Dr. Kurt Waldheim (1918–2007) második világháború befejezése óta diplomata volt: előbb a párizsi osztrák nagykövetég titkára (1948–1951), majd az osztrák békeszerződés megkötéséig, 1955-ig a külügyben személyzeti osztályvezetőként dolgozott, utána két év New York-i külszolgálat következett: hazája ENSZ -megfigyelőjeként szolgált, majd egy kicsit följebb lépett (rangban és földrajzilag is): ő lett az ottawai osztrák követ. Utána, 1960-tól újra a bécsi külügyminisztériumban dolgozott: 1960–64 között politikai főigazgatói tisztségben, majd hazája állandó ENSZ-képviselőjévé nevezték ki kétszer is. Rövid hazai intervallum után már újra az ENSZ-nek dolgozott: rövid megszakítással 1965–71 között az ENSZ Világűr-bizottságának elnöki tisztét töltötte be. Aztán megint Bécs, mert köztársasági elnöknek jelölték, de nem őt lett a befutó. Nem sokkal később viszont főtitkárrá választották az Egyesült Nemzetek élére. Tíz évig dolgozott New Yorkban. Gyakorlatilag haza sem költözött, mert már várta az egyetemi katedra a washingtoni Gergetown Egyetemen, ahol vendégprofesszorként működött. Amikor Bécsben interjút kértem tőle, már az InterAkció Tanács elnökeként dolgozott (egészen 1985-ig). Most következzék a Magyar Hírlapban 1984. december 24-én megjelent Waldheim-interjú! Íme:
Bécs, Canovagasse: belvárosi, öreg bérpalota. Bejáratánál apró réztábla: InterAktion. Volt állam- és kormányfők akciótanácsa a nemzetközi együttműködésért. Alapítója és elnöke: dr. Kurt Waldheim, volt osztrák külügyminiszter és tíz évig ENSZ-főtitkár, jelenleg a washingtoni Georgetown Egyetem vendégprofesszora.
– Miként szólíthatom? Miniszter úr? Főtitkár úr? Elnök úr? Professzor úr?
– Csak egyszerűen, a nevemen… Nem szeretem a formaságokat, a címeket, rangokat.
– Dr. Waldheim úr, mennyi ideje van erre a beszélgetésre?
– Fél óra múlva jön a következő vendégem …
– Ön, miután fölhagyott a világ legnehezebb „mesterségével”, nem vonult vissza. Miként titkárnőjétől, Maricától tudom, jócskán túldolgozza a „törvényes” napi hét-nyolc órát. Mi foglalkoztatja leginkább?
– Korunk két nagy kihívása: a kelet–nyugati kapcsolatok normalizálásához való hozzájárulás, illetve az észak–déli problémakör, azaz az iparilag fejlett és a fejlődő országok viszonya.
– Természetemnél fogva nem vagyok borúlátó, a tények alapján mondom, hogy jó ideje a hidegháborús évekéhez hasonló légkörben élünk. Drasztikusan kiéleződött a viszony Washington és Moszkva között. A már végletekig hajtott fegyverkezési verseny súlyos veszélyhelyzetet terem tett.
– Mi a megoldás?
– Mielőbbi közeledésre van szükség a Kelet és a Nyugat között. Meg kell fékezni a fegyverkezési hajszát, vissza kell állítani a bizalom légkörét, erősíteni a kapcsolatokat, hogy mielőbb elérkezzék ismét az okos párbeszéd ideje. Erre pedig mindenekelőtt a két nagy politikai-gazdasági rendszer vezető hatalma képes megadni a je le t.
– Merre vezet a közeledés, a dialógusra való hajlandóság útja?
– Moszkvából is, Washingtonból is – Genf irányába. Messzemenően üdvözölhetjük Shultz és Gromiko január elejére tervezett találkozóját, a politikai akarat eme reményes kifejeződését, a politikai légkör előkészítését egy esetleges magasabb szintű megbeszélésre.
– Miként kerülhet sor erre az előkészítésre?
– Tartózkodni kell a nyílt polemizálástól. Vissza kell térni a nyugodt diplomáciához, a gyakorlati tárgyalások technikájához. Az előrelépést tanúsító bejelentéseket pedig összehangoltan, együttesen kell megtenni.
– Mit tehetnek az enyhülésért, a békéért az olyan kis országok, mint Magyarország és szomszédja, Ausztria?
– Meggyőződésem, hogy sokat! Feladatuk azon munkálkodni, hogy reális példát mutassanak a békés egymás mellett élésre, a jószomszédságra.
– És mit tesz, mit tehet az ön vezetése alatt álló InterAktion?
– Az akcióanács tagjainak nagy része, mint például Fock Jenő úr, volt magyar miniszterelnök is, az európai enyhülés kibontakozásának esztendeiben gyakorolta felelős tisztségét. Ennek megfelelően, értékes tapasztalataikat az emberiség eredendő érdekeinek és jogainak szolgálatába állíthatják. Objektív javaslatokat tehetnek, megmutathatják a kibontakozás útját, tanulmányaikkal, jelentéseikkel segítséget nyújthatnak a kormányoknak, nemzetközi szervezeteknek. Meggyőződésem, hogy e szervezet tekintélyes tagjai még ma is elegendő befolyással bírnak és véleményüket meghallgatják a kormányok. Jómagam a múlt hetekben Washingtonban tárgyalton, Dobrinyln szovjet nagykövettel, Bush alelnökkel és Shultz külügyminiszterrel. A közeli jövőben – a világ főbb térségeit képviselő személyiségekkel együtt – szeretnénk fölkeresni a Kelet és a Nyugat kulcsországainak vezetőit.
– Milyen esztendőnek ígérkezik 1985?
– Realistaként mondom: minden lehetőségünk megvan a békés új esztendőre, főként akkor, ha sikerül leküzdeni a világban kialakult bizalmi válságot, és ha megállapodásokkal is megerősítjük a hajlandóságot az okos kompromisszumokra. Megvan a remény a holtpontról való kimozdulásra.
– Dr. Waldheim úr! Köszönöm a beszélgetést!
Kiegészítés a Waldheim-pályafutáshoz: 1985 után a szerfölött mozgalmas (egy valamikor ellenálló honfitársától még egy pofont is kapott) elnökválasztási körút következett, majd pedig az eredmény: 1986–92 között ő töltötte be az Osztrák Köztársaság szövetségi elnöki tisztét. E hat év alatt – a nemzetközi tiltakozás kifejeződéseképpen – sehová sem hívták meg államfői tisztségében. Ő lett a bécsi Hofburg legmagányosabb férfiúja. (Waldheim elnökválasztási körútjáról és az ausztriai/nemzetközi tiltakozásról majd legközelebb írok.)