött, a reménység jelzőtűzévé vált az Amerikába újonnan érkezők számára.”

Joseph Pulitzer, a magyar származású lapszerkesztő (róla nevezték el az amerikai sok évvel később a magyar újságírók legrangosabb kitüntetését, a Pulitzer-díjat) újságjában, a New York World-ben népszerűsítette mindazokat, akik adományaikkal hozzájárultak a szobortalapzat kivitelezési költségeihez. Nélküle aligha kezdhette volna el avató beszédét Grover Cleveland, a száz évvel ezelőtti amerikai elnök. Nem tévedés, csupán elkezdte! Folytatni s befejezni nem tudta, mert egy túlbuzgó és izgatott tüzér véletlenül elsütötte ágyúját, mire a Felső-öbölben horgonyzó hadihajókon sorra eldördültek az ünnepi diszsortüzek.

Nem valószínű, hogy az időközben felújított Lady Liberty július 4-én sorra kerülő újraátadásakor Ronald Reagan beszédét is efféle kellemetlenség szakítja majd félbe. Egy politikai aknamezőn azonban máris előbb robbant néhány akna, mint esetleg szerették volna. A Szabadság-szobor felújításával megbízott bizottság elnökét, a hazájában rendkívül népszerű Lee lacoccát, a Chrysler elnökét, megvádolta Donald Hodel belügyminiszter. Azt állította, hogy Iacoccáék túlságosan is kereskedelmi célokra hasznosították az országos gyűjtést a legfőbb amerikai jelkép fölújitására. Rövid úton menesztette is lacoccát e társadalmilag fontos pozíciójából.

Azt a Lee lacoccát, akit a republikánusok ellenfele, a Demokrata Párt igen nagy valószínűséggel indítana az 1988-i elnökválasztáson. Micsoda véletlenek vannak?!»