Ezzel a riporttal is sikerült „kivívnom” főszerkesztőm szigorú feddését, majd pedig ugyanő kiutalt 350 forint jutalmat (az akkori 1600 forintos havi fizetésem mellé) az egyedülálló teljesítményért azzal a megjegyzéssel, hogy hasonlóra (kétségtelen: életveszélyes mászkálásra) – az ő beleegyezése nélkül – többet ne merészeljek vállalkozni…Huszonévesen nehéz az ilyesmiről lemondani, már csak azért is, hogy megmutassam: lehet másként is írni, mint ahogy az egyenszürke termelési beszámolók készülnek. El lehet adni egy hétköznapi, ipari beruházásról szóló hírt úgy is, hogy sokan elolvassák a nyári uborkaszezonban, a harminc-sok fokos nyári kánikulában. A riport két „végén” két újságíró dolgozott. A földön kedves kollégám, a gazdaságpolitikai rovatból évek múltán a kulturális rovat vezetőjévé avanzsált, majd pedig Győrből családot alapítandó Pécsre költözött Gárdonyi Béla kollégám, és ötven méter magasból, egy toronydaruról pedig szerénységem…Az ám, Béla barátom, kollégám – sokunk szomorúságára – évek óta már sokkal magasabbról szemléli ezt az egyre furcsább világot, és kommentálja is a maga szellemesen szarkasztikus módján…
(Megjegyzés az olvasó számára: a párhuzamos riport nem dőlt betűs szövegét Gárdonyi Béla írta.) A riport a Győr-Sopron megyei napilap 1964. július 25-i számában jelent meg.)
Lenn, a daru tövében szigorú tényeket, száraz adatokat tud meg az ember. Fenn, ötven méter magasban minden egészen más.
A földön maradtak az utolsó tanácsokat szuggerálják belém:
– Lefelé sose nézzen, mert megszédül! Mindig csak a létrát figyelje, azt, hogy hová teszi a lábát. És kapaszkodjon! Nagyon kapaszkodjon!
Kölcsönkapott munkásnadrágban, kicsit remegő térddel állok az ötvenméteres, ezüstösen csillogó daru alatt, amely most olyan, mint egy rakétakilövő-állvány: csúcsa fémesen villog, karcsúsága elegánsan fúrja magát a júliusi ég kékjébe… – Nyakamban fényképezőgép, mellemen átvetve a biztonsági öv beakasztó kötele, és az övbe fűzve egy másik kötél, aminek végét már fönt, a torony tetején rögzíti Juhász Imre karbantartó lakatos. – Neki „könnyű” dolga van – négynaposként jár a darura.
A Győri Szeszgyárban épül az ország első automata takarmányélesztő-üzeme. Ha dolgozni kezd, a jelenlegi három tonnáról napi tizenhat tonnára emelkedik a takarmányélesztő termelése.
A daru vastraverzein jutok föl az első öt méterig. Onnan falétra vezet tovább (öt méterről még akár le is ugorhat az ember.)
„Csak óvatosan!” – Minden lépésnél dobban a szívem. Átbújok a vastraverzek között, és most már csak a falétrán járok.
Három vállalat száztíz munkása dolgozik az építkezésen.
„Nagyon kapaszkodjon!” – Juhász Imre a biztosító kötéllel vigyázza az életemet. Negyvenöt létrafok, hetven, száztíz… Vége szakad a falétrának. Másfél méter hiányzik belőle.
Az É. M. Győr-Sopron megyei Állami Építőipari Vállalatának munkásai most festenek, csatornáznak, és ők állványozták körül a harminc méter magas tartályokat is.
„Lefelé sose nézzen!” – Mint lencse fókuszában, úgy érzem magam a tűző napon. Harmincöt méter magasban vagyok. Fölnyújtózom a fejem fölött lógó legutolsó fokért, aztán húzódzkodom… Egy pillanatra kilibben a lábam a semmibe, aztán még egy erőfeszítés, és a második fokba kapaszkodom. A forró vas átsüt a cipőm talpán.
Az automatikus gépi berendezés ötvenmillió forintba került, az Élelmiszer-ipari Javító, Szerelő és Szolgáltató Vállalat már szereli francia szakemberek irányításával.
Túlvagyok a nehezén. A biztosítókötél egyenletesen kúszik velem egyre följebb, följebb. Még negyven fok, és verejtéktől csurgó homlokkal, kicsit sápadtan kapcsolom a biztosító övét a daru csúcsához.
Az alig egy négyzetméteres pallón ketten állunk. Életem vigyázója, Juhász Imre, és az „elsőmászós” riporter.
A hegesztők, akik pisztolyukkal összevarrják, és a darusok, akik a helyükre emelik a hatalmas tartályokat, a Wilhelm Járműipari Művek dolgozói.
Mintha árbockosárból pillantanék le egy félig kész hajó fedélzetére, olyan a gyárépület teteje. A betonlábakon álló parancsnoki híd alól és mellől csak távoli zörejként jut a magasba a munkazaj. Az utca forgataga, az autók, a motorok tülkölése ilyen magasban már jóformán nem is hallatszik. Csak a Duna övezte gyáróriás műhelyeiből dong föl a nagykalapács.
Lent, az épület tetején – az is hat emelet magas – egy hajókémény formájú torony körül sürgölődnek az emberek. Vibra Sándor és társai a túlhevítő torony sapkáját emelik a helyére.
A kürtő alakú tartályokba éppen belelátok. Apró, szikrázó szentjánosbogaraknak látszanak bennük a hegesztőik. Itt, fönt, árnyék nélkül, minden sugarával körülölel a nap.
Itt lent, bent, a hűsnek hitt tartályokban talán még melegebb van. A hegesztők verejtéküket törölgetve küszködnek a hőséggel. A tartályokban melasz lesz.
Mintha közvetlenül a felhők alatt járnék. – Azt mondták, hogy ne nézzek le. Mégis lenéztem, és megérte!
Novemberben megkezdődik a próbaüzemelés.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
